|
Fürst János
(1935. augusztus 8. Budapest — 2007. január 3. Párizs)
Barátaim, akik 1956-ban Nyugatra emigráltak, hívtak, látogassam meg őket. Teltek az évek, és én minden meghívást visszautasítottam, mert nem tudtam volna viszonozni a vendégszeretetüket. Sokadik hívásodnál végül megadtam magam. Akkor, ott — Londonban — be is vallottam, mi tartott addig vissza. Rám néztél, és ezt mondtad: „Te is tedd meg, amit másokért meg tudsz tenni. Előre nézz, és ne hátrafelé!”
Bölcs voltál, művelt, nagyon intelligens. Éppúgy érdekelt, ami Magyarországon történik, mint az, ami Afrikában. Politikai hírekkel nem lehetett téged megelőzni. Senkivel sem tudtam olyan mélyenszántó beszélgetéseket folytatni, mint veled.
Ha a sors úgy hozza, filmszínészként sem vallottál volna szégyent. Nők aligha állták meg, hogy vissza ne forduljanak utánad. Nem ismerek senkit, akire ez a szó: charmeur, úgy illett, mint éppen rád.
A Zeneakadémián a legígéretesebb hegedűsök közé tartoztál. Nem sejtettük, hogy minden kontinensen szívesen látott karmesterként járod majd a világot. Magam először Londonban, az Albert Hallban voltam tanúja fergeteges sikerednek, amelyet — többek közt — Johann Strauss táncaival arattál. Egy másik alkalommal veled izgulhattam, vajon hogyan fogadja a Covent Garden publikuma Bartók három színpadi művének bemutatóját. Marseille-ben francia estet dirigáltál: Debussy- és Ravel-műveket. A stílusok között nem válogattál, Händeltől, Bachtól Lutosławskiig, Szőllősy Andrásig és Szegő Péterig otthon voltál minden kor zenéjében.
Angliában letelepedett zenész barátaidhoz, Pauk Györgyhöz, Frankl Péterhez hasonlóan nem cserélted Johnra, Jeanra a vezetéknevedet. Mindig magyar művésznek vallottad magad. Ezért is fájt neked, hogy itthon évtizedekig nem foglalkoztattak. Ám idővel megtört a jég. Az utóbbi években már állhattál számos budapesti zenekar élén, sőt a Szegedi Szimfonikus Zenekar művészeti vezetőjének választott. A legmaradandóbb élményeim közé tartoznak a Budapesten hallott kései Haydn-szimfóniák, Dvořák Stabat Matere, Mahler Kilencedikje. Minden fölösleges mozdulattól mentes, lényegre törő, nemcsak a zenekari muzsikusokat, a közönséget is koncentrálásra késztető, szuggesztív dirigálásod hatása alól senki nem vonhatta ki magát.
 Újabb és újabb terveket szőve igyekeztél szembeszállni betegségeddel. Hosszú ideig hitted, hogy legyőzheted.
Hangversenyfelvételeken kívül egy kis könyvecskét hagytál hátra. Ebben az Upbeat — Aspects of Conducting (Felütés — A dirigálás kérdései) című — mindeddig csak kéziratként kinyomtatott — munkában írtad le a tapasztalataidat, amelyeket zenekari muzsikusként, dirigensként és a párizsi Conservatoire karmesterképzőjének vezetőjeként szereztél. Bizonyságul arra, hogy érdemes kézbe venni mindazoknak, akik erre a pályára készülnek, de azoknak a pálcaforgatóknak is, akik azt hiszik: mindent tudnak erről a szakmáról, álljon itt néhány találomra kiragadott sor ízelítőül:
„A jó dirigálás egyik első követelménye, hogy legyünk képesek hagyni a zenészeket játszani.”
„A szem a kommunikáció folyamatában nélkülözhetetlen szerepet játszik.”
„Igazi dirigáláskor a karmester mozdulatai a hang előkészítésének pillanatára irányulnak.”
„A zenekar azt várja el, hogy vezessék, és nem azt a folyamatos megnyilvánulást kívánja figyelni, hogy a felelős személyre milyen hatást gyakorol a zene.”
És végül: „Olykor azt gondolom, hogy amikor az Isten büntetésül elvette az emberektől a közös nyelvet, mert nekiláttak a bábeli torony felépítésének, akkora szenvedés és zűrzavar keletkezett, hogy megszánta a teremtményeit. Megengedte nekik, hogy egyetlen univerzális nyelvet megtartsanak maguknak, és ez volt a zene.”
Földes Imre
Megjelent a MUZSIKA c. folyóirat 2007. februári számában.
Fürst János: Upbeat — Aspects of Conducting. Magánkiadás, 2004
Fürst János: Felütés — A dirigálás kérdései. Fordította Gáthy Vera. Magánkiadás, 2006
|