Lendvay Kamilló: Orogenesis
Április 22-i ősbemutatónkról
(1970)
Orogenesis, hegy születése, hegyindulás a címe Lendvay Kamilló Urbán Gyula költeményére komponált háromrészes oratóriumának.
Szűkközű, ismételgető és tág, nagyívű dallamok, kötött és kötetlen ritmusok, kevés- és sokhangú harmóniák, régtől ismert eszközök: passacaglia és korál, és újak: a muzsikusnak némi szabadságot adó, improvizációs készségét foglalkoztató elemek találkoznak össze Lendvay Kamilló zenéjében, amely öt szólistával, vegyeskarral, közel nyolcvantagú zenekarral (fúvósokkal, vonósokkal, hárfával, zongorával és nagy ütőapparátussal) szólal meg.
A baritonszólista — az oratórium ajánlásából tudjuk — magát Lenint, az egyik tenor az emberiség gondjaitól-bajaitól elforduló politikust, papot, filozófust, költőt, a szoprán, az alt és a másik tenor pedig a magáramaradottakat, a nincsteleneket szimbolizálja.
A sokarcú kórus szavalókarszerűen, nem konkrét hangmagasságon kiáltozva vagy suttogva, szövegtelen siratót dúdolva vagy hagyományosan énekelve hol a beletörődőket, hol a tiltakozókat, hol a szenvedőket, hol az elnyomóikat képviseli. Mintha a barokk oratóriumok, passiók tömegkórusai, a turbák kelnének újra életre.
A zenekar hol hatalmas tömegével, hol intim, kamarazenei eszközökkel szolgálja a korszerű dramaturgiával kibontakozó cselekményt. Cselekmény alatt — ez esetben — azt a belső fejlődést kell érteni, amely a forradalmárban, aki a történelmi törvényszerűségeket felismeri, végbemegy.
Hogy válnak a „hús nélkül maradottak”, a „jeltelenül elenyészők”, a „darócba járók, faháncsba járók”, a „csavarrá-kerékké váltak”, minden korok elnyomottai „az aranyhéjú bikák”-kal ékes, „jáspis-szemű kígyók”-kal díszes kapukat betörő, „ZÁRAT” letörő erővé. Hogy ébrednek tudatára annak: hiába sírnak, jajongnak, nem segít rajtuk sem demagóg politika, sem illatos tömjénfüst, sem talmi filozófia, sem öncélú költészet. Vagy vállalják, hogy emberhez méltó életet teremtenek, vagy nem menekülhetnek többé az őket körülvevő elembertelenedett, elgépiesedett világból; tetteikre és gondolataikra könyörtelenül telepedik rá az egyhangú, kilátástalan CIKK-CAKK, a lélektelenség jelképe. „Reggel: CAKK! Este: CAKK! Aki nem él, aludhat! Este: CIKK! Reggel: CIKK! Aki puha: megeszik!”
Az akaratlan tömeg akarattal bíró közösséggé formálódik a nagy tanító, a forradalmár-próféta segítségével. „A csavarrá-kerékké váltak” testvére ő. „Hallom a hívást… Hallom az ember hangját. És elfogadom.” — mondja. Felismeri a küldetését, hogy segítenie kell „a falakon kívülieket”.
„Kérdezz, vagy felelj!” — mondja a próféta. Állásfoglalást követel attól, aki a más sorsáért, de attól is, aki a saját sorsáért felel. Hinni tanít.
A próféta győz. A hinni megtanított közösség tudja már, hogy mit kell tenni: a kapuhoz menni, a „ZÁRAT” leverni. És „Megindulnak a hegyek. Medveként közelednek a városhoz… És a falakon kívüliek beköltöznek az új mészszagú szobákba örökre… És kunyhóikat egy jóságos szörnyeteg zörögve beleszántja a földbe.”
Földes Imre
Megjelent:
A Magyar Rádió Zenei Híradója, 1970/5 (1970. május)
|