| |
Fel
|
|
NEM ISMERETTERJESZTÉS — ELEMZÉS!
— FÖLDES IMRÉNÉL —
(1971)
 A Zeneművészeti Főiskolán 1960-ban végzett a zeneszerzés tanszakon, mestere Viski János volt. Ma a Zeneművészeti Főiskola Zene- és Énektanárképző Budapesti Tagozatán és az Iparművészeti Főiskolán zeneelméletet és zenetörténetet tanít. {A Budapesti Tagozat megszűnt, az Iparművészeti Főiskola neve ma (2022) Moholy-Nagy Művészeti Egyetem.} Ismeretterjesztő előadásainak egyre jobban nő a tábora. A TIT Szabadegyetemén Bach–Beethoven–Bartók sorozatára csaknem két és félszázan iratkoztak be. A fiatal magyar zeneszerzőkkel a nyilvánosság előtt folytatott beszélgetései, a Zeneműkiadó gondozásában megjelent Harmincasok című interjúkötete nagy sikert aratott.
Feuer Mária: Az Iparművészeti Főiskola elfoglalt növendékei, laikusok és szakemberek egyaránt hallgatják az Ön előadásait. Hadd kérdezzek valami együgyűt: hogyan csinálja?
Földes Imre: Azt mondják, napjaink egyre bővülő ismeretanyaga az élet minden területén megkívánja a specializálódást. Nos, ez nem igaz. A művészet tárgya, a műalkotás: egység, és az is marad. Előadásaim középpontjában mindig az egy és oszthatatlan műalkotás áll. Nem ismereteket terjesztek. Nem beszélek olyasmiről, amit a könyvekből is meg lehet tudni. Az érdeklődést igyekszem felkelteni minden korok jó zenéje iránt, és a zeneművek — pontosabban: az adott mű — befogadásához szükséges készséget szeretném fejleszteni. Azok a laikus vagy muzsikus hallgatók, akikkel mondjuk két órát közösen eltöltünk akár csak egyetlen Mikrokozmosz-tétel társaságában, sokszorosan többet „tudnak meg” Bartókról, mint azok, akik ugyanennyi időt hallgatnak Bartók életéről. Meggyőződésem, hogy mind az úgynevezett zenei ismeretterjesztő előadások középpontjában, mind a zenei szaktárgyak középpontjában a műalkotásnak kell állnia. Mert ma még általában nem így van. Vajon nem azért járnak a gyerekek szívesebben hangszeres órákra, mert ott mindig művekkel: Mozarttal, Bartókkal találkoznak? Szerencsére az alsófokú zeneoktatásban Dobszay László könyvei e tárgy forradalmát indították el. Sajnos, közép- és felsőfokon egyelőre lokálisak a tiltakozások az egészségtelenül megosztott szolfézs és zeneelméleti tárgyak ellen. Ma még úgy tűnik, hogy a műalkotások — figyelje csak! milyen jellemző szó: — a „kötelező” tárgyakért vannak. Remélhetőleg hamar eljön az ideje annak, amikor a tárgyak lesznek a műalkotásért! Azt hiszem, a zeneelmélet-oktatás akkor jár a legjobb úton, ha a hangszeres növendékeknek az „általános” zeneelmélet mellett ilyesféle féléves, egyéves speciálkollégiumokat hirdet majd: Bach: Das Wohltemperierte Klavier, Bartók: Mikrokozmosz stb.
F. M.: A zeneelmélet tanításában ezek szerint az elemzést tartja a legfontosabbnak?
F. I.: Feltétlenül. Viski Jánostól tanultam, hogy a zenemű organizmus. Bárdos Lajostól, hogy minden jelenség miértjét kutassuk. A szokásos — csak harmóniai, formai — analízis helyett a totális analízist tekintem a zeneelmélet tárgy legfontosabb feladatának, amely az első hangtól az utolsóig (szó szerint így, ebben a sorrendben, hiszen így bomlik ki a zene a hallgató előtt) a zene valamennyi kifejezőeszközének: ritmusnak, dallamnak, harmóniának, formának, hangszínnek, hangszerelésnek és így tovább, egymáshoz való viszonyában a zeneszerző szándékát, a mű minden pillanatának helyét, szerepét, értelmét kutatja. De még valamit hozzá kell tennem: az elemzés csak akkor igaz, ha dialektikusan vizsgálja a kompozíciót, ha a leírt kottakép minden mozzanatát mozgásában szemléli. A zene — talán kimondhatom — a legdialektikusabb művészet. És éppen a dialektikája sikkad el a zeneelmélet-tanításban. (Az összhangzattanban azt tanítjuk, hogy az egymást követő harmóniák közös hangjait ugyanabban a szólamban kell megtartanunk, át kell kötni… de azt nem tesszük hozzá, hogy ezzel a művelettel a hangok tulajdonképpen régi önmagukat tagadják meg.) A zenében jelen, múlt és jövő találkozik össze. A jelent érzékeljük, a múltra emlékezünk, a jövőt várjuk. A zeneelmélet segítséget nyújthat a zenehallgatáshoz éppúgy, mint a hangszeres tanuláshoz, ha a zenei jelenségek jelen-, múlt- és jövőidejűségének érzetét igyekszik a hallgatókban elmélyíteni. (Nagy öröm, ha olyan pompás hallgatókkal végzi az ember ezt a munkát, mint a mostani elsőéveseim.) {Az interjú második megjelenésekor, 1972-ben itt másodévesek szerepeltek.}
F. M.: És mit tart a zenetörténet-oktatás legfontosabb feladatának?
F. I.: Mindenekelőtt azt, hogy a hallgató a primitív kultúrától a mai zenéig konkrét művekkel ismerkedjék meg. Ezt szolgálom azzal, hogy az óráimon — általában a leghitelesebb előadásban — elhangzó zeneműveket, hangszalagra véve, a hallgatók kezébe adom. Hazavihetik, ismételten meghallgathatják, maguknak átmásolhatják. Tudja, hány volt hallgatóm őrzi ezt a zenetörténeti antológiát? A zenetörténet-tanítás másik alapvető feladatának tekintem a történeti érzék kialakítását. Annak tudatosítását, hogy minden műalkotás egy adott történelmi korban született, a kornak és a korban élő alkotónak valamilyen sajátos módon tükre, képmása… Ne haragudjon, de ha már a zenetörténet tanításáról esik szó, nem hallgathatok el egy kérést: arra az óratervi javaslatra, amely a Zene- és Énektanárképző tanszakán a zenetörténet-tanítás 25 százalékos csökkentését javasolja, addig ne mondja rá az áment a Művelődésügyi Minisztérium, amíg a tárgyat oktató szakemberek és hallgatók (!) véleményét meg nem hallgatják. Képzelje csak! Az ország legmagasabbfokú zenei tanintézetében a hat félévből három féléven át heti egy órában — azaz ötven percben! — kellene zenetörténetet tanítani. És tudja, mennyi idő jutna így például Haydnra, Mozartra és Beethovenre együttvéve? Nem találja ki! Összesen 12 ötvenperces óra! Ennyi jutna a klasszikusokra, a jövendő szakembereinek! {Ez a terv, szerencsére, nem valósult meg!}
F. M.: Miért a zenetörténeti órák számát akarják csökkenteni?
F. I.: Nem csak a zenetörténetét. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a zeneelméletét, a szolfézsét is, általában az elméleti tárgyakét. A túlterhelésre hivatkoznak. Arra, hogy a hallgatóknak nincs idejük eleget gyakorolni. Ez igaz is. Nagyon sok a kötelező óra. De el tudja képzelni, hogy a muzsikus hallgatókat éppen a zenetörténeti óra terhelné, amely az összes zenei tárgyak között az egyetlen, ahol zenét hallgatnak? Egy bizonyos! A túlterhelés fikció. Akikben nem él ambíció, azoknak minden sok, az igazi tehetség azért jár főiskolára, hogy terheljék. Ha úgy tetszik: túlterheljék. Én Adrian Leverkühn tanárával, Kretzschmarral tartok, aki „fenntartás nélkül a tudást türelmetlenül szomjazó, s magát nem kímélő fiatalság pártjára állt…” {Thomas Mann: Varázshegy} És Kodállyal, aki szerint „Nem a tanterv maximalizmusa a baj, hanem a tanítók minimalizmusa.” {Kodály Zoltán: Megjegyzések az új tantervhez. Visszatekintés I. Zeneműkiadó Vállalat, Budapest 1982 (3. kiadás), 329. oldal}
F. M.: Úgy érzem, hogy ezekről a kérdésekről beszél a legszívesebben, mégis hadd kérdezzek mást: mi a különbség, ha muzsikusoknak és ha laikusoknak beszél?
 F. I.: Úgyszólván semmi. Csak a laikusoknak nehezebb fogalmazni. Nem mondhatom egy harmóniára, hogy nápolyi szext, anélkül, hogy meg ne szólaltatnám… Egyébként téved! A tantervi kérdésekről a legszívesebben nem beszéltem volna, de kellett.
F. M.: Nemrég e hasábokon Komlós Péter a Bartók vonósnégyes nevében arról beszélt, milyen rossz ugyanazt a művet rövid időn belül többször eljátszani. Ön az évről évre ismétlődő tananyagnál nem érzi ugyanezt?
F. I.: Mindig újabb és újabb feladatokat adok magamnak. A Zeneművészeti Főiskolán „odafelé”, az Iparművészetin napjaink zenéjétől „visszafelé” is tanítom a zenetörténetet. A szabadegyetemi előadássorozatok is évenként változnak. Az idén Bach, Beethoven, Bartók vokális zenéjéről tartok előadásokat, jövőre a 90 éves Stravinskyról szeretnék beszélni. {Az interjú második megjelenésekor, 1972-ben az utóbbi mondat nem szerepelt.} Aki tanít, az előadóművészet sajátos fajtáját műveli. Rá is vonatkozik az, ami az előadóművészre. Csak az sikerül, amit átél. A beszélgetés elején azt kérdezte tőlem: hogyan csinálom? Valahogy így felelnék: hittel. Csak azt csinálom, amiben hiszek.
Feuer Mária
Először megjelent:
Feuer Mária: Földes Imrénél. Élet és Irodalom 1971/12 (március 20.)
Másodszor, kisebb változtatásokkal megjelent:
Feuer Mária: 88 muzsikus műhelyében. Zeneműkiadó Budapest, 1972
|
|