| |
Fel
|
|
Földes Imre
HARMINCASOK
Beszélgetések magyar zeneszerzőkkel
(Zeneműkiadó, Budapest 1969)
ELŐSZÓ
 1966 szeptemberétől 1967 júniusáig minden hónapban más-más zeneszerzővel folytattam beszélgetést a Magyar Nemzeti Galéria előadótermében. Szerettem volna felhívni a figyelmet egy zeneszerző-generációra. Az országhatáron túl is sikereket arattak már, nagyközönségünk mégis keveset tud róluk. Bíztam abban, hogy akadnak olyanok, akik nemcsak a klasszikus és romantikus, hanem a legújabb zene iránt is érdeklődnek. Alkalmanként 40–60 ember volt kíváncsi arra, mint mond önmagáról, műveiről, alkotói módszeréről, mestereiről, kortársairól, korunk kérdéseiről a magyar zene néhány mai képviselője.
A beszélgetéseket hangszalagra vettem, de az onnan szóról-szóra leírt szöveg nem lett volna alkalmas a kinyomtatásra. A beszélgetéseket olvasásra szánt interjúvá kellett átalakítani. Arra törekedtem, hogy megőrizzem az egyes beszélgetések sajátos légkörét, de befejezzem az indulat hevében sokszor befejezetlenül maradt mondat-sorokat. Igyekeztem visszaadni a szerzők egyéni beszédstílusát. Hogy sikerült-e? Tény, hogy egyetlen szerző sem vette észre az igazításokat. Sőt, az is előfordult nem egyszer, hogy ha a már általam átírt szövegrészt a szerző jelenlétében módosítani akartam, éppen a szerző ragaszkodott hozzá, mondván: ne változtassuk meg az „eredetit”.
A beszélgetések végső formáját a szerzőkkel együtt alakítottam ki. Hetekig jártunk egymáshoz. Kerestük a legmegfelelőbb kifejezéseket. Író emberek bizonyára hamarabb találtak volna rá. Mi nem is biztos, hogy mindig rátaláltunk. De amit mondtunk, amit leírtunk, azt vállaljuk!
Mi fűzi egymáshoz Bozay Attila, Durkó Zsolt, Kocsár Miklós, Kurtág György, Láng István, Lendvay Kamilló, Papp Lajos, Petrovics Emil, Soproni József, Szokolay Sándor és ama 10–15 zeneszerző munkásságát, akikkel, sajnos, nem állt módomban a nyilvánosság előtt beszélgetéseket folytatni?
Harmincasok! Két kivétellel valamennyien harmincegynéhány évesek (a legfiatalabb köztük éppen harminc, a legidősebb negyvenhárom éves), és ugyancsak két kivétellel valamennyien a harmincas években születtek. Zenei nyelvük sokban különbözik, de sorsuk, szándékaik között nagyon sok a rokonság.
Valamennyien végigélték a II. világháborút, a felszabadulást követő, reményekkel és csalódásokkal teli éveket. Zeneszerzői tevékenységük az 1955–1960-as években kezdődött, illetve ezekben az években végezték tanulmányaikat a Zeneművészeti Főiskolán. Életkoruk megkímélte őket attól, hogy egy téves művészetpolitika a „mindenki számára érthetőség” hamis ideálját, uniformizált, akadémikus stílust kényszerítsen rájuk. Alkotóművészetük az utolsó tíz–tizenkét évben bontakozott ki, abban az időszakban, amikor az új művészetpolitika az alkotót ismét felnőttnek tekinti, rábízza, hogy milyen eszközökkel fejezi ki a gondolatait, de elvárja, hogy a gondolat humánus legyen.
Amíg 1955 előtt, az idősebb generáció számára úgyszólván egyetlen lehetőség létezett: Bartók és Kodály nyomába lépni, addig az 1955 után jelentkező zeneszerzők előtt gazdag választási lehetőségek nyíltak meg. Ki-ki megismerkedhetett századunk valamennyi életképes — és életképtelen — irányzatával. De választani sem könnyű. Ma már, néhány év távlatából, úgy látjuk, hogy azok a zeneszerzők, akik századunk nagy mestereitől igyekeztek mindazt, ami megtanulható, megtanulni, kitűnő alkotásokkal hívják fel magukra a figyelmet.
Ennek a „harmincas” generációnak tágabb a látóköre annál, semhogy bárki művészetét egyedül üdvözítőnek tekintse. Rájuk már nem nehezedik nyomasztólag Bartók és Kodály géniusza. Sztravinszkijt, Webernt vagy Lutosławskit éppúgy csodálják és mesterüknek tekintik. Saját nyelvüket keresik (vagy már rá is találtak?), és szuverén joguk eldönteni, honnan kapnak ehhez több ösztönzést.
Magyar zenét akarnak írni, de nem olyan nyelven, amit csak tízmillióan beszélnek. Távol tartják magukat mindenféle dogmától. Bajos lenne őket bármiféle divatos stílus-skatulyába belegyömöszölni. Nem kapcsolódnak iskolákhoz, és ők maguk sem alakítanak semmiféle iskolát.
Mestereiktől klasszikus kultúrát tanultak. Ez megóvja őket attól, hogy át nem gondolt kalandokba induljanak. Sosem az eredetiséget hajszolják; az igazságot keresik. (Ami nem zárja ki azt, hogy ne legyenek eredetiek, és hogy ne tévedhetnének.) A világ számukra nem szélsőségesen sötét és nem is túlontúl világos. Nem kiábrándultak, nem elkeseredettek, nem életuntak, nem pesszimisták, de ábrándokat sem kergetnek.
Az első magyar és külföldi sikereik nagyon biztatóak. Lehet, hogy nekik nem kell majd évtizedekig várniuk? … Milyen szép lenne, ha utóbb valaki leírhatná: koruk felismerte és megbecsülte őket.
Itt szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akiknek segítsége nélkül ez a kis kötet nem juthatott volna az olvasó elé: a Belvárosi Népművelési Fórumnak, a Magyar Nemzeti Galériának, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Zenei Gyűjteményének, az V. kerületi Tanács Népművelési Osztályának (külön kiemelve Rákosi Péternek), a Szerzői Jogvédő Hivatalnak, a Magyar Rádió Külföldi Műsorcsere Rovatának, a Magyar Rádió Zenei Osztályának, a Zeneművészek Szövetségének — dr. Kókai Rezsőnének —, az Országos Filharmóniának, a Hanglemezgyártó Vállalat Propaganda Osztályának, a Fővárosi Tanács Zenei Osztályának, külföldi rádióállomásoknak, intézményeknek, személyeknek, előadóművészeknek, Fodor Sándorné Czobor Zsuzsának, Aczél Ferencnek, Herczeg Györgyinek, dr. Vadász Zsuzsának és Steinberger Zoltánnénak. {Annak idején a kiadó kívánsága volt, hogy édesanyámat nevén nevezzem. Ma sem értem, miért nem felelt meg így: édesanyámnak.} Köszönöm Szathmári László felelős szerkesztőnek, hogy a beszélgetések megírására ösztönzött, és hogy a beszélgetéseket a  című zenepedagógiai folyóiratban először nyomtatásban közölte. {A kötet megjelenése után derült ki, hogy a zeneszerzők nagyszerű fényképei mellől lemaradt a fotóművész Nagygyörgy Sándor neve. A bosszantó hiányosságot itt pótolhatom.}
|
|