| |
Fel
|
|
Amit elkezdtem csinálni,
ahhoz igyekeztem hű maradni
Beszélgetés a 70 éves Tátrai Vilmossal
Tátrai Vilmos nevével kisdiákként találkoztam először. Az 1948-as Bartók versenyen a vonósnégyesek közül a Tátrai-kvartett nyerte el az első díjat. Akkor még keveset tudtam erről a műfajról, és csak a zongoristák vetélkedőjét követtem figyelemmel, ahol Peter Wallfisch győzött. Róla szinte semmit se tudunk, a vonósnégyes közel negyven éve a pályán van. Hát ennyit ér egy versenygyőzelem?
A versenygyőzelem semmi esetre sem jelent életre szóló boldogulást vagy sikert. Később, mint zsűritag is sokszor tapasztaltam, hogy nyertek első díjat hegedűsök, akik egy–két év múlva eltűntek, de az is megesett, hogy valaki harmadik-negyedik díjjal távozott, és világraszóló művész lett. A versenyeket éppen ezért nem szeretem. Mégis, ez az amerikai versenyszellem annyira eluralkodott, annyira igényli a közönség, az impresszáriók és maguk a művészek is — hiszen sok küzdelmes évet megtakaríthatnak vele —, hogy manapság annyi a verseny, mint a nyű.
Lehet-e győzelmi skalpok nélkül bekerülni a zenei élet, különösen a nemzetközi zenei élet vérkeringésébe?
Azért lehet. Nagyon sok múlik egy-egy ország hangversenyéletén, és az impresszáriókon. Sajnos nagyon kevés impresszárió ért igazán a zenéhez. Általában a dolog legkényelmesebb végét fogják meg. Még utazgatniok sem kell. Elég, ha a már befutott művésznek odatelefonálnak…
És hogy van ez nálunk? Az impresszárióknak, azaz a Filharmónia, a Koncertiroda szakembereinek és kritikusoknak nem kellene ott ülni minden diplomakoncerten?
Dehogynem. Ez nagyszerű ötlet, de mint minden jó és egyszerű ötletnek, ennek sem lesz foganatja.
Mi kell ahhoz, hogy valaki a zenei pályán maradhasson?
Valahányszor aláírom valakinek a diplomáját, nagyon megilletődött vagyok. Átélem annak a fiatalnak a helyzetét, aki kilép a Zeneművészeti Főiskola kapuján, és nagyon szép és nagyon nagy tervekkel a tarsolyában belép az életbe. Mert az iskola csak előkészítés. Túl a tehetségen, a zenei képességeken, kinek-kinek erkölcsi és akaraterejétől függ, hogy mire viszi majd. És a szorgalmától.
Én nagyon szegény gyerek voltam. Reisz Vilinek hívtak. Tulajdonképpen Raisz vagyok — a Krúdy-regényekben szerepel ez a család —, de valamelyik részeg sekrestyés a Raiszot Reisznek írta. A dédapám, aki szíjgyártó, és a nagyapám, aki órás volt Breznóbányán, még Raiszok voltak, cipszerek. Apámmal a 30-as években döntöttünk úgy, hogy Reisz helyett magyar nevet választunk.
A másik, az anyai ág, az Obernauerek brixeniek, Bressanonéból valók. Szlovák vér is csörgedez bennem, de magyar — szemernyi sem. Kérdeztem is magamtól nemegyszer: mitől válik valaki magyarrá, németté vagy szlovákká? Miért éreztem magam mindig magyarnak, csak magyarnak? Valamiféle hűségérzet talán? Valószínűleg az. Amit elkezdtem csinálni, ahhoz igyekeztem hű maradni. Sokszor kibunkóztak belőle, de visszamentem és továbbcsináltam. Erre nem vagyok büszke, mert ez alkati kérdés. Már fiatalon elkezdtem olvasni a görög filozófusokat, tőlük tudom, hogy a hűség fontos tulajdonság, nem szabad logikai érvekkel harcolni ellene, hanem etikai állványzatra kell emelni, vállalni kell akkor is, ha áldozatokkal jár. Ezek nem frázisok, hetven évre visszatekintve be tudom bizonyítani, hogy nem azok, például azzal, hogy itthon maradtam. Nem szégyellem bevallani, voltak olyan pillanatok, amikor megbántam. De ezek a pillanatnyi hangulatok elmúltak. Annyi munka köt a hazámhoz, hogy értelmetlenség is lett volna itt hagyni. És az emlékek!
Nekem két ifjúságom volt. Az egyik a Wekerle-telepi, ami — főleg a 20-as években — iszonyú szegénységet jelentett, mégis ezeknek az éveknek köszönhetem az első felismeréseket: az óvodát, ahol ötévesen először voltam szerelmes — de olyan szerelmes, hogy el se tudtam aludni… —, az iskolát, ahol abban az időben, 19-ben, csak azt írták a bizonyítványba, hogy „megfelelt”, vagy azt, hogy „nem felelt meg”. Apám meg is kérdezte az igazgatót, hogy ha nincs osztályzat, mi serkenti majd a gyermekeket munkára, de ő ráförmedt, hogy „ez kispolgári gondolkodás”. Eszembe is jut mindig, mikor a Főiskolán késhegyre menő vitákat, őrült veszekedéseket folytatnak egytized-kéttized pont miatt.
Harmadik elemi után jöttünk föl a MÁV kolóniába. Apám azzal indokolta, hogy közelebb legyünk a Nemzeti Zenedéhez. A Wekerle-telepi egyemeletes, kertes házacska után az iszonyú levegő, az öntödék bűze és a negyedik emelet lift nélkül — rettenetes volt. Ezen a negyedik emeleten négy egyívású gyerek lakott, de közülük én maradtam életben, a többiek tébécében haltak meg. Azért maradtam meg, mert minden nyáron két hónapig fönn voltam a Felvidéken, a Felső-Garamvölgyben, a másik hazámban. A szüleim breznóbányaiak voltak, és nagyon sok közeli és távoli rokonunk lakott Polomkán, Závadkán. Életem legboldogabb óráit töltöttem ott, gyakran a Király-hegy lábáig kerékpározva. Nemcsak bőséges táplálékban volt részem, hanem csodálatos levegőben is. Amikor csak lehetett, följártam a hegyekbe a pásztorokhoz, akik a csillagokról, legendákról, Jánošíkról — az ottani Rózsa Sándorról — meséltek nekem. És amikor letelt a két hónap, és kiszálltunk a Keleti pályaudvaron a vonatból, nem értettem: hát még megvan Pest? Évekig az volt a téveszmém, hogy mialatt én távol vagyok, ez a világ megszűnt.
A MÁV kolóniát akkor kezdtem szépnek látni, amikor úgy 12 éves koromban elkezdtem a MÁVAG zenekarban játszani. Egymás mellett ült itt munkás és tisztviselő. Apám, aki mozdonyszerelő volt, harsonázott az együttesben. Itt éreztem meg az együttmuzsikálás szépségét. A kvartettezésre Lajtha László inspirált.
Ő tanított kamarazenét a Nemzeti Zenedében?
Igen. Kamarazenét, elméletet és esztétikát. Felejthetetlen órái voltak. Nagyon szeszélyes ember volt, az átlagos növendéket megzavarta a kegyetlen rossz modora, de a tudásából, a tapasztalataiból, aki akart, életre szóló ösztönzést kaphatott. Sokan kérdezték: miért játszunk mi annyi új zenét? Lajthától tanultam — és később a nagy karmesterektől —, hogy a kor zenéjét köteles a kor művésze támogatni és propagálni.
Hát igen! A Tátrai-vonósnégyesnek 62 magyar és 56 külföldi mű, s a Tátrai Vilmos irányítása alatt működő Magyar Kamarazenekarnak 12 magyar és 5 külföldi mű ősbemutatóját, illetve magyarországi bemutatóját köszönhetjük. Lajtha buzdításán túl mi hajtotta az új művek felé? A kortárs zene szeretete, a zeneszerzők iránti barátság? Vagy penzum volt ez, feladat, amit végre kellett hajtani?
Kötelességtudatból tettük. Erre bennünket senki sem kényszerített. Ilyesmivel azokban az időkben még senki a világon nem foglalkozott. Ma már előfordul, hogy a Filharmónia vagy a minisztérium, ilyen vagy olyan hatóság sugalmaz valamit, de akkor még ez nem létezett. El is neveztek bennünket szendvicsműsor-csinálóknak, mert igyekeztünk minden koncerten új zenét is játszani.
Visszagondolva arra a bemutatott, megtanult, több mint 70 kortárs magyar műre, hány állja ma is a sarat?
Nagyon kevés. Nagyon kevés… Természetesen a Kadosa-kvartettek, bár azok megvoltak már, csak nem játszották őket, aztán Weiner, Lajtha… Sugár… Szervánszky vonósnégyesei. Egyes művekkel hetekig küzdöttünk. Máskor viszont nagyon gyorsan meg kellett tanulnunk egy-egy darabot. Nos, erre is Lajtha tanított meg bennünket: kezembe nyomott egy kottát azzal, hogy két nap múlva lesz a bemutató. Visszaadtam, ennyi idő alatt nem tudom megtanulni. Azt mondja erre Lajtha: „Fiam, ez nem lelkiismeretlenség. Az élet néha kényszeríti az embert, hogy gyorsan tanuljon meg valamit. Ha ahhoz szoktok hozzá, hogy csak hosszú idő alatt tudtok felkészülni, akkor ezt a képességet nem fogjátok elsajátítani.”
Lajtha adta a legtöbb útbaigazítást?
Talán igen, de szerencsém volt, valahogy mindig megtaláltam, vagy megkerestem magamnak azt az embert, akitől tanulni lehetett. A MÁV kolóniában például megismerkedtem egy paraszt segédmunkással, aki munkatársa volt apámnak a műhelyben. Ő nyomta kezembe először a Népszavát. Akkor kezdett bennem valami derengeni, valamiféle igazságérzet… Aztán amikor kifejlődött, voltak is belőle súlyos problémáim.
Sokszor egy-egy mondat élete végéig elkíséri az embert. Tóth Aladár figyelmeztetett minket egyszer: „Gyerekek, ha a kottában hármas piano (pianopianissimo) is van, mint például Schubertnél, nem lehet a kettős pianót (a pianissimót) úgy játszani, ahogy különben szoktátok.” Vagy: Mengelbergnek volt egy olcsó receptje: „50 Prozent mehr oder 50 Prozent weniger!” (50 százalékkal többet vagy 50 százalékkal kevesebbet!), és ez nagyon jót tett azoknak a zenekari tagoknak, akik slampossághoz voltak szokva. Flesch Károly, akivel nagy boldogságomra kvartettezhettem — addig, míg nem kellett innen elmenekülnie —, mindig ezt mondta: „Fiatal barátom, mindenütt hirdesse, hogy röstellem a régi ujjrendjeimet. Szeretném megváltoztatni.” Ha nem jönnek a háborús idők, revideálta volna a kiadványait. És milyen önbizalmat, öntudatot adott, amikor Rados Dezsőnek panaszoltam, hogy nyáron bizony nem tudok mást, mint szalonzenét játszani, és ő erre azt felelte: „Édes fiam, ahol te leszel, ott művészet lesz!”
És Weiner Leó…?
Nem voltam a tanítványa, de korán megismertem. Annak idején még Lajtha vitt el bennünket, növendékeit hozzá. Később, öreg utazó-kvartett korunkban néha meghívtuk.
Lajtha nem volt féltékeny rá?
Nem, hát ő vitt bennünket hozzá.
Értem, csak hát manapság egyes tanárok nem rajonganak azért, ha a növendékeik másoktól is tanácsot kérnek.
Pedig a fejlődésnek csak ez az útja. Lajtha rengeteget tudott, de bármilyen sokat tud valaki, nem tudhat mindent. Most nemcsak a szűkebb szakmára — vonótartásra, hangképzésre és hasonlókra — gondolok. Az érzelmi világunknak, az esztétikai szemléletünknek is szüntelenül fejlődni, gazdagodni kell. Aki muzsikus akar lenni, törekedjék mindenkitől mindent megtanulni. És mindenütt igyekezzék muzsikálni, ahol csak lehetséges.
Annak idején mi nem azért alakítottunk vonósnégyest, mert valaki erre felszólított bennünket. Mi ezt spontán csináltuk. Minimum három vonósnégyesben játszottam egyszerre. Volt, ahol brácsázni akartam, mert élveztem a középső szólamot, volt, ahol én voltam a szekund, mert jobb volt az elsőhegedűs, és volt, ahol én játszottam a prímet. Manapság? Mindenki panaszkodik, tengernyi dolga van: „Jaj, tanár úr, öt óra elmúlt, nekem most már ilyen és ilyen órára kell mennem…” És tényleg így van. Legalább 8–10 kötelező tárgy mindenkinek jut — és köztük mennyi a fölösleges! A lényegre, a szakmára, a gyakorlásra alig jut idő. A kötetlen muzsikálás öröme, élménye hiányzik a mai ifjú muzsikus életéből. Azelőtt Lajthánál, Weinernél a kamarazene órákon benn ült az egész tanulóifjúság. Ma jó, ha ott van a kvartett minden tagja… Ha nincs, csak úgy lehet megtartani az órát, ha a tanár beül negyediknek. Ha a gordonkás hiányzik — és a tanár történetesen hegedűs —, az óra elmarad. És a házi hangversenyek! A Nemzeti Zenedében volt belőlük évente vagy 14–15, mindenki többször is szerepelt, mindenki mindig játszani akart. Nálunk a főiskolán sok, ha egyszer egy évben kinyög valaki valamilyen produkciót — nyolcfőnyi közönség előtt… A Zenedében tele volt a terem. A változás katasztrofális.
És mi újság a zenekari gyakorlat frontján?
Mi újság? A Zeneművészeti Főiskolának ma két zenekara van, de egyik sem látja el a növendékek szerepléseinek zenekari kíséretét. Engedelmet kérek, mégiscsak túlzás, hogy Králik János kollégámnak kell a belügyminisztériumi zenekarral kísérni a növendékeket. A Nemzeti Zenedében, ahol Fleischer Antal vezényelt, vagy a Zeneakadémián, ahol Unger Ernő irányította a zenekart, senkinek se jutott volna eszébe, hogy egy intézeten kívüli együttest hívjanak meg a növendékkoncertekre.
Nemrég jöttem haza Bristolból, az ISME, a Zenei Nevelés Nemzetközi Társaságának konferenciájáról igencsak felemás élményekkel. Gyenge színvonalú és ízléstelen produkciók mellett káprázatos teljesítményeknek is tanúja lehettem. Az angol Leicestershire Schools Symphony Orchestra — csupa iskoláskorú gyerek — kísérte Michael Tippett II. zongoraversenyét, és úgy játszotta el Xenakis — felnőtt, profi zenekarokat is próbára tevő — Jonchaies című darabját, hogy a hideg futkározott a hátamon.
Azelőtt majdnem minden gimnáziumnak volt zenekara. Nem is tudom, hogy most van-e máshol, mint az István Gimnáziumban.
A Tátrai növendékeknek szabad különböző zenekarokban játszani?
Természetesen. Tudom, hogy gyerekeinket tiltják a zenekari játéktól, ha az nem a Szakiskola vagy a Főiskola keretei között történik, de ezt a legsúlyosabb hibának tartom.
Egyesek attól félnek, hogy tönkremegy a növendék „mechanizmusa”, ha kevésbé színvonalas együttesekbe jár.
Aki lelkiismeretlenül játszik, nem figyel a hangképzésre, annak árthat. De akkor is, ha profi zenekarban játszik…
Manapság legkésőbb 13–14 éves korban el kell dönteni: zenész legyen a gyerekből vagy nem. És akit felvesznek a Zeneművészeti Szakközépiskolába — elenyésző kivételtől eltekintve — muzsikus lesz. Jó ez így?
Dehogy jó. Már a kicsinyeket „beiskolázzák”. Kifelejtik a pubertást, ami nagyon nagy változásokat okozhat; a kezdetben tehetségesnek látszó gyerekről kiderül, hogy mégsem az. Vannak, akik lassan fejlődnek, mások gyorsabban. Nagyon sok tapasztalat után is jó nagyokat lehet tévedni a növendékek megítélésében. Még a Zeneakadémián is.
Nekem például szép szólistajövőt jósoltak. Aztán jött két defektus… Először, amikor a Fasori Gimnáziumban Faragó Gyurival kellett föllépnem. Már mentünk kifelé, a dobogó felé, a lépcsőn fölfelé, egyszer csak, nem tudom mi történt, csak annyit mondtam Gyurinak: „Te, én azt sem tudom, hogy milyen hangon kezdődik a darab.” Erre megrúgott és azt mondta: „Ne hülyéskedj, gyere csak!” Kimentünk, de én nyomban visszafordultam és a diákok nagy röhögése közepette újra megjelentem pulttal és kottával… Aztán évekig nem volt semmi baj, ment minden kívülről, zavartalanul, de amikor megint történt velem valami hasonló, akkor elhatároztam, hogy többé nem fogok szólózni. Nem sajnálom.
Én azonban igen sok muzsikust ismerek, aki megkeseredett azért, mert „csak” zenekari tag, „csak” tanár lett.
Igen, a programozás a mi pályánkon végzetes tévedések forrása lett.
Az alsófokú zeneiskola feladata — szerintem — mind több és több zenehallgatót, opera- és koncertlátogatót, otthon muzsikáló embert nevelni. A gyerekeket ott nem rábeszélni, inkább lebeszélni kellene a zenei pályáról. Aki ennek ellenére vállalja a küzdelmes életet, ám tegyen próbát! És mi történik a gyakorlatban? A felvételizők közül többen azért kerülnek a szakiskolákba, hogy meglegyen az előírt létszám, a tanárok ne maradjanak növendék nélkül. Hasonló meggondolások irányítják a felvételt a főiskolákon is. Ördögi kör! Újabb szakiskolákat és főiskolákat terveznek vidéken… Egyre több lesz a zenetanár, aki egyre több muzsikust „termel”… De ez az ország kicsi. Az állások száma véges. Gyakorlatunk az, hogy mindenki a végzettsége szerint kap állást. És ebben a pozícióban nyugdíjig megmaradhat, annak ellenére, hogy elveszi a lehetőséget a később végző, esetleg sokkal kiválóbb tehetségek elől. Cserére semmi lehetőség nincs. Két út áll előttünk…
Vergődött is a Hivatal a teljes tiltás és a szabad kiutazás között. Én az utóbbira szavazok. Megtehetem ezt azért is, mert itthon maradtam. Azelőtt sem nézett senki a távozó Deutsch Tónira, azaz Doráti Antalra, mint hazaárulóra. Ha nem disszidensnek bélyegezzük, hanem kint élő magyar kollégánknak tekintjük azt, aki elfogad egy kedvezőbb állást külföldön, mint amit mi tudunk nyújtani neki, ebből mindenkinek haszna van. Egyik volt tanítványom Luzernben koncertmester. Évek óta fizeti a 8%-ot a fizetéséből a Koncertirodának. Bőven kifizette már azt az összeget, amit államunk ráköltött. Nem akar elszakadni Magyarországtól. Nálunk a lakás olyan elérhetetlen álom, hogy igazán nem csodálom azokat, akik azért mennek ki, hogy pénzre tegyenek szert.
Nemrég találkoztam egy szakiskolai tanárral, aki házmesterlakást keres. Így akarja megoldani a lakásproblémáját.
Tőlem mindig megkérdezik, hogy mire vittem. Nos, az életem fő eredménye, hogy albérlettől eljutottam a mostani háromszobás lakásomig, és a gyermekeimnek van lakásuk.
És a név? A rang?
Rang? Hol van az Állami Hangversenyzenekar tagjának reputációja a Bécsi Filharmonikusok vagy a Prágai Filharmonikusok megbecsülésétől? Ismerek egy fiatal igazgatót. Alig kisebb a fizetése, mint az enyém, 40 évi koncertmesterség után. Mondom is az egyik illetékesnek: „Látszik, mennyire érdemes dolgozni…” Erre összeteszi a kezét: „De kérem, az igazgató!” Hát igen! Az igazgató ab ovo rang, a világszerte megbecsült művésznek nincs rangja. A Kossuth-díj, a „Kiváló Művész” kitüntetés, amit kaptam, nem oldja meg a köznapi élet gondjait.
Ez nem egyszerűen személyes panasz. Ez az igazság. Azt mondják, bérfeszültséget idézne elő, ha a művészek többet keresnének. Miért?
Vannak, akik nem értik: hogyan arathatnak sikereket zenekaraink külföldön.
Volt idő, amikor valóban nem kaptunk jó kritikákat, nem véletlen, hogy nálunk semmi sem jelent meg belőlük… Azóta döntően megváltozott a helyzet. Én persze csak az ÁHZ-ról beszélhetek. Azelőtt libabőrös lettem, ha jött egy kürtszóló. Ma már nincs kürt-gikszer, nincs rossz oboa-hangzás, nagyszerűek a fiatal magyar fúvósok. Régen, ha ült is egy szólamban kitűnő művész, nem volt szólamunk, a kürtök nem szóltak harmonikusan, és nem volt harmónia a fák és a rezek között. Ma az a problémánk, hogy ha a teljes zenekar szól, nem hallani a vonósokat. A magyar vonóshangzás lecsökkent, a mai hegedűsöknek feleakkora hangjuk van, mint a régieknek. Kevés az igazi tehetség. És a hangképzéssel keveset törődünk. De hangszereink sincsenek. Az évek folyamán külföldre vándorolt márkás hegedűket ma már nem tudjuk visszavásárolni.
A Tátrai-vonósnégyes primáriusa milyen gyártmányú hangszeren játszik?
Nem tudom, ki készítette, valószínűleg tiroli.
Nemesebb hangszerre nem jutott?
Soha életemben nem volt annyi pénzem, hogy komoly, márkás hegedűt vehessek. Pedig micsoda hangszerek voltak a kezemben: Stradivarik, Guarnerik…
És az állam nem segített? Többeket elláttak hangszerekkel.
Ez a kérdés föl sem merült.
Kevés nagy karmester fordul meg ma Magyarországon!
Régen hetenként jártak ide a világ legnagyobbjai… Téboly, hogy milyen sztárgázsikat fizetnek mostanában Nyugaton. Ezt a mi országunk nem engedheti meg magának. Pedig sok jó karmesterre lenne szükség. Magyarokra is!
Milyen ma hallgatni a régi felvételeket? — a Tátrai-vonósnégyes felvételeire gondolok most elsősorban.
Félve kapcsolom be a rádiót, amikor egy-egy özönvíz előtti felvételünket közvetítik. Olyan, amelyet teljes mértékben vállalok mai is — kevés van közöttük, de azért néha kellemes meglepetések érnek… És dicsekedjek? Haydn-lemezeinket amerikai, angol, német recenziókban példamutatónak tartják, a régieket is. A Bartók-kvartettekről pedig nemrég azt írta valaki, hogy még mindig utolérhetetlenek. Jólesik ilyesmit olvasni, bár nem biztos, hogy így van…
Két–három éve lehetett, hogy megkérdeztem: mikor játssza a kvartett lemezre az opus 54–55-ös Haydn kvartett-sorozatot? Nem felejtettem el a választ, amit kaptam: „Nem jelent meg még a darabok hiteles kottája, addig pedig a felvételről szó sem lehet.” Gondolom, a negyvenes–ötvenes években egyetlen vonósnégyes-társaságnak sem volt skrupulusa, hogy Haydnt milyen kiadású kottából kell játszani.
Nem volt semmiféle skrupulusunk. Ma már hiába tesznek elém egy Universal vagy Peters kiadványt, megesküszöm rá, hogy Haydn nem úgy írta meg a művet. A legato-jelek, a dinamikai kontrasztok felhígítása crescendókkal, diminuendókkal, amelyekkel azokat az erősítéseket és halkításokat, amelyeket valóban Haydn írt, hatástalanná tették — a romantika korának bűnei. Mindent meglágyítottak, mintha valaki pöszén beszélne…
Hihetünk az előadóművészet és a zenetudomány kézfogásában?
Az előadóművészet elemi kötelessége a zenetudomány legújabb eredményeit megismerni. Sajnos, ez a kézfogás gyakran elmarad. Az átlagzenészek jó része távol tartja magát ezektől a kérdésektől. Még a kvartettben, a kamarazenekarban is vannak, akik néha haragszanak rám, amikor artikulációs dolgokból problémát csinálok.
Nélkülözhetjük-e a technikai eszközök, a magnetofon, a hanglemezek használatát?
A legnagyobb kontroll mellett sem lehet a saját produkciónkra úgy figyelni, mint mikor magnetofonról visszahallgatjuk a játékunkat. A magnetofon az önkritikát fejleszti, a tanításban is felmérhetetlen jelentőségű. És a hanglemezek! Nekem annak idején nem volt gramofonom, de volt egy drága orvos barátom, akinek csodálatos hanglemeztára volt. Náluk ismertem meg a legjelentősebb vonósnégyes-társaságok felvételeit. És neki köszönhetem, hogy megismertem a Busch-kvartettet. Akikre ma is esküszöm.
Óriási vívmány a magnetofon, a lemezjátszó. Segítségükkel a muzsikus összehasonlíthatja másoknak a művekről alkotott elképzeléseit a magáéval. De vannak tanárok, akik lebeszélik hallgatóikat az effajta összevetésekről, mondván, hogy veszélyes, utánzásra csábít. Ha ilyesmit hallok, mindig mulatok rajta. Ha ez így lenne, ma már annyi Heifetz és Menuhin forgolódna közöttünk, hogy nyugodtan be lehetne csukni a Zeneművészeti Főiskolát.
Így van. Ennél nagyobb zöldséget nem lehetne mondani. Már az öreg Bloch megírta a metodikájában, hogy a tanár mindent mutasson meg, és a gyerek próbálja leutánozni. Művész úgyis csak az lesz, akinek saját elképzelése van a művekről.
Yehudi Menuhin és Tátrai Vilmos
Mit köszönhet a magnetofonnak, hanglemeznek, rádiónak a zenehallgató?
Az élő zenével a gépi zene soha nem veheti fel a versenyt, de nagyszerű, hogy aki akarja, az otthonában megismerkedhet a zeneirodalommal. Csak félek, hogy sokan megelégszenek ezzel, elmaradnak a koncertekről.
No, de ez az átkozott hangerősítés! Ha csak arra gondolok, hogy a Balaton mellett mennyit bőgnek a hangszórók, nagyon aggódom, mert az embereknek a zene iránti érzékenységét tompítja. Legjobban az bőszít, amikor valaki az erdőben sétál, és ahelyett, hogy a rigók füttyét vagy a szélsuhogást hallgatná, üvölteti a rádiót. Bartók mondta nekem egyszer, hogy más az, mikor a háziasszony kavargatja a konyhában a főzeléket, és közben szól egy Beethoven szimfónia, vagy ugyanezt a darabot a Zeneakadémián hallgatja meg ünneplő ruhában. A művészetnek ünnepnek kell lennie, hiszen a hétköznapok után a fölemelkedést jelenti.
Lehet-e megpihenni hetvenévesen?
Nem. Kvartettezem, és a kamarazenekarral dolgozom. A nagyzenekarban, az ÁHZ-ban már nem játszom. Pár évvel ezelőtt súlyos szívzavaraim voltak, s amikor az orvosok rám ijesztettek, a nyugdíjazásomat kértem. Tanítok a Főiskolán, szemináriumokat vezetek, részt veszek különböző zsűrikben, és egyre többször kell nyilatkoznom, cikkeket írnom — ezek már biztos jelei az öregedésnek… Sokat olvasok. Ha nagyon jó könyv van a kezemben, úgy érzem, mintha két életem lenne. Attól a másiktól olykor nagyon is fájdalmas búcsút venni… Hobbim a fényképezés, de hát a nagyításokra jó, ha évente két–háromszor jut időm. Akkor megcsinálok alkalmanként 4–500-at, restancia mindig marad több ezer. Nagyon szeretek sétálni, kirándulni. Amikor nagy keservesen autótulajdonos lettem, még ki lehetett menni a Dunakanyarba vagy máshová a környékre, ma azonban ott is bűz van és bosszúság és annyi rendetlen gépkocsivezető, hogy újabb és újabb mérgelődést jelent. És hát a családi élet! Gazdagodik, népesedik a család. Gyerekek, unokák… Nagyon boldog vagyok, hogy a fiam és a lányom komoly tudományos munkát végez, s a kötelességérzésről nem kell nekik magyaráznom.
Földes Imre
Először megjelent: Kritika 1982/10.
Ismét megjelent:
Tátrai Vilmos: Hegedűszó alkonyatban. Klasszikus és Jazz Kiadó, Budapest 2001. 290–297. oldal
|
|