| |
Fel
|
|
Mindig azt csináltam, ami nekem kedves volt…
Szakmai ars poeticát kutató interjú Földes Imrével
Az elmúlt évek során Földes Imre legendás hírű zeneközvetítő, zenetörténész és zenepedagógus zeneakadémiai kurzusainak egyik látogatója lehettem. Nem csak ezért érezhetem magam kiváltságosnak, hanem azért is, mert Tanár Úr szívesen vállalta, hogy szakmai ars poeticáját interjú formájában kutassam. Ez alkalommal olyan beszélgetésben lehetett részem, amely eddigi életem legkedvesebb élményei közé tartozik.
Barcsa Zsuzsanna: Tanár Úr elmondhatja magáról, hogy immáron több évtizede töretlen lelkesedéssel van a pedagógus pályán. Zeneszerzést tanult (hiszen ezen a szakon szerzett diplomát a Zeneakadémián), mégsem komponál. Mikor dőlt el Önben, hogy inkább a zene közvetítésével tölti az életét?
Földes Imre: Amióta az eszemet tudom, azóta mindig a továbbadás volt számomra a fontos. Emlékszem arra, hogy már tíz–tizenkét éves koromban magam köré gyűjtöttem azokat, akik kíváncsiak voltak a zenére. Később, a konzervatóriumi éveim végétől kezdve a lakásomra jöttek számosan, köztük fizikusnak, kémikusnak, matematikusnak készülő barátaim, és muzsikusok is, akiknek zeneelméleti, zenetörténeti kurzusokat tartottam több éven át. Igyekeztem beavatni őket a formálás, a hangszerelés, a hangok világának titkaiba. Közölni, és továbbadni, azt, amit szeretek, ami érdekel: ez az én ars poeticám. Amikor befejeztem a Zeneakadémiát, számomra teljesen egyértelmű volt, hogy a pedagógiai pályát választom. Ha nem tanultam volna zeneszerzést, sok mindent nem tudnék, jóval szerényebb ismeretekkel rendelkeznék. Örülök, hogy Viski János növendéke lehettem, de soha nem éreztem azt, hogy nekem muszáj zeneszerzőnek lenni. Az, hogy a mai napig figyelem az ifjú zeneszerzők munkáit, izgulok a sikereikért, számomra egészen természetes. Látens zeneszerző vagyok. Nem vagyok féltékeny senkire és nem vagyok senkinek sem a konkurenciája.
B. Zs.: Volt akkoriban a Zeneakadémián tanítási gyakorlat?
F. I.: Volt, de nem nekünk, zeneszerző hallgatóknak. Vendégként azért bejártam egy pedagógiai stúdiumra, de csak egészen halványan emlékszem arra, ami ott történt. Hogy kiből lesz pedagógus, nem attól függ, hogy tanult-e pedagógiát. Ez elhivatottság kérdése. Persze lehet az adottságainkat fejleszteni, érdemes másokat figyelni, tanulni mások gyakorlatából, de az a döntő, hogy van-e bennem kíváncsiság, van-e bennem szándék továbbadni, amit szeretek, azért, hogy mások is szeressék. Akiből ez hiányzik, hiába lapozgatja a pedagógiai tankönyveket.
B. Zs.: Mindig ilyen töretlen erővel és lelkesedéssel volt a szakma iránt, vagy esetleg volt olyan, amikor elgondolkozott rajta, hogy valami egészen mást csinálna?
F. I.: Nem. Soha nem gondolkoztam ezen. Mindig azt csináltam, ami nekem kedves volt. Szoktam is mondani, hogy azt kell csinálni, ami nekünk kedves — tehát kell annyira önzőnek lennünk, hogy jól érezzük magunkat abban, amit csinálunk. Az a fontos hogy én jól érezzem magam, hogy nekem jó legyen, amivel foglalkozom. Ha valami engem érdekel, akkor — nem biztos, de — valószínű, hogy mások érdeklődését is fel tudom kelteni; de ha engem nem érdekel, akkor mit kívánhatok a hallgatóktól? Hogy Őket érdekelje? Máig úgy van, amikor speciális kollégiumokat hirdetek meg az egyetemünkön: olyan témát választok, amivel szívesen foglalkozom akár egy teljes évig. És nagyon ritkán ismétlem magamat. Messze elkerülöm, hogy bármit is rutinból csináljak. Ez nagyon sok munkával jár, de szívesen vállalom. Lehet, hogy a felkészülés még izgalmasabb, mint órát vagy előadást tartani?
B. Zs.: Mit gondol, a zenetörténet-órák anyagába érdemes beemelni a klasszikus zenén kívüli, más műfajokat (például jazzt, népzenét, vagy pop zenét)?
F. I.: Csak egyet tudok mondani: szülőnek, nevelőnek, az iskolának ma a legfontosabb feladata, hogy megtanítson választani. Abban kell segíteni a fiatalokat — de bármilyen korú hallgatóinkat —, hogy tájékozódni tudjanak az interneten, ne rémüljenek meg a könyvesboltban eléjük táruló óriási választéktól. Nem egyszer hallottam fiataloktól, hogy nem tudják, melyik könyvet érdemes megvenni… Azelőtt boldogok voltunk, ha egy zeneműből egyetlen felvételt megszerezhettünk. Ma, a YouTube-on, akár húsz felvételt is meghallgathatunk ugyanabból a műből. Melyiket válasszam, melyiket mutassam? Egyet válasszak ki, vagy — ha az idő engedi — több felvételt szembesítsek egymással?
Amikor valaki tanít, vagy előadást tart a zenéről, az a szándék vezérelje, hogy amit megmutat, értékes legyen. Természetesen különbözünk egymástól. Van, akinek ez kedves, van, akinek az. Aki hallgat bennünket, azt kell éreznie, hogy bízhat az ízlésünkben.
Amennyiben értékesnek talál a tanár valami olyat, ami kívül esik a klasszikus zene körén, joga van megmutatni. Csak az a kérdés, hogy azért választja, mert érték, vagy azért, hogy a gyerekeknek — a közönségének — kedveskedjen? Az utóbbi, morálisan, elfogadhatatlan.
Barcsa Zsuzsanna
Az interjú 2016. április 5-én, a szerző zeneakadémiai tanári tanulmányainak zárómunkájához készült. Nyilvánosan nem jelent meg eddig.
<<< Vissza
|
|