| |
Fel
|
|
Carissimi
(1984)
 Giacomo Carissimi, egy kézműves legfiatalabb gyermeke, a Rómától néhány kilométerre délre eső kisvárosban, Marinóban született 1605-ben. Április 18-án keresztelték, születésének napját nem ismerjük.
18 éves, amikor Tivoliba kerül, ahol két évig énekel a dóm kórusában, további két évig orgonista. 1628-ban Assisibe megy, a S. Rufino nevét viselő dóm maestro di cappellája lesz. 1629 decemberétől ugyancsak maestro di cappella a római Collegium Germanicum et Hungaricumban.
A 16. század közepén megindul az ellenreformáció. Sorra alapítják a mozgalom jegyében a jezsuita tanintézményeket, köztük az egyik legelsőt és legtekintélyesebbet, a Collegium Germanicumot. Kezdetben elsősorban német papok képzését szolgálta, majd köre némileg kitágult. (Itt nevelkedett és 1573-tól öt évig ugyanitt karnagyként tevékenykedett a nagy spanyol zeneszerző, Tomás Luis de Victoria.) 1578-ban, amikor a hasonló céllal létrehozott magyar intézetet hozzácsatolták, lett a Collegium „Germanicum et Hungaricum”.
Victoriát követte — fél évszázaddal később — Carissimi. Zenére tanította a diákokat, irányította a kórust és gondoskodott a Collegiumhoz tartozó S. Apollinare templom zenei életéről. 1637-ben pappá szentelték. Állásában bizonyára jól érezte magát. 1643-ban, Monteverdi halála után lehetett volna a velencei S. Marco karnagya, Brüsszelbe is hívták, a Collegiumot, Rómát mégse hagyta el. Ott halt meg 1674. január 12-én. A S. Apollinare templom kriptájába temették el. Sírja a templom újjáépítésekor, sajnos, megsemmisült.
Milyen volt Carissimi? Utóda, Pitoni szerint magas, karcsú termetű, melankóliára hajlamos, az emberekkel való kapcsolatában barátságos.
Műveivel kapcsolatban sok a talány. 1773-ban, amikor a jezsuita rendet feloszlatták, a S. Apollinare zenei archívuma a Carissimi kéziratokkal együtt elpusztult, így egyetlen kézirata sem maradt ránk, azaz mindössze egyről gyanítják, hogy az övé. Csak azokat a műveit ismerjük, amelyekből másolat készült, vagy a 17. században nyomtatásban megjelentek, de ezek között is vannak olyanok, amelyek hitelességét vitatják. Az életművet kronologikus rendbe szedni lehetetlen.
Hitelesnek tekintett műveinek három csoportja: liturgikus művek (3 mise, kb. 100 motetta), nem liturgikus vallásos tárgyú művek (tucatnál több oratórium) és világi vokális művek (közel 150 kantáta).
A Baltazárhoz és a Jónáshoz hasonló kompozíciókat, amelyeket a 17. században hol „historiá”-nak, hol az előadások színhelye, az imaterem (oratorio) nyomán „oratorium”-nak neveztek, ma egyöntetűen oratóriumnak mondjuk. Az olasz vagy más élő nyelven íródott oratorio volgare és az oratorio latino közül Carissimi ez utóbbit művelte. Valamennyi idevágó kompozíciója a Vulgata, a latin Biblia alapján készült. Többségük tárgyát az Ószövetségből meríti: Ábrahám és Izsák, Baltazár (Dániel könyve 5,1–29), Jephte, Jób, Jónás (1,1–3,10), Salamon ítélete stb., mások újszövetségi témájúak: Historia divitis, Judicium extremum stb. Nem tudjuk, kik voltak a librettisták, akik a történetekből szövegkönyvet formáltak, a bibliai textusból olykor szó szerint kiemelt sorokat prózában írt, illetve versbe szedett szakaszokkal kiegészítették. Lehet, hogy Carissimi maga végezte ezt a munkát, de ha nem, a dramatizálásban, a művek koncentrált, lényegre törő szerkezetének kialakításában valószínűleg közreműködött.
Az oratórium jellegzetessége a „historicus” vagy „testo”, az a mindenkori szólam, amely a történetet elbeszéli. Carissimi korában ez nem egy személy feladata; valamennyi szólista külön-külön, vagy kettesével, hármasával és együtt is, mint kórus közreműködhetett benne. Ezzel szemben a név szerint megjelölt szereplőket (Baltazár, Dániel, Jónás stb.) mindig ugyanaz az énekes képviseli.
A század első felének operáiban, oratóriumaiban általában nem válnak el egymástól élesen a szólórészek: a secco (száraz) recitativók és a formailag zártabb, ariózusabb szakaszok, de azért az ária is megjelenik már. Jónásnak a cethal gyomrából felhangzó imája egyike a 17. század legszuggesztívebb áriáinak! Refrénes formájú. Három, különböző zenei anyagú tömbje végén újra és újra visszatér: „Placare Domine, ignosce Domine, et miserere.” (Engesztelődj, Uram, bocsáss meg, Uram, és könyörülj.)
Változatos a kórus funkciója. Hol, mint mondtuk, „historicus”-ként fungál, hol értelmezője, hol résztvevője az eseményeknek. A Jónásban a kétszer négyszólamú kar felelgetéseiből kerekedik ki a „viharjelenet”, a Baltazárban az ötszólamú vokális együttes, a belőle kiváló szólók és a hangszeres közjátékok teremtik meg a „lakoma-jelenet” hangulatát. Van ugyan olyan Carissimi oratórium, amelyben nincs kórus (Jób), de ahol van, ott a zeneszerző a zárszót, a tanulságok levonását is rábízza. Éppen egy zárókórus (a Jephtéből) ragadta meg annyira Händelt, hogy kisebb változtatásokkal átemelte oratóriumába, a Sámsonba…
Egy-egy jelentős mozzanatra, fontos szóra, mondatra a szavak és mondatok megismétlése, hangfestő eszközök, melizmák, kromatikus lépések, váratlan harmóniai fordulatok hívják fel figyelmünket. Szóismétlések keretezik például a Jónás zárókórusát: „Peccavimus Domine, peccavimus, peccavimus…” (Vétkeztünk Uram, vétkeztünk, vétkeztünk…), illetve „… et salvi erimus, et salvi, et salvi…” (… és üdvözlünk téged, és üdvözlünk, és üdvözlünk…); több mint másfél oktávnyi, lefelé csúszó terc-sorozat és kvintzuhanás érzékelteti, ahogy lenyeli Jónást a hal: „… ut deglutiret Jonam…”; a „tempestas” (vihar) szó majd minden előfordulása melizmával társul; az isteneikhez könyörgő hajósok szavaihoz félhangos menetek, kromatika illik. És amikor a királyi palota falán megjelenik az ismeretlen nyelvű írás, a rémülettől nemcsak Baltazár király arca változik meg, vele együtt a hangnem is (C–A). „Zenei szónok” — mondták a szerzőről, felismerve zenéjének hallatlan beszédességét.
Oratóriumaiban Carissimi csak szerény hangszeres együttest alkalmaz. Nem is jelöli, hogy milyen hangszereket kíván, valószínűleg beéri a vonósokkal, valamint basso continuóval. Feladatuk megnyitni a műveket, eljátszani a közjátékokat (Baltazár), és természetesen ellátni a harmóniai alapot adó basso continuót.
Carissimi zenetörténeti jelentősége Monteverdiéhez mérhető. Míg Monteverdi az opera, ő az oratórium első klasszikusa. Eredményeit vállalva, új utakra térve követik: Händel, Haydn, Mendelssohn, Honegger, magyar mesterek. Oratóriumainak bensőségessége, naiv bája senki máséhoz nem hasonlít, szellemükben a középkori misztériumjátékokkal, a liturgikus drámákkal rokonok.
Händel oratórium-freskói mellett ezek az alig félórás „miniatúrák” némileg háttérbe szorultak, bár el soha nem felejtették őket. Carissimire nyomatékkal a 19. század második felében hívták fel ismét a figyelmet (Friedrich Chrysander). E zenetudományi kutatások nyomában kíváncsi 20. századunknak köszönhető, hogy zenéje itt van köztünk. Azt hisszük, többé már nem kell újra felfedezni.
Földes Imre
Megjelent:
Carissimi: Jonas — Baltazar. Oratorios. Hungaroton SLPX 12509, Budapest 1984 [hanglemezkísérő]
Forrás:
Sadie, Stanley [szerk.]: The New Grove Dictionary of Music and Musicians. Macmillan, London 1980
|
|