Földes Imre

Földes Imre publikációi

 

Rábeszélni vagy lebeszélni?

Földes Imre a zeneoktatásról

 

 

1. rész

  


Birta Endre felvétele
Földes Imre. Tanár, oktató a szó legnemesebb értelmében. Növendékek ezrei, teljes családok, generációk nőttek fel a keze alatt, követve azt a szellemiséget, a kultúra valamennyi területe iránti nyitottságot, amit oly lelkesedéssel sugárzott minden óráján. Különleges alkalom, hogy ilyen részletességgel ismerhetjük meg gondolatait a magyar zeneoktatás jelenlegi helyzetéről, a sikerekről és a problémákról.

 

 

Földes Imre: Hosszú éveken át, amikor az első zeneakadémiai zeneelmélet-órára bejöttek az újonnan felvett zongoristák, azzal kezdtem a velük való ismerkedést, hogy megkérdeztem tőlük: mit fognak tenni, ha nem lehetnek zongoristák? Megdöbbentek. Most nyertek felvételt, mégis ezt kérdik tőlük? Igyekeztem példákat mondani arra, hogy a jövőben mi minden történhet velük. Egy baleset következtében elveszthetik a karjukat. Ki tudja, vajon pszichésen bírják-e majd a rájuk váró terhelést. Mit tesznek, ha kiderül, hogy mások tehetségesebbnek mutatkoznak, megelőzik őket, netán a szerencsével állnak utóbb hadilábon. Érdemes számolni is. A Zeneakadémiára évenként bekerül — mondjuk — nyolc–tíz zongorista, ez 10 év alatt nyolcvan–száz versenytárs. Ebből a sokaságból hányan jutnak majd dobogóhoz? Hány szólistának jut pódium, hányan lehetnek korrepetitorok, zongoratanárok? Fel kell készülniük arra, hogy váltani tudjanak, akár új szakmára is. Több, elgondolkoztató történet van a tarsolyomban. Találkoztam zeneelmélet-szolfézs tanárral, aki taxizik, mert nem tud megélni a fizetéséből. Volt növendék, aki egy virágüzletben köszönt rám. Kiváló hallgatóm volt, aki a kivételes tehetségek iskolájából került a főiskolai (ma: egyetemi) tagozatra. Nagyszerűen végzett, Amerikában folytatott posztgraduális képzést. Ma már nem zongorázik —programozó lett. A legdöbbenetesebb ide vonatkozó adatot egy hajdani csellistától kaptam. Elvégezvén a Zeneakadémia Tanárképzőjét, nem játszik zenekarban, nem is tanít. Hogy mit csinál? Kutyát fedeztet…

 

Kollégáim többségének óriási mulasztása, hogy a növendékeiknek nem adnak megfelelő tájékoztatást arról, hogy mi vár rájuk, ha kilépnek a zenei intézmények falai közül. Ma még mindig a pályára rábeszélés járja, és nem a lebeszélés! A zenetanárok többsége nem gondol arra, milyen felelősség terheli, ha azokat is gyakorlásra buzdítja, aki nem átlagon felüli tehetség. Akit a szenvedélye hajt, aki igazán a pályára való, azt többnyire szükségtelen bíztatni, az — a szó szoros értelmében — játszik a hangszerén. Minden tanárnak, és persze minden szülőnek az a feladata, hogy a fiatalokat olyan pálya felé irányítsa, ahol sikerük lehet. Ha ez nem történik meg elég korán, súlyos következményei lehetnek. Egy életen keresztül érezhetik úgy, és érzik is: becsapták őket!

 

Amikor végeztem a Zeneakadémián, két hölgy a Tanulmányi Osztályon azzal foglalkozott, hogy állást ajánlott nekünk. Hozzájuk futottak be a kívánságok az intézetektől, zenekaroktól, hogy hol és milyen tanárt, zenészt keresnek. Azt javasolták, hogy mivel mindenhol kell a diplomás muzsikus, aki csak tud, lehetőleg vidéken vállaljon állást. Töltsenek el 2–3 évet Budapesten kívül, aztán majd visszajöhetnek a fővárosba. Nem egészen így történt! Senkit sem erőltettek máshová, de nem is hívtak vissza senkit. Akik elmentek, azok közül voltak, akik 2–3 év alatt meggyökeresedtek, vidéken maradtak. Két budapesti barátom például Pécsett, illetve Debrecenben lett kiemelkedő zenepedagógus. Azokat, akik karmesteri vagy zeneszerzői diplomával rendelkeztek, nem küldték vidékre, inkább a hangszereseket.

 

Nekem az volt a szerencsém, hogy visszahívtak oda, ahol a középiskoláimat végeztem, a Zenei Gimnáziummal párhuzamosan működő Nagymező utcai Zeneművészeti Szakközépiskolába (ami akkor, ha jól emlékszem, Erkel Ferenc nevét viselte) és a Konzervatóriumba, pontosabban a Konzervatórium keretei között működő Semmelweis utcai Szaktanárképzőbe. (Ebből lett később a Tanárképző Intézet.) Miután zeneszerzést végeztem, elkezdtem tanítani zeneelméletet, szolfézst és zenetörténetet.

 

Kertész András: Akkoriban egyenesnek tűnt ez az út?

 

F.I.: Igen. Sőt, úgy is mondhatnám, hogy abban az időben tipikus volt, hogy ha valaki megkapott vagy elfoglalt egy állást, azt haláláig megtarthatta. Ez megnyugtató volt az egyén számára, de adott esetben káros a közösségnek. A gyenge tanár, a gyenge zenekari muzsikus akár 40 évig a helyén maradhatott, és onnan nemigen lehetett elmozdítani. Ma senki sem érezheti magát biztonságban. Sorra halljuk a híreket elbocsátott tanárokról, még inkább zenekarokból kitessékelt muzsikusokról, ingatag helyzetű zenekarokról.

 

Engem nagyon izgat, hogy mi lesz azokkal, akik most lépnek ki a Zeneakadémia kapuján. Sokan vannak a hangszeresek, az énekesek, és nagyon kevés állás várja őket. Azok is veszélyben vannak, akik a tanári pályát választják. Kicsi a lehetőség felsőfokon, vagy középfokon elhelyezkedni. Alsó fokon meg állítólag nem taníthatnak azok, akik egyetemi diplomával rendelkeznek, mert „túlképzettek”. Ma Kodály Zoltán nem taníthatna egy zeneiskolában, akkor sem, ha szeretne. Meddig marad ez így?

 

K.A.: De most, hogy a bolognai folyamat beindult, most már…

 

F.I.: Most már? Még rosszabb lesz a helyzet! Eddig, akik az érettségi után elvégezték a négyéves Tanárképzőt, erről diplomát kaptak. Az újonnan bevezetett, az Európai Unió által szorgalmazott ún. bolognai rendszerben a hallgatók csak az ötödik év után kaphatnak diplomát. Az öt év hároméves alapképzésből és kétéves felső szintből áll. Kezdetben azt mondták, hogy nem lesz semmi baj, mindenki tovább jut majd a Master-fokra. Ez nem igaz! Azt olvastam, hogy kb. a hallgatók harmada léphet majd tovább a kétéves felső szintre, mert sem hely nincs rá, sem pénz! Mi lesz a kétharmaddal?

 

Megjegyzem: a bolognai rendszer, amit szerte Európában bevezettek, szinte mindenütt kérdőjeleket vetett föl. Vonzónak tűnik az az ígéret, hogy bármelyik egyetemről bármely ország egyetemére át lehet menni tanulni. Elvileg így van, de a gyakorlat mást mutat. Érdekelt ez a kérdés, ezért több, más-más országban élő barátomtól kértem információkat. Van, ahol átjárhatóság ide – átjárhatóság oda, fölvételi vizsgát kell tenni. A jelentkező csak oda mehet, ahol hely van számára, ahol a professzor vállalja a külföldi növendék tanítását. A tantárgyak, a kredit-pontok egyetemenként különböznek. Van, ahol a bolognai rendszert csak bizonyos tanszékek vezették be, nem a teljes egyetem. Van, ahol a kétszintű képzést nem a javasolt 3+2, hanem 4+1 elosztásban valósítják meg. Volt, ahol az ifjúság teljes mellszélességgel kiállt — ellene. Mi fejet hajtottunk előtte.

 

K.A.: Valószínűleg az egész rendszerrel baj van. Azt mondod, hogy nincs elég álláshely, ugyanakkor közel 320 ezer gyermek tanul alapfokú művészetoktatásban, kb. 640 zeneiskolában Magyarországon, egy 10 milliós országban. Ez hihetetlenül nagy szám. Ha így sincs elég álláshely, akkor nagyon nagy a túlképzés, nem?

 

F.I.: A zenei pályára készülők száma nagy. Ezen azonban nem lenne nehéz változtatni. A mai körülmények között ugyan teljesen irreálisak, mégis vannak ötleteim, amelyek megoldást hozhatnának.

 

K.A.: Melyek lennének azok?

 

F.I.: Két változat jár a fejemben! Az egyik szerint kinyitnám az Egyetem — mármint a mi egyetemünk — kapuit. Boldog-boldogtalan beléphetne minden felvételi nélkül. Félév után elkezdődne egy kemény rosta, megfeleződne a létszám, és minden félévben tovább feleződne. A harmadik év végére már csak azok maradnának, akik biztosan teljesíteni tudják a Master-fok felvételi igényeit. Ez a változat rendkívül emberbarát, hiszen a növendékek már az alapképzés kezdetén megkapnák a figyelmeztetést: változtassanak pályát! És nem történne meg velük az, ami várható, hogy ott állnak majd három év után tanácstalanul, diploma nélkül. De felvételi rendszert is el tudok képzelni, csak a mai gyakorlattól teljesen különbözőt. Hangszeres és elméleti tanárok közösen vizsgálnák meg ki-ki alkalmasságát, de több menetben. Módot kellene adni mindenkinek, hogy egy első, sikerületlen szereplést korrigálni lehessen. Nem egyszer halljuk a kiváló úszóról, hogy szombaton csak hajszál híján jut be a döntőbe, másnap mégis világcsúcsot úszik. De maradjunk a szakmánknál! Miért kívánjuk meg a felvételizőtől, hogy elsőre hibátlan produkcióval rukkoljon elő, mikor a legnagyobb művészeknek is vannak rossz napjai. Világjáró művészek is képesek pocsékul szerepelni.

 

K.A.: Igen, ez biztos, hogy így van. Régen a zeneakadémiai tanárok saját maguk döntötték el néhány magánóra után, hogy valakit felvesznek-e magukhoz az Akadémiára vagy sem. Bíztak a tanárok ítélőképességében, és nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a mester-tanítvány kapcsolatnak.

 

F.I.: Hasonló esetre én is tudok két példát. Az egyik talán csak legenda. Állítólag ha Dohnányinak, megtetszett valakinek a játéka, egyszerűen felvette magához. De velem is ilyesmi történt. A Goldmark Zeneiskolába jártam, ahol Szelényi István, a Zenei Gimnázium és Szakiskola igazgatója is tanított. Hallotta az ifjúsági koncerteken eljátszott darabjaimat, odajött hozzám és azt mondta: jöjjek a Zenei Gimnáziumba, jöjjek a zeneszerzés-osztályába. Megfogadtam a tanácsát.

 

Visszatérve a témánkhoz…! A létszámokról, a létszámok alakulásáról, változásairól nagyon keveset tudok, de az nyilvánvaló, hogy addig, ameddig az a gyakorlat, hogy a minisztérium a felvett hallgatók számától teszi függővé, hogy az intézmények mennyi pénzt kapnak, tehát a mennyiséget tartják fontosabbnak a minőségnél, addig a főiskoláknak, egyetemeknek az az érdekük, hogy minél több hallgatót vegyenek föl. Ha egy egyetem képes befogadni, mondjuk, 600 növendéket, akkor fel is fog venni 600 növendéket akkor is, ha csak 500 jelentkező üti meg a kívánt színvonalat, mert szüksége van a támogatásra.

 

K.A.: A tanárnak is az az érdeke, hogy sok növendéke legyen, meglegyen az óraszáma. Ha nincs elég növendék, akkor nem kap elég fizetést. Ez az oktatási rendszer hibája, nem?

 

F.I.: Igen. Sok növendékhez sok tanár kell. Az lenne kívánatos, ha sok alsó fokon tanuló gyermek lenne, sok tanárral. Ha a középfok továbbra is elsősorban profi képzésre rendezkedik be, akkor oda a mainál jóval kevesebb növendéket szabadna engedni, kevesebb tanár taníthatna ott. Ám nem szükségszerű, hogy így legyen. Ha a középfokon az is tanulhatna, aki magasabb zenei képzettséget óhajt szerezni, de esze ágában sincs muzsikusnak lenni, akkor ezen a szinten is több tanár juthatna álláshoz. Kellene egy olyan intézmény, de lehetne ez akár a minisztérium valamelyik osztálya, ahol érzékenyen követnék a piaci viszonyokat, ehhez igazítanák — rugalmasan! — az anyagi támogatást, a felveendők számát, az óraszámokat is. Elengedhetetlen, hogy a zenepedagógiai életet ismerő emberek foglalkozzanak a szakmánk dolgaival, és nem olyanok, akiknek erről sejtelmük sincs.

 

Előfordult, hogy a minisztériumi tisztviselő nehezményezte a zeneakadémiai hangszerállomány kimutatását, mert — úgy vélte — kimaradtak belőle a csellók. Ott voltak azok bizony, csak gordonkáknak álcázva. Nem egyszer jelentett gondot, képtelenek voltak megemészteni, hogy van nálunk olyan óra, ahol több a tanár, mint a hallgató… Lásd egy mindennapi magánének órát, ahol az énektanáron kívül a zongoránál a kísérő vagy a korrepetitor ül. Amikor egyetemmé váltak a művészeti főiskolák, kezdetben nem akartak hozzájárulni ahhoz, hogy magunkat változatlanul Zeneakadémiának hívjuk. Ha minden művészeti főiskola egyetem, ne akarjunk kilógni a sorból. Egyébként a taxisok túlnyomó többsége ma sem sejti, hová vigyen, ha a Zeneművészeti Egyetemet nevezem meg a Zeneakadémia helyett. Hozzáteszem, az igazság kedvéért, hogy ezek a — finoman fogalmazva — bakik múltbéli időkből származnak.

 

K.A.: A Zeneakadémia és általában a felsőoktatási intézmények alkalmasak lennének arra, hogy a Te általad javasolt rendszerben bekerült növendékeket szűrjék?

 

F.I.: Hogyne! Közepes osztályzatot az kapna, aki tisztességesen végezné a dolgát. Négyest adnék annak, akit nyugodt szívvel küldenék el egy magyarországi versenyre. Ötöst csak az érdemelne, akiről feltételezném, hogy méltóan képviselné az országot bármelyik nemzetközi versenyen. A mai gyakorlatban semmilyen információt nem ad az osztályzat. Túltengnek az ötösök. Félrevezetik a növendékeket. Számtalan muzsikust ismerünk, aki képtelen feldolgozni magában, hogy „csak” zenekari muzsikus, „csak” karénekes lett, pedig az indexe mindig tele volt jobbnál jobb osztályzatokkal. És most ne beszéljünk azokról, akik hasonló leckekönyvvel egyáltalán nem kaptak helyet a pályán. Súlyos felelősség terheli azokat, akik a növendékek jövőjét nem mérlegelve osztogatják a jó jegyeket!

 

K.A.: Téged sokkal jobban érdekelt a zeneszerzésnél a pedagógia, a tudás továbbadása? Szerinted milyen ma a zenetanárképzés a zeneművészeti felsőoktatásban? Mennyire tudják a hallgatók a főiskoláról kikerülve továbbadni a tudásukat? Kapnak-e erre megfelelő segítséget?

 

F.I.: Biztos, hogy a növendékek egyik része már a főiskolás évek alatt sejti, hogy neki „csak” a tanítás jut. Nálunk, kis túlzással, már a kisgyereket is látens szólistának tekintik. Úgy vélik, az a hangszeres tanítás végcélja, ha majd a világ elsőszámú hangversenytermeiben eljátssza Brahms hegedűversenyét. Teljes tévedés! A kamarazenész, a zenekari zenész, a karénekes, a zenetanár egyenrangú a szólistával. Régi meggyőződésem, hogy a hangszeres muzsikus számára a „főtárgy” a zenekar. A hangszeresek többségére ott van szükség. Szerencsére túléltük azokat az esztendőket, amikor egyes zeneakadémiai tanárok megtiltották a növendékeiknek, hogy zenekarban játszanak. Újabban — és ennek nagyon örülök — a Zeneakadémián egyre kiemeltebb szerepet kap a zenekari munka. Több kisebb-nagyobb együttes alakult, jeles karmesterek irányításával. Végre nem hakni-koncertekkel, hanem komolyan előkészített koncertekkel várja a Főiskola a koncertre járó közönséget. Ez nagyon nagy dolog. A Zeneakadémia bekapcsolódott a főváros zenei életébe. Ez eddig nem így volt. Még hátra van, hogy a diplomázók választotta versenyművek kíséretét is a főiskolások lássák el, és a zeneszerző hallgatók diploma-kompozícióit is ők mutassák be.

 

Tudom, még nem igazán válaszoltam a kérdésedre! Azt, hogy tanárnak lenni, a megszerzett ismereteket továbbadni nagyszerű dolog, azt az intézet nemigen sugallja. Hogy Arany János, Szabó Magda nemcsak író, de tanár is volt — nem beszélve Liszt Ferencről, Bartókról, Kodályról, Dohnányiról —, ezt kevésbé hangsúlyozzuk. Véleményem szerint minden muzsikusnak tanítani is kellene, és nem egy tárgyat, nem csak a hangszerét, hanem elméleti tárgyat is, történetit, esztétikait, kontrapunktot vagy formatant — egyre megy. És fordítva is: a szolfézstanár vezessen kórust, tanítson generál basszust. Mindjárt közelebb kerülnénk egymáshoz…

 

K.A.: Tehát más irányú képzés kellene…

 

F.I.: Gazdagítani kellene a kötelező és a választott tárgyak listáját! Minden akadémistának kötelezővé tenném a partitúra ismeretét. Az európai zeneművészet közel 100 százaléka több sorban leírt kottában, partitúrában van lerögzítve. Ennek ellenére a zeneakadémiai növendékek túlnyomó többsége nem kap olyan képzést, ahol megismerhetné a hangszerek jellegzetességeit, a transzponáló hangszerek titkait, a különböző korok hangszerelési stílusát. De ez semmi! Van olyan tanára a Zeneakadémiának, aki évtizedek óta harcol az ellen, hogy a növendékei ilyen képzésben részesüljenek!

 

Végre van népzene szakunk, de a Zeneakadémia rangját erősítené, ha az évtizedek óta várt, a régizene interpretálásához szükséges hangszeres oktatás is megindulna. Egyszer volt zeneimenedzser-képzés, egyszer volt a rádiók, a televíziók munkája iránt érdeklődők részére zeneiszerkesztő-képzés. Miért csak múlt időben beszélhetünk erről?

 

Külön téma, ami évtizedek óta megoldatlan: az egyetemek közötti együttműködés. Jól emlékszem, hogy annak idején az egymással jó barátságot tartó Ujfalussy József és az akkori Iparművészeti Főiskola igazgatója, Pogány Frigyes próbálkozott kapcsolatokat kiépíteni a két intézmény között. Nem tapasztaltam, hogy az erőfeszítéseikből bármi is megvalósult volna. Ma a diákok átjárhatnának másik egyetemre, tárgyakat, amit más egyetemek kínálnak, felvehetnének az indexükbe, mégis elenyésző azok száma, akik élnek ezzel a lehetőséggel.

 

K.A.: Pedig milyen jó lenne…

 

F.I.: Nemcsak, hogy jó lenne, hanem ösztönözni kellene erre! Gyakran hallom Nobel-díjasok szájából, hogy az eredményüket annak köszönhetik, hogy nem egy helyen szerezték a diplomájukat. Több fakultást végeztek egyszerre vagy egymás után, így találtak rá a soha-nem-volt gondolatra. Ezt Magyarországon nemhogy támogatnák, még ellene is tesznek. Fizetni kell annak, aki második diplomát akar szerezni. Fizetni kell annak, aki több kredit-pontot gyűjt össze, mint amit egyesek — bizonyára hosszas megfontolás után — előírtak. Így van Koreában is, Kínában is, Japánban is?

 

K.A.: Hogy lehet ebből kitörni?

 

F.I.: Ha minden így marad, akkor sehogy. Mondok egy példát. Mielőtt elindítottam egy zenei ismeretterjesztéssel foglalkozó speciális kollégiumot, jeleztem a Zeneakadémián, hogy talán föl kellene rá hívni az ELTE figyelmét. Néhány évvel ezelőtt helyettesítettem ott, és már akkor felvetődött: nagy szükség lenne rá. Talán mondanom sem kell: ne kérdezd, hogy miért, de akkor sem, most sem lett az összefogásból semmi.

 

K.A.: Valószínűleg úgy gondolják, nagyon sok munkával és adminisztrációval járna a rendhagyó növendékek számon tartása.

 

F.I.: Koreában, Kínában, Japánban vállalják az ezzel kapcsolatos túlmunkát, annak érdekében, hogy a világ vezető hatalmai legyenek?

 

Birta Endre felvétele

 

2. rész

 

Földes Imre. Tanár, oktató a szó legnemesebb értelmében. Növendékek ezrei, teljes családok, generációk nőttek fel a keze alatt, követve azt a szellemiséget, a kultúra valamennyi területe iránti nyitottságot, amit oly lelkesedéssel sugárzott minden óráján. Különleges alkalom, hogy ilyen részletességgel ismerhetjük meg gondolatait a magyar zeneoktatás jelenlegi helyzetéről, a sikerekről és a problémákról. A zenei ismeretterjesztés mellett most a professzor életének „kulisszatitkaiba” is bepillantást nyerhetünk.

  

  

K.A.: Veled és a zenei ismeretterjesztéssel kapcsolatban csak nagy szavak jutnak eszembe — nem akarok nagyon direkt lenni —, de Te vagy az, aki számomra és még sok ezer ember számára „A” zenei ismeretterjesztés Magyarországon. Hol tart ez a dolog ma, 2010-ben? Mennyire népszerű a zenei ismeretterjesztés, kik művelik még rajtad kívül?

 

F.I.: Hála Istennek sokan művelik, sok helyen és sokféleképpen. Szívesen sorolom föl neked azokat, akiknek az ismeretterjesztő tevékenységét jól ismerem. Solymosi Tari Emőke Pastorale-sorozata a Zuglói Szent István Zeneházban sok száz gyereknek, felnőttnek nyújt páratlan élményt. Lakatos György a Páva utcai bérletes foglalkozásokon sziporkázik, szellemes ötletek egész sorával mozgósítja a gyerekeket. Zelinka Tamás műsorismertetései mindig gazdag információkat szolgáltatnak a publikumnak. Meixner Mihály évtizedek óta vonzza a közönséget a Kossuth Klubba. Fenyő Gábor a Művészetek Palotájában vendégek közreműködésével tart rendszeres, koncertekre csábító összejöveteleket. Karmestereink közül leggyakrabban Fischer Iván, Hollerung Gábor, Vásáry Tamás, Vashegyi György tart rövidebb-hosszabb bevezetőt, bevezető előadást a fölhangzó művek előtt. És hányan vannak még, akik a rádióban, a televíziókban tevékenykednek. Hányan lehetnek vidéki városokban, településeken, akikről kevesebbet tudunk, mert nem esik rájuk reflektorfény, pedig nem lehetetlen, hogy eredményesebben működnek, mint mi itt a fővárosban. Az ismeretterjesztésre mindenütt van igény. Kell.

 

K.A.: Biztosan kell?

 

F.I.: Nézd! Több száz évvel ezelőtt ilyesmire nem volt szükség. A vidéki embernek is, a városi embernek is megvolt a maga zenéje. Mással nemigen találkozott. Régi zene nem volt műsoron. Legfeljebb a templomban találkozott a gregoriánummal, némi reneszánsz kórusmuzsikával. De magyarázatra nem volt szükség, hiszen ebbe születtek bele. A régebbi korok zenéjének fölfedezését egy évszámhoz szokás kötni. 1829-ben Mendelssohn eldirigálta Bach Máté-passióját. Az apropót az adta, hogy — akkoriban úgy tudták — éppen 100 évvel előtte volt az ősbemutató. (Csak zárójelben mondom, hogy ma 1729 helyett 1727-et tartunk valószínűnek.) Ekkor kezdődött el Bach újrafelfedezése, és ezt követték azok a „történelmi” koncertek, amelyek máig is elsősorban a múltbéli műveket tárják a hallgatók elé. A régi darabok a hallgatóknak újak voltak, ismertetéseket követeltek. Wagner például Beethoven 9. szimfóniáját igyekezett elfogadtatni. Új műfaj lépett színre: a zenei ismeretterjesztés. Az elmúlt korok zenéjéhez fűzött kommentárok mellé fölzárkóztak a születő „modern” zenét propagáló írások. És ezek a törekvések a mai napig tartanak. Oly mértékben tágult a repertoár időben és térben, hogy szükségesnek mutatkozik az eligazítás. Többé-kevésbé igaz, hogy az egyetemes zenetörténet teljes spektruma elérhető ma már fölvételeken keresztül, sőt mind gyakrabban élő előadásban is. Nő, egyre nő az igény, hogy az Európán kívüli világ zenéjével is találkozhassunk. Ennyiféle kor zenéje, ennyiféle kontinens, nép zenéje nem lehet az anyanyelvünk. A tájékoztatást a kíváncsiak azoktól várják, akik önálló előadásokon vagy hangversenyek előtt, a rádión, a televízión keresztül segítenek eligazodni a sokféle zene között. Szükség van ránk, miközben azon munkálkodunk, hogy ne legyen ránk szükség! Ez persze — tudom — jól hangzik, valójában álom. Bekerültünk az alkotó és az előadóművész közé amolyan katalizátorként. Azért hozzáteszem: egyre több művész él azzal a lehetőséggel, hogy a koncertjén maga vállalja az ismeretterjesztő szerepét. Ezt az utat nagyon is követendőnek tartom.

 

K.A.: Biztosan nagyon sok minden kellett ahhoz, hogy sikeres legyél ezen a pályán, a széleskörű érdeklődés, a zeneakadémiai évek, hatalmas kíváncsiság, az előadókészség… Te ezt hogy látod? Mi kell ahhoz, hogy valaki jó zenei ismeretterjesztő legyen? Én azt látom, hogy benned hihetetlen sok képesség összpontosult, és így lettél „A Földes Imre”.

 

F.I.: András, túlzol! Rendelkezni kell megfelelő orgánummal, beszélőkészséggel, szuggesztivitással, mondanivalóval, amit az előadó meg akar osztani a közönségével. És hinni kell a küldetésünkben. Ennyi az egész.

 

K.A.: A tudás átadásának vágya mikor tört felszínre benned először? Volt családi vagy tanári minta?

 

F.I.: Ifjúkoromtól művelem ezt a műfajt. Még akadémista voltam, amikor a lakásomon a barátaimnak tartottam zeneelméleti, zenetörténeti órákat. Évekig csináltam. A hallgatóim többsége fizikus, vegyész, matematikus volt, de akadtak köztük zenészek is. Nem ritkán húszegynéhányan ültek a lakásunkban székeken, szőnyegeken. Csináltattam egy vonalas fekete táblát, és azon magyaráztam a zenei alapfogalmakat, beszéltem stílusokról, művekről, és amit szinte mindennél fontosabbnak tartottam: komponáltunk! Választottunk például egy hangot, és ezen a hangon elénekeltük Weöres Sándor Bóbitájának egyik versszakát. A feladat ezután következett: külön-külön mindenkinek joga volt egyetlen hangot megváltoztatni. Lehetett magasabb hang, lehetett mélyebb. És utána meg kellett indokolni, hogy miért éppen ott, annál a szónál változtatták meg a hangot, miért cserélték mélyebbre vagy magasabbra. Sose felejtem el a tépelődés, a töprengés perceit és az ezt követő magyarázatokat. Volt, aki a legfontosabb szóra helyezte a magasabb hangot, más egy mondatrész végére a mélyebbet… számtalan változat született.

 

Azóta javaslom minden muzsikusnak, a hangszereseknek különösen, hogy foglalkozzanak egy kicsit zeneszerzéssel. Mert nem mindegy, hogy a kottában leírtak szerint illesztjük egymás után a hangokat, vagy nekünk kell megszabnunk a hangok sorát.

 

De hogy kérdésed második felére is válaszoljak: beszédes családba születtem, de nem volt senki, aki kiállt volna az emberek elé. Magamból jött az átadás — úgy is mondhatnám — kényszere, ám hallatlanul megörültem, mikor olyan nagyszerű szónoki képességekkel bíró személyiségekkel találkoztam, mint Bartha Dénes vagy Bárdos Lajos. Ők a tudásukkal nem kérkedtek, úgy osztották meg velünk, hogy közben nem volt kisebbségi érzésünk. Nem akartak elkábítani minket az idegen szavak tömegével, hanem egyszerűen, magyar nyelven fogalmaztak. Szóban és írásban is! Erre hallatlanul kényes vagyok. Van nagy tájékozottsággal bíró kollégám, aki ha visszajelzést kapna arról, hogy szinte senki nem olvassa az írásait, változtatna a stílusán. Tessék úgy beszélni, úgy írni, hogy azt mindenki értse! Nem vagyok hajlandó a „Bakossal”, az Idegen szavak szótárával olvasni cikkeket, zenei írásokat!

 

K.A.: Csak a zene volt mindig? Zene- és kultúrtörténet?

 

F.I.: Mindig sok minden érdekelt, de a jelenségek meglehetősen elkülönültek egymástól. Ma az összefüggések izgatnak, és ezek keresésére ösztönzöm a hallgatóimat is.

 

K.A.: Nem volt más olyan terület az életedben, amivel kapcsolatban felmerült benned az átadás vágya?

 

F.I.: Továbbadni csak azt tudjuk, amiről ismereteink vannak. Nálam ez kezdetben nagyon is szűk területre korlátozódott. Mikor elkezdtem zenetörténetet tanítani, a klasszikus–romantikus kort átugrottam. Nem mertem belevágni. A kezdetek nagyon érdekeltek, és — mint zeneszerzést végzett embert — a 20. század. Tudtam, persze, hogy előbb vagy utóbb a hallgatóimnak a zenetörténet egészét kell átnyújtanom, így hát 1–2 évvel később már igyekeztem semmit sem kihagyni. Ehhez társultak utóbb a vizuális művészetek és a helyszínek, a városok, az épületek, ahol a művészek, a művek születtek.

 

Lehet, hogy más jobban járt. Nekem soha nem jutott olyan földrajztanár, aki arra bátorított volna, hová kell utaznom, melyik országban, melyik városban mit kell megnéznem. Pedig ha van tárgy, amelyikből ez adódna, az éppen a földrajz. A térkép használatára, szeretetére sem hívta fel senki a figyelmemet. Magamtól jöttem rá, milyen élmény úgy forogni egy városban, hogy térkép nélkül is tudjam, hol járok. Egyik barátom meghívott Londonba. Kocsival jött értem a Victoriára. Beültem mellé, és sorra mondogattam, milyen épületek mellett haladunk el. Csodálkozott, nem hitte el, hogy először vagyok a városban. Azóta, amikor csak alkalmam kínálkozik rá, nem mulasztom el beavatni a helyszínek topográfiájába azokat, akik külföldre készülnek. Ezt teszem, jobb sorsra érdemes földrajztanárok helyett.

 

Három éven át, 2007 és 2009 között tartottam olyan speciális kollégiumokat a Zeneakadémián, ahol itáliai városok zenéjével, művészetével foglalkoztunk. Róma, majd Firenze és a toscanai városok, végül Velence volt a tárgykörünk. Sikerült pályázatokból annyi pénzt összegyűjteni, hogy mind a három évben 20–23-an 8–10 napot ott tölthettünk. Talán mondanom sem kell: bolyongásaink alatt az útikönyv mellett mindenki térképet tartott a kezében.

 

K.A.: Idén is igyekeztek valahová?

 

F.I.: Bizony-bizony szívesen vinném azokat a hallgatóimat, akik idén a görög–római mitológiai kurzust választották, Hellászba, de eddig nem találtam rá olyan intézményre, amelynek megérné — úgy 4000–4500 euróval — minket támogatni.

 

K.A.: Amikor beléptem a dolgozószobádba, emlékeztem rá, hogy a szoba tele van könyvvel, képekkel, plakátokkal és mindenféle egyéb dolgokkal. Itt minden van, ami Te vagy, a tudás, amit tőled kaptunk. De arra nem emlékeztem, hogy ennyi, szállodákban található, „Kérem, ne zavarjanak” feliratú tárgyacska lóg itt a könyvszekrényeden. Hogy kerültek ide?

 

F.I.: A lógattyúk — én már csak így nevezem ezeket a „függőségeket” — egyik oldalán valóban ez olvasható, de a másikon az van: „Takarítást kérek”. Hogy éppen melyik oldalát mutatja felénk, ebben semmiféle tendencia nincs. A Lingel-féle könyvszekrény gombjairól egyébként is naponta fújja le a huzat őket, ami egyrészt bosszantó, másrészt hallatlanul hasznos. Lehetővé teszik, hogy kondícióban tartsanak. Mások úszni járnak, kilométereket futnak, nekem ki sem kell mozdulnom a szobából. Lehajolok, fölveszem, lehajolok, fölveszem… — kiváló deréktorna.

 

Hogyan kerültek ide? A hetvenes–nyolcvanas években elég rendszeresen jártam a Varsói Őszre. Ezen a fesztiválon több mint egy hétig naponta három olyan koncertet lehetett meghallgatni, ahol mindenféle akkori új zene megszólalt. A lengyel mesterek mellett képviselte ott magát Nyugat- és Kelet-Európa — Magyarország is —, az Egyesült Államok, Kanada. Aki akkoriban kíváncsi volt a világ zenei életére, odament. Maros Rudolf és Szőllősy András hagyományozta ránk, hogy ha kitekintésre vágyunk a roppant szűk, maradi magyar kínálatból, Varsóba kell mennünk. Amikor a Minisztérium hozzásegített (és ezt többször is megtette), zeneakadémista csoportokat is vittem magammal. Nos, ahol laktam, a szállodai szobámban találkoztam először egy ilyen lógattyúval. Megtetszett. Elcsentem, hazahoztam és fölaggattam a barna könyvszekrény jól látható helyére. Egy pillanat alatt élet költözött a szobámba. Azóta a vendégeim, a tanítványaim sorra megajándékoznak egy-egy hasonló tárgyacskával. Onnan tudom, hogy szeretett kollégám, Lakatos György külföldi turnén járt, hogy az Akadémia portáján hagy számomra borítékban újabb és újabb példányokat. Ma már legalább 150 darabból áll a gyűjtemény.

 

K.A.: Gyűjtőszenvedélyed másra is kiterjed? Mit gyűjtesz még?

 

F.I.: A lógattyúkat nem gyűjtöm, csak gyarapodnak… Könyveket, lemezeket, szalagokat, CD-ket és újabban DVD-ket valóban gyűjtök. Akik ellátogatnak hozzám, sokszor megkérdezik, hogy ezt a temérdek könyvet mind elolvastam, minden zenét meghallgattam? Mulatok a kérdésen, és mindenkit megnyugtatok, hogy erről szó sincs. A könyvekre, a hangzóeszközökre azért van szükség, hogy ne kelljen értük minduntalan könyvtárba rohanni. Remek érzés levenni a polcról, ami éppen kell nekem vagy másnak! Számtalanszor fordul elő, hogy megkeresnek telefonon vagy e-mailben, hogy mondjam meg ezt vagy azt. Volt, nem is egyszer, hogy rejtvényfejtők faggattak…

 

Az is igaz, hogy a gyűjtőt más is vezérli. Erről van egy gyönyörű történetem. Egykori hallgatóm, a Suisse Romande zenekar tagja mesélte. Hiába keresett egy CD-t, sehol Európában nem találta, mígnem egyszer vendégszereplésre mentek Koreába, ahol egy kirakatban meglátta éppen azt a lemezt, amit keresett. Megvette és boldogan hazavitte. Kérdezem tőle: „Milyen? Érdemes volt utánajárni?” „Nem tudom — felelte —, nem hallgattam meg.” Nagyot nevettem, de megértettem. Bélyeggyűjtőnek nem kell magyaráznom. Ha egy híján a sorozat minden darabja megvan, azért az egyért fölhajtja az ember a világot akkor is, ha a hiányzó mindössze egy fillért ér.

 

K.A.: Amire még nagyon kíváncsi lennék, hogy milyen Földes Imre, amikor becsukja maga mögött a bejárati ajtót? Milyen az az életed, ami nem a munkához kötődik?

 

F.I.: Minden a munkámhoz kötődik. Ha valamikor külföldön járok és fényképezek, a legfőbb szempontom, hogy megörökítsem azt, ami így vagy úgy beleillik valamelyik kurzusomba. Ha olvasok, ha filmet nézek, ha múzeumba megyek, ha valamilyen jelentős adattal találkozom, nem tartom magamban, igyekszem az élményeimet megosztani azokkal, akik szemben ülnek velem.

 

Szabadidőm nincs, de ne hidd, hogy hiányzik. A feladataimra a legnagyobb élvezettel készülök. Kitölti az életemet. Aki csodálkozna azon, hogy miért kell annyit készülnöm — immár közelebb a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez —, elárulom: nem jó a memóriám. Nekem állandó ismétlésre van szükségem ahhoz, hogy helytálljak. Sok pozitívumot örököltem az őseimtől, de ezt a negatívumot is. Egyébként csak abból a nézőpontból negatívum, hogy amit egyszer már tudtam, újból és újból fel kell frissítenem, és ez nagyon sok időt igényel. Ugyanakkor előnye van annak is, mikor már elolvasott könyveket kézbe veszek, vagy akár rég látott filmeket nézek. Az újdonság erejével hatnak. Több mint negyven éven keresztül tanítottam zenetörténetet. Minden évben az egyetemes zenetörténet minden korszakát. Nem mondhatom azt, hogy évről-évre teljesen újra kellett mindent kezdenem, de állandóan szembetalálkoztam tavaly még tudott, egy évvel később már homályosabbá vált területekkel. Azzal, hogy évről-évre fel kellett frissítenem a memóriámat, megóvott a rutintól. Attól pedig az Isten óvjon mindenkit! Rutinból tartott órát, előadást hallgatni gyötrelem.

 

K.A.: Ez újbóli és újbóli rácsodálkozás a dolgokra?

 

F.I.: Igen. A tanár ma nem taníthatja ugyanazt és ugyanúgy, mint az internet megszületése óta. Mondok egy példát: Debussy zongoradarab-sorozatának, a Children’s Cornernek utolsó tétele a Golliwogg’s Cakewalk. A cakewalkról több mindent tudtam, de a Golliwoggról semmit. Ragtime-oknak is van neve, azt hittem, hogy ez is egy név csupán. Mikor beütöttem a Google-ba, nem akartam hinni a szememnek, mikor kiderült, hogy ez egy Debussy-korabeli játékbaba neve. Olyasmi, mint manapság a Barbie-baba, csak éppen egészen másképpen néz ki. És fekete. Debussy imádott kislányának, Chouchounak, akinek írta, ajánlotta a sorozatot, bizonyára volt is ilyen babája.

 

K.A.: Hatalmas tudástár az internet.

 

F.I.: Hatalmas adatbank, amiből kibányászhatjuk, amire kíváncsiak vagyunk. Az adatokat kritikával kell fogadnunk, több helyütt érdemes leellenőrizni, de a naprakészségével semmilyen lexikon, könyv, tanulmány nem veheti föl a versenyt.

 

K.A.: Azért még kicsit próbálok kutakodni a magánéletedben. Van olyan hobbid, ami nem a kultúrához kapcsolódik?

 

F.I.: Nem nagyon. Fényképezni nagyon szerettem, de mostanában jóval kevesebb időm van rá. Imádtam kirándulni, hegyeket mászni. Ajándéka a sorsnak, hogy a háború után, amíg be nem tiltották, cserkész lehettem. Ott tanultam meg szeretni, tisztelni a természetet. Tanárként a konzervatóriumi, majd az akadémiai diákjaimmal meglehetős rendszerességgel jártuk a környéket. Sajnos a térdem fölmondta a szolgálatot. Elviselhetetlenül fájt, főleg lefelé menet. Nem tudtak rajta segíteni. Ki kellett egyeznem a városi turizmussal… Ha valahol nyáron alkalom kínálkozott, nagyon szerettem pingpongozni. Ifjúkoromban bridzseztem, gyengén, mert a memóriám itt se működött úgy, ahogy kellett volna, de szenvedélyesen. A véletlennek köszönhetően két év óta újból játszom. Számomra rejtély: nem jól, de jobban, mint azelőtt.

 

K.A.: Azt mondják, hogy a tudósembereknek — kivált, akik kultúrával foglalkoznak — a műszaki érzéke nem annyira jó. Te ezzel hogy vagy?

 


Birta Endre felvétele
F.I.: Nem vagyok teljesen ügyetlen, hiszen a számítógépen elég jól ügyeskedem. Tudok írni, levelezni, másolni, táblázatokat készíteni, tudom használni a Google-t, a Skype-ot. Az igaz, hogy ha valamelyik munkafolyamatot két–három hétig kihagyom, a megfelelő műveletek egymásutánját szinte újra kell kifundálnom.

 

K.A.: Autószerelés?

 

F.I.: Sose volt autóm.

 

K.A.: Villanyszerelés?

 

F.I.: Be tudom csavarni a villanykörtét. Szöget be tudok verni a falba. Ezeknél bonyolultabb dolgokba nem fogok bele.

 

K.A.: Köszönöm szépen a beszélgetést.

 

 

Kertész András

 

 

Megjelent:

MusiciansWho. 1. rész: 2010. április 30. 2. rész: 2010. május 13.

A fényképeket Birta Endre készítette (birtafoto.hu)

 


©2020 Földes Imre
  
Szerkesztés, szöveggondozás: Jakab Géza   —   Webmester: Kenéz László
  
A foldesimre.hu honlap semmiféle sütit (cookie) nem használ,
személyes adatot sem marketing, sem analitikai célból nem gyűjt.