| |
Fel
|
|
Durkó Zsolt levele
 Roma, 962. febr. 8.
éjjel 1.
Kedves Imre!
„Я к вам пишу ”..... másodszor is én írok önnek és ezzel remélem, hogy behozom restanciámat, bár — hidd el — itt a Tevere partján oly könnyű a levélírást mindig másnapra halasztani. (Miféle restanciámat?! Hiszen egyáltalán nem is írtál!) ———
Egy érdekes Petrassi-óra után vagyok, melyen Alban Berg: Lyrische Suite-ről és Bartók középső kvartettjeiről volt szó, mint a XX. század — talán — legjobb ilyen apparátusra írott műveiről. Ez alkalommal — miután formailag és anyagában már elég alaposan megismertük — a belső formára, a mű feltehető indítékaira került sor. Mivel egyik kollegámat a Maestro már előzőleg megbántotta dodekafon önérzetében azzal, hogy iskolás reihe-tanulmányát nem tartotta túl egyéni hangvételnek, a levegőben volt, hogy itt most szemléleti alapproblémákról fogunk hallani. A vita a punktualizmus és a szeriális rend és az akusztikus-természeti rend körül robbant ki olyan szenvedélyességgel, hogy még én is emelt hangon használtam a condizionale presente-t.... Ha sok minden nem is tisztázódott, feltétlen hasznos, tanulságos volt. Röviden a lényeg:
Az itt elhangzott Boulez: Mallarmé-improvizációkon is megfigyelhető, hogy a zenei kifejezés, — közlés érdekében, a belső forma kívánalmai miatt módosul a sor szigorúsága, és ily módon „megbillen” az atonális-distanciális egyensúly. Ilyenkor a zene ismét a természet, az akusztikus felhang-létra törvényeinek engedelmeskedik, és ezzel a tonalitás, ritmikailag pedig az ismétlődés felé vonzódik. Punktuális zene esetében a regiszterbeli atomizált változatosság oktávon belüli viszonylatokba rendeződik, hogy ily módon adja fel „súlytalanságát”, lebegését. (Ez nagyjából az Ujfalussy-féle continuitás.) Most Petrassi azt mondja, hogy Bartók középső kvartettjei mindig megőrizték ezt a természeti-akusztikus alapot, és őt inkább a hangok súrlódásának torlódó izgalma vihette a már nehezen érzékelhető tonalitású területek felé, míg Alban Berg a Lyrische Suite-ben talán fordítva élte végig ezt a folyamatot; a hideg atonális rend átmelegítése útján. Itt egy érzelmi kitárulkozás vezet a természeti viszonylatokhoz, a rövid tonális foltokhoz, Bartóknál ellenkezőleg, az érzelmi feszültség vezet a majdnem atonalitás felé. Két különböző alapállás, a század zenei kérdésfeltevésének Janus-fejű megválaszolása. A legérdekesebb az volt, hogy ezzel Petrassi akaratlanul is kulcsot adott a saját vonósnégyeséhez! [Ha van időd, kérd el, Szőllősynek megvan, nagyon érdekes a kétfajta szemlélet keveredése; hiszen olasz, és dalolni akar (coda), szeret játékos lenni (presto punkt.), bő drámát ír tonális arcéllel és a súlyos, tematikus munka könnyeddé, hajlékonnyá, színessé válik keze alatt. Érződik, hogy olyan szeretettel formálja az anyagot.]
Imre, most látom, hogy csak erről írtam. Talán először a kék égről, a Palatino narancsfáiról, az Aventino nyírott francia bokrairól, és… a tengerről kellett volna írnom. A mozaikokról, freskókról, képekről, szobrokról, templomokról, palotákról, hidakról, a nyüzsgésről, a halárusokról, a februári narancssárga és pikkely-ezüst színekről, a puha oldottságról és ruganyos gyorsaságról. És a szellő milyen lágy. Nem, ez biztos csak varázslat lehet.
Mi újság? Min dolgozol? A kantátát befejezted? {A zeneszerzői diploma megszerzéséért egy hangszeres és egy vokális kompozíciót kellett írni. Levélváltásunk idején a vonósnégyesem már elkészült, már csak a kantáta volt hátra…}
Írj!
Édesanyádnak kézcsókom tolmácsold,
ölel barátod:
Zsolt
Ui: Irmgard Seefried Schubert-estjét hallgattam a S. Cecilia nagytermében. Nagy művész, kár, hogy a felső regiszterén érezni, hogy túlhajtotta magát, de ezzel együtt forró atmoszférát teremtett. Kitűnő Monteverdi-koncertet hallottam. Milyen jó zene!!
|
|