Földes Imre

Földes Imre publikációi

 

Stravinsky öröksége

(1972)

 

 

Egy esztendeje halott. Adósságaink nem csökkentek: nőttek vele szemben. Még mindig nem eszméltünk rá, hogy szegényebbek vagyunk nélküle. Közönségünk java ma sem sejti, kinek a kortársa volt.

 

Nem az emlékműsorokat keveslem (keveslem? volt-e annyi, hogy kevesellhetem egyáltalán?), és nem a róla írott szép sorokat. Hangversenyeinkről műveit hiányolom. A Tűzmadár szviten, a Petruskán, a Sacre-on túl a többi százat! Életének utolsó tizenöt esztendejéből — kb. húsz hozzáférhető mű közül — mindezideig egy (!) opusz szólalt meg nálunk: a Monumentum pro Gesualdo di Venosa… Könnyelműség!

 

Nem az asztalfióknak írt. Nem írt egyetlen hangot sem, amely ne lenne játszható, ne lenne az előadó testére, hangszerére szabva. Művei nem ismerik a homályt. Világosan, közérthetően fogalmazott. Nálunk is elnyerhetné a közönség kegyét. Vagy talán Bartók mind nagyobb népszerűségét féltjük tőle? Egymást, és azt a tényt erősítik majd: századunkban semmivel sem kevesebb zenei érték termett, mint az elmúlt századokban.

 

Előadóművészeink nem késlekedhetnek tovább!

 

Zongoristáinkat a szólóművek közül a Szonáta, a Szerenád (Sérénade en La) és a Piano-Rag-Music várja. Ez utóbbi három perc csupán… Aztán a kétzongorás Concerto és a kétzongorás Szonáta, végül a zongorára és zenekarra írt művek: a Concerto, a Capriccio és a Movements. De a gyermekeknek is akad zongorázni való: Az öt ujj.Mikrokozmoszra, igen, sok szempontból a Mikrokozmoszra emlékeztető nyolc darab. 1920–1921-ből! És a négykezesek. A Három könnyű darab secondója, az Öt könnyű darab prímója — szó szerint — gyerekjáték. A másik szólam nehezebb. Eljátszani a tanárnak való feladat.

 

Hegedűszólistáink a szólóhegedűre vagy brácsára írt Elégián kívül két művet tarthatnának repertoáron: a hegedű-zongora Duo concertant-t, és a Hegedűversenyt. Egyiket sem játsszák. (Egyébként a Pulcinellából gordonkára és zongorára készült Olasz szvit az egyetlen mű az oeuvre-ből, amit hazai művészek — Mező László és Szűcs Loránt — előadásában magyar, Qualiton hanglemezen meghallgathatunk!)

 

Brácsistáinktól sem hallottuk az Elégiát.

 

Világjáró vonósnégyes-társaságainkat a Három darab vonósnégyesre ciklus kerülte el. Pedig remekmű! És van még egy Concertino, és a rövid, Raoul Dufy emlékére írt Kettős kánon vonósnégyesre.

 

Klarinétosaink számon tartják a Három darabot, de sürgessék, hogy A macska bölcsődalai, ahol az énekszólamot három klarinét kíséri, mielőbb elhangozzék.

 

És a többi fúvószene? Az Oktett megszólalt az idény elején, a Fúvósszimfóniákat Robert Craft dirigálta utoljára Budapesten, 1963-ban. Igaz: „Hiányzanak belőle azok a megszokott elemek, melyek csalhatatlanul, minden esetben hatnak az átlaghallgatóra.” Mégis, kedves karmesterek, gondoljunk az „átlagon felüli” hallgatókra is.

 

És mennyi alkalom kínálkozna még fúvóshangszeres kultúránk bizonyítására: a már említett Concerto zongorára és fúvós hangszerekre, a Mise vegyeskarra és tíz fúvós hangszerre, a Három Shakespeare-dal mezzoszoprán hangra, fuvolára, klarinétra és brácsára, az In memoriam Dylan Thomas tenor hangra, vonósnégyesre és négy harsonára, és a Négy a cappella női kar az ötvenes évek elején készült variánsa négy kürt kíséretével.

 

És ki érti, hogy éppen Rácz Aladár szülőhazájában nem játsszák a Ragtime-ot? És az Ebony concertót? Nem tudnánk elég ízesen előadni? Vagy nincs elég szaxofonunk?

 

A kis- és nagyzenekari művek közül a Tűzijáték, a két Szvit, a vonószenekari Concerto en Ré („Basler concerto”), a Dumbarton Oaks, a C-dúr szimfónia, a Szimfónia három tételben miért hiányzik hangversenyeinkről? Vagy miért fehér holló? És ha már a szimfóniáknál tartunk: milyen tanulságos lenne, ha közönségünk hallhatná az ifjúkori Szimfóniát. Ki ne fogadná el opusz 1-nek? Vagy miért késik az Aldous Huxley emlékére írt Variációk magyarországi bemutatója?

 

És hol vannak a vokális művek, a dalok? A Két dal Balmont-versekre, a Három dal japán versekre, a Három mese gyermekeknek és a Négy orosz dalból három szovjet kiadásban is tanulmányozható (Moszkva 1968). De hozzáférhető a gyerekeinek ajánlott Három kis dal (Souvenir de mon enfance), a Bartókot is elragadó Pribautki, A macska bölcsődalai, a kései Három Shakespeare-dal, az In memoriam Dylan Thomas, A bagoly és a cica (The Owl and the Pussy-Cat). Mennyi szépség, ötlet, humor, a dallamfordulatok pazarló bősége!

 

(Tudom, nincs dalkultúra Magyarországon. Kell-e tíz ujj, hogy megszámoljuk, évenként hány este hallhatunk magyar művészektől Schubertet vagy Schumannt énekelni? De belenyugodhatunk-e ebbe? Hogy éppen abban az országban, ahol dallal nevelnek, ahol az új zene olyan előadója él, mint Sziklay Erika, éppen abban az országban nincs elég közönsége — vagy énekese? — a dalnak.)

 

Nem volt életének olyan évtizede, amely legalább egy nagyszabású vokális-zenekari mesterművet ne ajándékozott volna nekünk. Erről sem veszünk tudomást. Pedig a Menyegző (Les Noces), az Oedipus Rex, a Zsoltárszimfónia után születtek még olyan művek, mint a Perséphone, a Mise, a Kantáta, A vízözön (The Flood) és a hatvanas évek csúcsteljesítménye, a Requiem canticles.

 

A színpadot igénylő művek közül a Mavra és a Rake’s Progress talán e pillanatban távol áll az érdeklődési körünktől. Nem így A csalogány (Le rossignol) és A róka (Renard). Vajon nem foglalhatnának helyet — a Pulcinellával és A katona történetével együtt — a Petruska csodás adaptációja mellett Bábszínházunk színpadán?

 

A csalogány, A róka, A katona története, a Pulcinella, a Menyegző — nem beszélve most itt számos egyéb színpadi műről, balettről — még sohasem szerepelt az Operaház műsorán. Az Oedipus Rexet 1928 óta nem újították fel. 1945-től a Tűzmadár, a Petruska, a Sacre, a Kártyajáték képviselte szerzőjét ideig-óráig az Operaházban, illetve az Erkel Színházban. Századunk legtalálékonyabb színpadi zeneszerző-mesterének ma — a Bábszínházon kívül — egyetlen műve sem látható Budapesten!

 

Egy esztendeje halott. Nem neki: magunknak tartozunk vele, hogy életművét megismerjük és megismertessük. Már most is az, de az évek távlatából mind nevetségesebb lesz, hogy volt idő, mikor Igor Stravinskyért kellett szót emelni.

 

 

Földes Imre

 

 

 

Stravinskyról (Földes Imre)

(Szentkuthy Ibolya felvétele)

 

 

Megjelent a Muzsika c. folyóirat 1972/4. számában.

 

A fénykép megjelent a Fotó c. folyóirat 1979/2. számában.

 


©2020 Földes Imre
  
Szerkesztés, szöveggondozás: Jakab Géza   —   Webmester: Kenéz László
  
A foldesimre.hu honlap semmiféle sütit (cookie) nem használ,
személyes adatot sem marketing, sem analitikai célból nem gyűjt.