Stravinsky öröksége
(1972)
Egy esztendeje halott. Adósságaink nem csökkentek: nőttek vele szemben. Még mindig nem eszméltünk rá, hogy szegényebbek vagyunk nélküle. Közönségünk java ma sem sejti, kinek a kortársa volt.
Nem az emlékműsorokat keveslem (keveslem? volt-e annyi, hogy kevesellhetem egyáltalán?), és nem a róla írott szép sorokat. Hangversenyeinkről műveit hiányolom. A Tűzmadár szviten, a Petruskán, a Sacre-on túl a többi százat! Életének utolsó tizenöt esztendejéből — kb. húsz hozzáférhető mű közül — mindezideig egy (!) opusz szólalt meg nálunk: a Monumentum pro Gesualdo di Venosa… Könnyelműség!
Nem az asztalfióknak írt. Nem írt egyetlen hangot sem, amely ne lenne játszható, ne lenne az előadó testére, hangszerére szabva. Művei nem ismerik a homályt. Világosan, közérthetően fogalmazott. Nálunk is elnyerhetné a közönség kegyét. Vagy talán Bartók mind nagyobb népszerűségét féltjük tőle? Egymást, és azt a tényt erősítik majd: századunkban semmivel sem kevesebb zenei érték termett, mint az elmúlt századokban.
Előadóművészeink nem késlekedhetnek tovább!
Zongoristáinkat a szólóművek közül a Szonáta, a Szerenád (Sérénade en La) és a Piano-Rag-Music várja. Ez utóbbi három perc csupán… Aztán a kétzongorás Concerto és a kétzongorás Szonáta, végül a zongorára és zenekarra írt művek: a Concerto, a Capriccio és a Movements. De a gyermekeknek is akad zongorázni való: Az öt ujj. A Mikrokozmoszra, igen, sok szempontból a Mikrokozmoszra emlékeztető nyolc darab. 1920–1921-ből! És a négykezesek. A Három könnyű darab secondója, az Öt könnyű darab prímója — szó szerint — gyerekjáték. A másik szólam nehezebb. Eljátszani a tanárnak való feladat.
Hegedűszólistáink a szólóhegedűre vagy brácsára írt Elégián kívül két művet tarthatnának repertoáron: a hegedű-zongora Duo concertant-t, és a Hegedűversenyt. Egyiket sem játsszák. (Egyébként a Pulcinellából gordonkára és zongorára készült Olasz szvit az egyetlen mű az oeuvre-ből, amit hazai művészek — Mező László és Szűcs Loránt — előadásában magyar, Qualiton hanglemezen meghallgathatunk!)
Brácsistáinktól sem hallottuk az Elégiát.
Világjáró vonósnégyes-társaságainkat a Három darab vonósnégyesre ciklus kerülte el. Pedig remekmű! És van még egy Concertino, és a rövid, Raoul Dufy emlékére írt Kettős kánon vonósnégyesre.
Klarinétosaink számon tartják a Három darabot, de sürgessék, hogy A macska bölcsődalai, ahol az énekszólamot három klarinét kíséri, mielőbb elhangozzék.
És a többi fúvószene? Az Oktett megszólalt az idény elején, a Fúvósszimfóniákat Robert Craft dirigálta utoljára Budapesten, 1963-ban. Igaz: „Hiányzanak belőle azok a megszokott elemek, melyek csalhatatlanul, minden esetben hatnak az átlaghallgatóra.” {Igor Sztravinszkij: Életem. Fordította F. Csanak Dóra. Gondolat Könyvkiadó, Budapest 1969. 88. oldal. — Eredeti kiadás: Igor Strawinsky: Chroniques de ma vie. Denoël et Steele, Paris 1935} Mégis, kedves karmesterek, gondoljunk az „átlagon felüli” hallgatókra is.
És mennyi alkalom kínálkozna még fúvóshangszeres kultúránk bizonyítására: a már említett Concerto zongorára és fúvós hangszerekre, a Mise vegyeskarra és tíz fúvós hangszerre, a Három Shakespeare-dal mezzoszoprán hangra, fuvolára, klarinétra és brácsára, az In memoriam Dylan Thomas tenor hangra, vonósnégyesre és négy harsonára, és a Négy a cappella női kar az ötvenes évek elején készült variánsa négy kürt kíséretével.
És ki érti, hogy éppen Rácz Aladár szülőhazájában nem játsszák a Ragtime-ot? És az Ebony concertót? Nem tudnánk elég ízesen előadni? Vagy nincs elég szaxofonunk?
A kis- és nagyzenekari művek közül a Tűzijáték, a két Szvit, a vonószenekari Concerto en Ré („Basler concerto”), a Dumbarton Oaks, a C-dúr szimfónia, a Szimfónia három tételben miért hiányzik hangversenyeinkről? Vagy miért fehér holló? És ha már a szimfóniáknál tartunk: milyen tanulságos lenne, ha közönségünk hallhatná az ifjúkori Szimfóniát. Ki ne fogadná el opusz 1-nek? Vagy miért késik az Aldous Huxley emlékére írt Variációk magyarországi bemutatója?
És hol vannak a vokális művek, a dalok? A Két dal Balmont-versekre, a Három dal japán versekre, a Három mese gyermekeknek és a Négy orosz dalból három szovjet kiadásban is tanulmányozható (Moszkva 1968). De hozzáférhető a gyerekeinek ajánlott Három kis dal (Souvenir de mon enfance), a Bartókot is elragadó Pribautki, A macska bölcsődalai, a kései Három Shakespeare-dal, az In memoriam Dylan Thomas, A bagoly és a cica (The Owl and the Pussy-Cat). Mennyi szépség, ötlet, humor, a dallamfordulatok pazarló bősége!
(Tudom, nincs dalkultúra Magyarországon. Kell-e tíz ujj, hogy megszámoljuk, évenként hány este hallhatunk magyar művészektől Schubertet vagy Schumannt énekelni? De belenyugodhatunk-e ebbe? Hogy éppen abban az országban, ahol dallal nevelnek, ahol az új zene olyan előadója él, mint Sziklay Erika, éppen abban az országban nincs elég közönsége — vagy énekese? — a dalnak.)
Nem volt életének olyan évtizede, amely legalább egy nagyszabású vokális-zenekari mesterművet ne ajándékozott volna nekünk. Erről sem veszünk tudomást. Pedig a Menyegző (Les Noces), az Oedipus Rex, a Zsoltárszimfónia után születtek még olyan művek, mint a Perséphone, a Mise, a Kantáta, A vízözön (The Flood) és a hatvanas évek csúcsteljesítménye, a Requiem canticles.
A színpadot igénylő művek közül a Mavra és a Rake’s Progress talán e pillanatban távol áll az érdeklődési körünktől. Nem így A csalogány (Le rossignol) és A róka (Renard). Vajon nem foglalhatnának helyet — a Pulcinellával és A katona történetével együtt — a Petruska csodás adaptációja mellett Bábszínházunk színpadán?
A csalogány, A róka, A katona története, a Pulcinella, a Menyegző — nem beszélve most itt számos egyéb színpadi műről, balettről — még sohasem szerepelt az Operaház műsorán. Az Oedipus Rexet 1928 óta nem újították fel. 1945-től a Tűzmadár, a Petruska, a Sacre, a Kártyajáték képviselte szerzőjét ideig-óráig az Operaházban, illetve az Erkel Színházban. Századunk legtalálékonyabb színpadi zeneszerző-mesterének ma — a Bábszínházon kívül — egyetlen műve sem látható Budapesten!
Egy esztendeje halott. Nem neki: magunknak tartozunk vele, hogy életművét megismerjük és megismertessük. Már most is az, de az évek távlatából mind nevetségesebb lesz, hogy volt idő, mikor Igor Stravinskyért kellett szót emelni. {Ma már, közel ötven évvel később, 2019-ben megmosolyoghatjuk a fenti sorokat, hiszen azóta valamennyi Stravinsky-mű megszólalt Magyarországon. Mi sem bizonyítja jobban, hogy életművét nem nélkülözhetjük.}
Földes Imre
Stravinskyról (Földes Imre)
(Szentkuthy Ibolya felvétele)
Megjelent a Muzsika c. folyóirat 1972/4. számában.
A fénykép megjelent a Fotó c. folyóirat 1979/2. számában.
|