| |
Fel
|
|
Beszélgetés Balassa Sándorral
(1984)
 Földes Imre: Sokan úgy vélik, hogy a hangszín a mi századunkban {A „mi századunk” alatt természetesen a 20. századot kell érteni.} felzárkózott a zene legfontosabb kifejezőeszközei közé, a ritmus, a dallam, a harmónia mellé. Lemondanál ezek elsőbbségéről a szín javára?
Balassa Sándor: Az Ütőskvartettemben sok a szín-elem. Amikor készült, abban az időben ismerkedtem a zenének ezzel a kifejezőeszközével. Újdonság volt, ezért sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottam neki, mint ahogy ma gondolom. Vannak szerzők, akik igen magas színvonalon veszik birtokba a hangszíneket, Szkrjabintól Ligetiig több nevet említhetnék, én azonban nem tartozom közéjük. Ha vannak is „színes” kompozícióim, a szín nálam melléktermék, ruha. Nem hiszek a hangszínben olyan mértékben, hogy teljes egészében rábíznám a mondanivalómat. Számomra a zene lényege — összhangban a több évszázados európai hagyománnyal — a hangmagasságok egymásutánjában és összecsengésében van. Ettől a lényegtől örökifjú egy Josquin motetta, s ezért olyan fantasztikusan szép egy Mozart-, vagy Verdi- tétel.
F. I.: Az Ütőskvartettet rendelésre írtad vagy tanulmánynak?
B. S.: Rendelésre — tanulmánynak. A Filmgyár felkért, hogy az Archívuma számára írjak zenét. Kotonski A modern zene ütőhangszerei című könyvéből néztem ki a hangszereket, köztük olyanokat, amelyeket addig nem láttam, nem hallottam. Tanulmánynak szántam a Kvartettet, de a bemutatója nyolc évig késett, csak 1977-ben szólalt meg először.
F. I.: Miért?
B. S.: Az ütősök azt akarták, hogy dolgozzam át, mert játszhatatlannak tartották. A régi szisztéma szerint ugyanis egy darabban a muzsikusok feloszthatták maguk között a hangszereket. Volt, aki például a nagydobot és a kisdobot, a másik a timpanit, a harmadik a csengő-bongó hangszereket választhatta. Nálam vannak olyan részek, ahol mind a négyen a csengő-bongó hangszereken játszanak. Azt szerették volna, hogy csak egy ember üsse a tom-tomot. Hát akkor hogyan írjak négyszólamú tom-tom játékot?!
F. I.: Végül mégis beadták a derekukat a muzsikusok?
B. S.: Balázs Oszkárnak köszönhetem. Ő és társai nem akarták átíratni a Kvartettet. Nézd! Amit egy angol kritika a Rézfúvóskvintettemről mondott, az az Ütőskvartettre is áll. A kritikus észrevette, hogy nem alkuszom meg azért, mert rézfúvós hangszereket választottam. Nem hiszek abban, hogy ha jól képzett hangszeres muzsikusokról van szó — legyenek akár fúvósok vagy ütőhangszeresek —, bármiféle engedményt kellene tennünk akár a zenei anyag összetettségét, akár virtuozitását, akár mondanivalóját illetően. Mindkét darabom kamarazene, legfeljebb nem vonósnégyesre.
F. I.: A Kvartett is, a Kvintett is négy tételes, és ha a tempóelőírásokat is figyelembe vesszük, az előbbi a barokk (lassú-gyors-lassú-gyors), az utóbbi a klasszikus (lassú bevezetés után gyors-gyors-lassú-gyors) szonátaciklussal rokon. Tudatosan választottad ezeket a bevált mintákat?
B. S.: Igen. Túl sok lassú tételt írnak manapság. Fárasztónak, egyhangúnak érzem. Az utóbbi 10–15 évben írt műveimben a gyors tételek túlsúlyára törekedtem.
A klasszikusok tudták, hogy a tempó érzését a harmóniák váltakozása, a különböző funkciójú harmóniák egymásutánjának sűrűsége adja, mert ha egy hangot repetálunk, vagy tremolózunk, attól még a tétel nem lesz gyors, adagissimo lesz vagy andante — repetíciókkal, tremolókkal.
A gyors tételek írásának problémája ahhoz a felismeréshez vezetett, hogy a harmóniák váltakozása csak egy viszonyítási rendszeren, tonalitáson belül lehetséges. A tonalitás, amelyre rátaláltam, persze merőben különbözik a hármashangzatokra épülő klasszikus zenei gondolkodástól.
F. I.: Mikor megoldásokat keresel, felhasználsz elméleti eszközöket?
B. S.: Én nem vagyok tudós. Nem csinálok rendszert, mielőtt komponálni kezdek. A zenei anyag kitalálását mindig a fülemre bízom, de alakításában természetesen a tudásom is részt vesz.
F. I.: A Rézfúvóskvintett is megrendelésre készült?
B. S.: A Budapesti Rézfúvóskvintettnek írtam 1979-ben. Ők mutatták be a Magyar Rádióban, eljátszották Belgiumban, Finnországban, Franciaországban. De más együttesek is műsorra tűzték Angliában és az Egyesült Államokban.
F. I.: Ha megbízást kapsz, hogy írj zenekari művet, szólódarabot, ilyen vagy olyan műfajú kompozíciót, belelapozol az elődök, a kortársak partitúráiba?
B. S.: Soha. Nem mintha félnék attól, hogy ez megbénít, vagy hogy utánozni fogom őket, de az biztos, hogy csökkentené a naivitásomat, a fantáziámat. Amikor a Kulturális Minisztérium az 1980-as, Pablo Casalsról elnevezett gordonkaverseny kötelező darabját megrendelte, akkor sem kezdtem tanulmányozni a csellóirodalmat, pedig nem játszom vonós hangszeren. Vonalzón fogtam le a képzeletbeli húrokat. Amikor elkészültem Az utolsó pásztorral — ezt a címet adtam a darabnak — megmutattam Mező Lászlónak, aki átnézte, ujjrenddel látta el, változtatnom azonban egyetlen hangot sem kellett. Örültem neki, mert igen sok kettős-, hármas-, sőt négyesfogást írtam.
F. I.: Az utolsó pásztor programzene?
B. S.: Gyermekkoromat tanyán és falun töltöttem. Mélyen bennem élnek a mezőn töltött órák, a Körös-parti legeltetések. Néhány évvel ezelőtt felkerestem ezeket a tájakat. A tanyavilágot lebontották, a falu élete megváltozott, az emberek eltávolodtak attól az életformától, amely nekem oly kedves volt, és amelynek eltűnése az emberiség nagy vesztesége. Találkoztam egy pásztorral. Lehet, hogy ő az utolsó, aki nem ment el sofőrnek és nem termeli a szmogot Budapest és Athén fölé? Róla írtam a darabot. — No persze mindez csak áttételekkel valósul meg a zenében. Az utolsó pásztor nem programzene, hanem közjátékokkal tarkított variációs mű.
F. I.: Az utolsó pásztor, Az örök ifjúság szigete, Glarusi ének, Antinomia, Cantata Y, Iris, Lupercalia, Tabulae, Hívások és kiáltások… Szuggesztív címeket választasz!
B. S.: Pedig legszívesebben nem adnék címeket, de muszáj. Egy időben inkább idegen, újabban magyar címekkel próbálkozom, olyanokkal, amelyek lefordíthatók más nyelvre is. 1981-ben készültem el a Bostoni Szimfonikus Zenekar fennállásának 100. évfordulójára írt zenekari darabommal, a Hívások és kiáltásokkal. Angolul: Calls and Cries.
F. I.: Hogyan kerültél kapcsolatba a bostoniakkal, azzal a zenekarral, amely fennállásának 50. évfordulójára a Zsoltárszimfóniát kapta ajándékba?
B. S.: Levelet kaptam tőlük, amelyben megkértek, hogy küldjek ki nekik partitúrákat hangfelvételekkel együtt. Fél év múlva visszakaptam az anyagot egy fölkérő levél kíséretében. Úgy látszik, megtetszettem nekik. Az ősbemutató ott volt Bostonban, Seiji Ozawa vezényelte az együttest.
F. I.: Milyen érzés olyan zenekarnak írni, amely — gondolom — nem ismer lehetetlent?
B. S.: Szabadnak éreztem magam, és bizonyos lehettem afelől, hogy bármit írok, könnyedén lejátsszák. Nehezet írtam számukra, és valóban könnyedén eljátszották. Négy kürt helyett — mert így szokásos — hatot alkalmaztam, ezenkívül a vonósok létszámát is megemeltem. De ezek külsőségek. Ami fontos: két nagyformátumú tételt illesztettem össze, amelyek megszakítás nélkül következnek. Olyanok, mint két, egymás körül keringő bolygó… Lassú bevezetés előzi meg a táncos lejtésű nyitó tételt. Tempója félúton kicsit lelassul, majd ismét visszanyeri az eredeti sebességét. A lassabb, melodikusabb fogantatású második tétel viszont fölgyorsul a közepén.
F. I.: Azt mondod: az első tétel „táncos lejtésű”. Az utóbbi években született kortárs művek ritkán vállalták, inkább kerülték a táncos karaktert.
B. S.: Engem meg éppen ez izgatott. Szerettem volna feltámasztani, magamnak visszahódítani. Nem akartam a hagyományos táncokhoz nyúlni. Arra kerestem választ: hogyan perdülnék táncra a magam kilencven kilójával, kicsit lomhán, az 1980-as évek első felében? Számomra ez egészen új feladat volt. Előrehaladást, visszafejlesztést, áradást, apadást, vagyis a nagyformát igyekeztem a táncos lüktetés segítségével kialakítani anélkül, hogy a táncokban szokásos szimmetrikus formálás kizárólagosságát megtartottam volna.
F. I.: A „hívások” és „kiáltások” hozzád, vagy hozzánk, hallgatóidhoz szólnak?
B. S.: Hívnak a tájak, a folyók, a hegyek, ahol valamikor jártam, kiáltanak utánam az emberek, a barátok, akikkel valaha találkoztam. Nem véletlen, hogy az élet mely hívásait, kihívásait, kiáltásait halljuk meg, melyek befolyásolják döntően gondolatainkat, cselekedeteinket. A hívásokra válaszolunk. Ezek elől nem lehet kitérni. Az én válaszom elsősorban a zenémben ölt testet. Életideálom nem a gép és nem a haszonelvűség. A természetes emberi viszonylatok megőrzésére, ha kell: visszaállítására vagy megteremtésére törekszem. A komponálás során kerülöm a spekulatív, a gépies elemeket, de mindaz, ami ősidőktől fogva fontos az ember számára, fontos nekem is: az öröm, a szerelem, a fájdalom, az elmúlás. Hogy a Hívások és kiáltások miről „szól”, szavakkal elmondani nem tudom, de a hallgató biztosan kihallja belőle az öröm és a búcsú, a vágy és az emlékezés hangját.
Földes Imre
Megjelent Balassa Sándor szerzői hanglemezének kísérőszövegeként:
Sándor Balassa. Calls - Cries. […] Hungaroton SLPX 12557, 1985
|
|