Földes Imre

Földes Imre publikációi

 

Távozás engedély nélkül

Kocsis Zoltán

(1952. május 30. Budapest — 2016. november 6. Budapest)

 

 

Kisebb-nagyobb közösségekben sokszor meséltem Zoliról — Kocsis Zoltánról —, mert abban a szerencsében részesültem, hogy annak idején, fiatal tanárként, a Konzervatóriumban, egy évig a szolfézs-zeneelmélet-zeneirodalom-tanára lehettem.

 

Abban az évben, 1963–64 táján, egy osztályba gyűjtötték a kivételes tehetségű gyerekeket, és egy kézbe — az enyémbe — adták a melléktárgyakat. A gyerekek heten voltak, mind 11–12 évesek. Hogy Zoli más, mint a többiek, rövid idő alatt kiderült. Bármilyen feladatot adtam, elsőként teljesítette. A megoldás módja olykor rendhagyó volt.

 

Egy ízben kezükbe adtam valamelyik Mozart-dal kottáját, és kértem, énekeljék el. Ki vállalja, egyedül? Zoli fölpattant, ráállt a székre, amin az előbb még ült, onnan fölmászott a padra, és rákezdett. De hogyan? Jobb kezében a kotta, bal kézzel gesztikulálva, grimaszolva, torz hangon, de hibátlanul végigénekelte. „Zolikám — mondtam neki —, ez elfogadhatatlan. Elfogadhatatlan, mert stílustalan. Nem törődtél azzal, hogy Mozart írta. Hogyan nyúlhatsz ilyen hányavetien egy klasszikus dallamhoz?” Abban a pillanatban mintha a csintalan srác helyett Botticelli egyik angyala nézett volna rám. Leheletfinom hangon, csodás dinamikai árnyalásokkal, mesterien tagolva tárta elénk a hangokat. Talán sikerült a könnyeimet elfojtani…

 

Egyetlenegyszer pontosan jött az órára, sőt nem is pontosan, hanem jó 10–15 perccel korábban. Belépett a terembe, és szép csendesen leült hátul, miközben egy utolsóéves csoportnak Bach-korált diktáltam. Még hetedszerre sem jelentkezett senki azzal, hogy leírta. Nyolcadszor is eljátszottam. „Elkészült valaki?” — kérdeztem, de senki nem jelentkezett, azaz mégis — Zoli rohant előre, és nyomta kezembe a kottásfüzetét, ahol ott állt a korál pontosan lejegyezve. Úgy hírlik, Mozart írta le Allegri Misereréjét egyszeri hallás után, ám — úgy hírlik — azért volt benne hiba.

 

Rendszeresen késett öt percet, tíz percet, mikor mennyit. Megelégeltem. „Ha még egyszer előfordul — mondtam —, behívatom a papádat.” A következő héten megint jóval az óra kezdése után állított be. Abban a pillanatban eldöntöttem: bosszút állok… Zoli a terem végén, a fogasra tette a kabátját, és a táskájával a hóna alatt, lassú léptekkel, kicsit előrehajolva, amúgy settenkedve, rosszat sejtve, leült a székre, amin ülni szokott, kicsomagolta a füzeteit, és várakozó álláspontra helyezkedett. A hét gyerek, középen Zolival, mindig félkaréjban vett körül. Diktálni kezdtem, ki tudja már mit, és lestem, hogy ki lesz először kész. Mondanom sem kell, hogy Zoli. Én azonban kikerültem a tekintetemmel, a szomszédjai munkáit néztem, mintha ő ott se lett volna. Ő pedig a füzetét lobogtatta, meg akarta mutatni, de rá se hederítettem. Diktáltam másodszor-harmadszor, nézegettem a többiek kottásfüzetét, de Zoli hiába ágált, nem vettem róla tudomást. Lassan összeomlott, begubózott, hagyta, hogy a dolgok tőle függetlenül menjenek a maguk útján. Eljött a szünet. A gyerekek felálltak, Zoli is kiment a folyosóra. Egyszer csak látom, hogy Bogi (alias Bálint Mari) jön felém, mondani akar valamit. Felé fordultam. „Tanár úr! A Zoli üzeni, hogy itt van!”

 

Mondtam már, ha ismét késni fog, megkérem az édesapját, jöjjön be, mert ez így nem mehet tovább. Találkoztunk. Kiderült, hogy az iskola mindig 1-kor fejeződik be, Zolinak ebédelni kellett, ezért nem ért 2-re a Nagymező utcai épületbe. „Mi lenne, ha iskola után nem menne haza ebédelni — vetettem föl —, mi lenne, ha együtt ebédelnénk, mondjuk a büfében, a Majakovszkij utca és a Lenin körút (ma megint Király utca és Teréz körút - F. I.) sarkán?” Így is lett. Ettünk, és közben erről-arról beszélgettünk. Az egyik alkalommal Zoli megszólalt: „Írom a g-mollt!” Ez Mozart kis g-moll szimfóniáját jelentette, amivel a zeneirodalom-órán foglalkoztunk. Csak egy partitúránk volt, Zoli nem bírta elviselni, hogy neki nincs belőle, ezért határozta el, hogy leírja a darabot. (Felvétel alapján, hallás után!) „Nagyszerű” — mondtam Zolinak. Meg se rezzent. „Az a baj, hogy nem hallom, hogy melyik szólamot játssza az első, és melyiket a második kürt…”

 

Különleges hallása volt. Leütöttem egy öt hangból álló tercakkordot (talán ezt: D–Fisz–Á–Cisz–É) és arra kértem, hogy énekelje utána, felbontva a hangokat. A négy tercugrás után még egy ötödiket is odaénekelt. „Nem jó — mondtam —, ez csak négy terc egymás fölött, te meg ötöt énekeltél.” Mire Zoli megvonta a vállát. „Belehallottam!” — mondta közönyösen.

 

Mikulás előtt meghívtam magamhoz az osztályt. Természetesen kakaót kaptak kaláccsal, és ki emlékszik már arra, hogy még milyen édességet készített nekik édesanyám. Öt órakor kezdődött a zsúr. Előre megmondtam, hogy fél hétig lehetünk együtt, mert fél nyolcra koncertre megyek az Akadémiára, előtte még át kell öltöznöm. Elég szépen hullott a hó, mikor kiengedtem a társaságot az ajtón, de hozzátettem: „Nem ácsorgunk sehol, tessék szépen hazamenni, nem akarom, hogy a szülők telefonon keressenek benneteket.” Még csak félig voltam felöltözve, mikor valaki csengetett. Nagyon bosszúsan mentem az ajtóhoz. „Ki az?” — kérdeztem. „Én vagyok.” A hangból sejteni lehetett, hogy Bogi. Kinéztem az előszobaajtó ablakán. „Mi van? Itt hagytál valamit?” — „Nem, nem, csak a Zolit elfogták!” — „Elfogták? Mi az, hogy elfogták?” Bogi reszkető hangon válaszolt: „Csak az történt, hogy a Zoli hógolyóval megdobott egy kocsist, és a kocsis nekirontott a Zolinak, elfogta, és nem eresztette el. Tessék jönni, a Zolit kiszabadítani!” A nadrágom tényleg félig volt rajtam, így menjek le az utcára? Mit volt mit tennem, megpróbáltam rendbe szedni magam, és sebesen elindultam Bogival lefelé a negyedik emeletről. Leérve a földszintre, a lépcsőnél ott gubbasztott Zoli. Legszívesebben megpofoztam volna, de hát ilyet sose tettem. „Mit hallok? Mit csináltál?” — „Semmit — mondta az én Zolikám —, semmit.” Megint ugyanúgy vonta meg a vállát, ahogy szokta. „Mondd el, mi történt.” — „Elfogtak.” — „Ki fogott el?” — „A kocsis.” (Kocsist a kocsis!) „Miért?” — „Megdobtam egy hógolyóval”. — „Nnna tessék! És aztán?” — „Megkérdezte a nevemet.” — „És mit mondtál?” — „Megmondtam, hogy Kocsis Zoltán vagyok.” — „És aztán?” — „Megkérdezte, hogy hol lakom.” — „És megmondtad?” — „Megmondtam.” — „És aztán…?” — „Aztán elengedett.” Pulykavörös lettem. „Zoli! Hát nem megmondtam, hogy azonnal menjetek haza?” Kocsis Zoli sötét tekintettel rám nézett, elfordult, és se szó, se beszéd, ott hagyott.

 

Kocsis Zoltán most sem kérdezte, hogy elmehet-e.

 

 

Földes Imre

 

 

Megjelent a MUZSIKA c. folyóirat 2016. decemberi számában.

 


©2020 Földes Imre
  
Szerkesztés, szöveggondozás: Jakab Géza   —   Webmester: Kenéz László
  
A foldesimre.hu honlap semmiféle sütit (cookie) nem használ,
személyes adatot sem marketing, sem analitikai célból nem gyűjt.