Földes Imre

Földes Imre publikációi

 

Miért igen, miért nem?

Zenéről — tíz percben

 

Ha el akarom olvasni ezt vagy azt a könyvet, bemegyek a könyvüzletbe, hogy megvegyem. Ha megkapom, megveszem; ha nem, elmegyek a könyvtárba. Ha szerencsém van, azonnal kölcsönkapom. Ha éppen másnál van, amit keresek, várnom kell rá egy–két hetet, esetleg hónapot, de végül is hazavihetem. Vagy beülhetek a Széchényi Könyvtár, a Szabó Ervin Könyvtár olvasótermébe, és ott helyben elolvashatom. A külföldi könyvet megrendelhetem. Mindenki minden könyvhöz hozzájuthat.

 

Többé-kevésbé hasonló a helyzet a kottákkal, a partitúrákkal. Elvileg mindent megrendelhetünk és megvehetünk — igaz, olykor csillagászati áron! A muzsikus „könyve” a partitúra. Mégis, egyre kevésbé lehetséges, hogy kottákat, partitúrákat gyűjtsünk. Egyes import partitúrákat csakis milliomos vásárolhat meg, muzsikus biztosan nem. Az áruk egyes esetekben fél havi főiskolai tanári fizetés. Vagy még több! Hogy lehet az, hogy például Varsóban ugyanaz a kotta lényegesen kevesebbe kerül, mint nálunk? Bartók A kékszakállú herceg vára című operájának Universal kiadású partitúrája ott csak 389 złoty. Nálunk 495 forint! A magyar muzsikus olcsóbban vásárolhat Bartók kottát Varsóban, mint Budapesten… Miért?

 

Ezek után érthető, hogy elsősorban a zenei könyvtárakból látjuk el magunkat. Eltekintve attól, hogy számos alapműből is csak egy–két példányuk van, elég gazdag anyaggal állnak a szakmabeliek rendelkezésére. A Szabó Ervin Könyvtár Fehérhajó utcai Zenei Kölcsönző Könyvtára pedig a nagyközönség érdeklődésére is számít. Így hát könnyebben vagy nehezebben, olcsóbban vagy drágábban, de megszerezhetjük a művek kottáit, partitúráit. Sajnos a lemezfelvételeit nem.

 

A hanglemez nemcsak nélkülözhetetlen segédeszköze a pedagógusnak, az előadóművésznek, a zenetudósnak. A hanglemez a zeneművészet megismerésének egyik legfőbb eszköze. Mi módon alkothatnánk fogalmat távoli népek zenéjéről hanglemezek nélkül? Ha csak annyit ismernénk a zenetörténetből, amennyi belőle koncertjeinken megszólal, bizony arányaiban teljesen hamis képet kapnánk róla. A hanglemez segítségével kitárul a világ.

 

A fiatalabbak már nem hallhatták Bartókot zongorázni, Hubermant hegedülni. Játékukat mégis ismerhetjük felvételről. A hanglemez nem helyettesíti a koncertek légkörét, az élő előadás varázsát, de a művek alaposabb megismeréséhez segít. Bevallom: Bartók színpadi műveinek zenéjét azóta csodálom igazán, amióta otthon négyszemközt lehetek velük.

 

Tegyük fel, hogy valaki meg akarja ismerni Debussy Pelléas és Mélisande-ját. (Maeterlinck drámáját már előbb elolvasta, most az operára kíváncsi.) Egyet tehet! Lesheti, hogy mikor közvetíti a Rádió. Mert a Pelléast nem árulják a boltokban. És nemcsak a Pelléast. Tengernyi zenei érték „hiánycikk”! Az 1600 előtt írt zenéktől Honegger oratóriumáig, a legújabb zenéig.

 

Nem akarok igazságtalan lenni — de nem is szeretném elkiabálni…: javul a hanglemezellátás. Körülbelül két–három év óta hónapról hónapra javul. Egyre több pénzt lehet otthagyni a boltokban. És ez nagyon jó! (No, nem az, hogy üresedik a pénztárca, hanem hogy gazdagodik a választék.) De itt sem hagyhatom szó nélkül, hogy a hanglemezek árát sem a pénztárcánkhoz szabják!

 

Nem beszélek most a magyar és a szocialista országok lemezeiről, amelyek elfogadható áron, 50–60–70 forintért kaphatóak. A nyugati lemezek többsége azonban 250–300 forintba kerül! Nagy részük valóban kitűnő. De hogy négyszer–ötször drágábbak, mint a mieink, ez túlzás. Nem tudom, kik szabják meg a kultúrcikkek árát, de aligha gondolják meg, hogy saját értékeinket, jó lemezeinket becsülik le azzal, ha a nyugati lemezek árát ennyire felértékelik.

 

A legnagyobb baj mégsem ez, hanem az, hogy míg számos könyvtár, kölcsönkönyvtár van Budapesten, addig fonotéka, vagyis olyan könyvtár, amely hanglemezeket gyűjt és ezzel az anyaggal a nagyközönség rendelkezésére áll — leszámítva a speciális gyűjtőkörű Gorkij Könyvtárat —, nincs a fővárosban. (Ezúton nyomatékosan hívom fel az érdeklődők figyelmét a Gorkij Könyvtárra, amely az első és — tudomásom szerint — mindmáig az egyetlen budapesti könyvtár, amely lehetővé teszi hanglemezek, magnetofonszalagok meghallgatását, átjátszását.)

 

Pedig a fonotéka nagyszerű dolog! Van, ahol kölcsönadják és hazavihetem a hanglemezt. Van, ahol a kérésemre a saját magnetofonszalagomra másolják — ingyen! — a zenét. Van, ahol ott helyben mindent meghallgathatok lehallgatófülkében, fülhallgatóval. Van, ahol mindez a gyönyörűség egy helyben van meg. Hogy hol?

 

Belelapoztam egy könyvbe, amely külföldi közművelődési könyvtárak zenei állományával foglalkozik. Nos! A kelet-berlini „Stadtbibliothek” zenei részlegének 13 ezer lemeze van; a kelet-berlini „Staatsbibliothek” Musikabteilung-jában 9 és fél ezer, a nyugat-berlini „Zentralbibliothek”-ban 9500, az angliai Essexben 19 730 lemezt őriznek, és így tovább, és így tovább. Még az sem vigasztal, hogy Koppenhágában csak 2 ezer lemezt tartanak nyilván, és egy 1972-es december végi adat szerint Békéscsabán 3327-et! Igen! Nem tévedés! Budapesten nincs fonotéka, de Csoboth Attilától, az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi és Módszertani Központjának munkatársától tudom, hogy van Békéscsabán, Debrecenben, Egerben, Gyulán, Kaposvárott, Miskolcon, Szegeden, Székesfehérvárott, Szombathelyen, Tatabányán, Zalaegerszegen. És nem is soroltam fel minden olyan várost, ahol működik fonotéka. Kisebbek és nagyobbak, gyorsabban vagy lassabban gazdagodó lemezállománnyal. Újabbak is alakulnak. Vidéken!

 

Joggal kérdezhetné valaki: eddig senkinek nem jutott eszébe, hogy Budapestnek is szüksége lenne fonotékára? Azt kell válaszolnom: de igen, ez már nagyon sokaknak eszébe jutott. És mindenki, akinek eszébe jutott, úgy vélte, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Zenei Kölcsönző Könyvtára — amely 22 ezer kottával és 7 ezer zenei szakkönyvvel áll a lakosság rendelkezésére — lenne a legalkalmasabb arra, hogy keretei között megnyíljék az első általános gyűjtőkörű, nyilvános budapesti fonotéka.

 

1968-ban a Szabó Ervin Könyvtár Zenei Gyűjteménye kiállítást rendezett a Reviczky utcai központi épületben. Petrovics Emil nyitotta meg a kiállítást, többek közt ezekkel a szavakkal: „Önök a kiállítás mögé fogják képzelni az említett zenei könyvtárat. Olvasóteremmel, hanglemez- és magnetofonszalag-gyűjteménnyel, zongora- és előadóteremmel, mindenre kiterjedő szolgáltatással, fülkékkel, ahol bárki meghallgathatja a lemezgyűjtemény kiválasztott darabját és így tovább… Tévednek — folytatta Petrovics Emil —. A könyvtár, amely ezt a kiállítást nem tudta otthonában megrendezni, még — de inkább már — olvasóteremmel sem rendelkezik — a többit nem sorolom.”

 

Ezekhez a szavakhoz ma, 1974-ben semmi újat, semmi jót nem lehet hozzáfűzni. A Zenei Gyűjtemény 1964-ben nyílt meg szép választékkal, olvasóteremmel. Az állomány gyarapodott, kinőtték a helyiségeket. Nem volt hová helyezni a könyveket, hát megszűnt az olvasóterem. Azóta itt van a raktár. Ha megtelik ez a terem is könyvvel — és pillanatokon belül megtelik —, senki sem tudja, mi lesz. Nyilvánvaló, hogy a Gyűjteménynek új helyiségre van szüksége. A könyvek, kották, partitúrák számára sincs helyük, hová tennék a lemezeket?

 

Nincs megoldás! Mégis lenne!

 

A Zenei Gyűjtemény a Fővárosi Szállítási Vállalat (FŐSPED – FŐTEFU) klubjával határos. Ha megkapnák ezt a helyiséget, jó darabig minden gondjuk megoldódna. Úgyszólván a kapunyitás óta kérik feletteseik segítségét. És a Zenei Gyűjtemény óhaját, valamennyiünk óhaját mindenki támogatta. A Fővárosi Szállítási Vállalat sem zárkózott el az elől, hogy máshová költözzék. A Fővárosi Tanács — legalábbis eddig — nem tudott megfelelő helyiséget biztosítani sem a Szállítási Vállalatnak, sem a Zenei Gyűjteménynek.

 

Hiába írt róla Breuer János a Népszabadságban, Pernye András a Magyar Nemzetben, Győri György a Magyar Hírlapban, hiába szorgalmazta még 1971-ben Szabolcsi Bence írásban is, hogy a Zenei Gyűjteménynek hangzó zeneműtárral kell kiegészülnie, méltó körülmények között kell folytatni a munkáját. Nem változott semmi!

 

Belenyugodhatunk-e ebbe?

 

 

Földes Imre

 

 

Elhangzott a Magyar Rádió Miért igen, miért nem? Zenéről — tíz percben c. sorozatában 1974-ben.

Megjelent a Parlando c. folyóirat 1974/10. számában.

 


©2020 Földes Imre
  
Szerkesztés, szöveggondozás: Jakab Géza   —   Webmester: Kenéz László
  
A foldesimre.hu honlap semmiféle sütit (cookie) nem használ,
személyes adatot sem marketing, sem analitikai célból nem gyűjt.