|
De profundis
(Federico García Lorca)
„Száz hű szerelmes alszik
évszázados az álma.
Lenn az andalúz földnek mélyén,
Hol vörös homok árja,
mint szőnyeg borul a tájra.
Fáknak zöld olajága
Kordova fölé hajlik
Száz alvó keresztfája itt áll
emlék a halálra.”
Malagueña
(Federico García Lorca)
„A halál jön és megy át a kocsmán.
Vad, kósza árnyak oly surranva járnak,
míg húr peng s a dallam árad.
Sós párák kélnek s a forró vérnek
felszított lángja éget.”
Loreley
(Guillaume Apollinaire)
„Élt egy boszorka egykor,
szép volt, tündöklő szőke.
Ahány férfi csak nézte,
mind elsorvadt tőle.
Törvény elébe hívta a püspök a nőt,
ám a vádat elejté, mikor meglátta őt.
Ó, te Loreley, szép vagy,
szemed ragyog mint gyémánt,
bűvös erődet ki által
küldte az ég rád?
Fáraszt élnem, ó püspök és átkos eszem,
az, ki sóvárgott rám, egy sem él már, jaj nem!
Ó nem gyémánt, mi fénylik itt,
gyehenna lángja, engem, jaj meg ne szánj,
vettess gyorsan a lángra!
Engem éget, szép Loreley, e tűz.
No lásd, úgy elbűvölted szívem, téged ítéljen más!
Miért is gúnyolsz, ó püspök,
inkább nézz fel az égre,
kérd, hogy mentsék meg lelked,
s meghaljak én végre!
Elment tőlem szerelmem,
messze távol van ő,
Nem kell semmi már, szívem
úgy fáj, belé kell halnom.
Ott lesz majd nékem jó,
hol rám borul a hantom.
Szívem úgy fáj azóta,
hogy messze ment ő,
Szívem kemény lett már,
s néma akár a kő.
Fel a szirtre hadd menjek,
ó ti jó lovagok,
Hogy a kastélyom lássam,
mily szépen ragyog.
Tükröm hogy mégegyszer, ó hadd légyen
hűs folyam árja,
aztán megyek az özvegyek kolostorába.
Ott fenn a szirti szélvész
bomlott hajába tép,
rémült lovagok nézik.
Ott, hol zúg lenn a Rajna,
ott közelg egy sajka,
Abba hív szép szerelmem,
hiszen őt látom rajta.
Ó, mily könnyű a szív,
az én drágám, ha vár.”
Az öngyilkos
(Guillaume Apollinaire)
„Ó, három ékes liljomszál
Liljomszál három ott nyílik árván síromon.
Ó, három liljom fényes dús kelyhe
borzongva hajlik a széltől.
Nem öntözi más, mint a zápor,
ha hull gyászos fekete égből.
Ott áll három liljom a síron,
oly tündöklőn, oly csillogón
Az egyik sebemből nő
hogyha rá bíbor alkonyi fény tör
Mintha véremtől lángolna
úgy ég e bús liliom.
Ó három ékes liljomszál
Liljomszál három ott nyílik árván síromon.
Ó három liljom fényes dús kelyhe
borzongva hajlik a széltől.
A másik a szívből, a szívemből nő,
mely úgy sír fel a mélyből,
a borzalmas ágyról.
A harmadik szájamból szökkenve kél föl.
Ott nőnek a liljomok magányos sírhantomon,
nőnek árván, szépségesen, mint az életem.
Átkosak ők is, tudom.
Ó, három ékes liljom szál,
Liljomszál három ott nyílik árván síromon.”
Az első vonalban
(Guillaume Apollinaire)
„A fedezékben ő ma napszálltra meghal,
az én kis katonám,
figyelem lankadtát,
csakúgy,
mint ő figyelte ágyútűzön át a zászlót.
A zászlót,
mely már néki többet nem leng.
Ma este meghal ő,
ma napszálltra meghal,
az én kis katonám,
a drága hű barát.
Jaj, éppen emiatt most kell hát széppé válnom,
A mellem fényesen lángoljon, mint a nap,
És gyújtsa fel szemem a hótakarta rétet,
e sírveremre dús növények kússzanak.
A véres, nagy halálban kell most széppé válnom,
az én barátomért, ki meghal, érte csak.
Mint csorda, bőg az alkonyat, a rózsa bomlik,
Mint fényes kék madár, rebben a szemsugár.
A vágyak perce jő,
És szédítő lázak perce,
Elmúlás perce jő a végső úton át.
Ma este meghal ő,
ahogy a rózsa meghal,
az én kis katonám,
a drága hű barát.”
Madame, odanézzen
(Guillaume Apollinaire)
„Madame, odanézzen!
ön elvesztett valamit,
Csak a szívem ez itt,
Nos, kérem,
emelje föl szépen.
Odaadhatom,
Visszakaphatom bármikor
Higgyen no nékem
Én csak kacagok, kacagok,
Hisz a vágyak mind halottá válnak.”
A Santé fogházban
(Guillaume Apollinaire)
„Ott álltam talpig meztelen,
Midőn a zárka várt.
Kezdődött szörnyű küzdelem,
A mély s az éj bezárt.
Agyő ti táncos, víg napok,
Agyő te szerelem,
Úgy érzem itt elsorvadok,
Ez sírom lesz nekem.
Nem hiszem el, hogy mi lehet én belőlem
A zárka fogvatart, a remény messze tőlem.
E szörnyű lyukban medveként
Csak járok én le-föl.
Az égbolt kékje nem enyém,
ha bárhogy tündököl.
De meddig kell szenvedni még?
Ó, mondd nekem uram Isten!
Ó szánj meg. A szemem könnytelen én,
Arcomnak már színe nincsen.
Te látod, hány bűnös vergődik itt
a zord néma cellák szennyén.
És sírjuk a jajt és tűrjük a kínt!
Ó, megháborul az elmém!
Már alkonyul, fénylik a lámpa fejem felett.
Ott künn sötétedés. Oly csönd van.
Szűk zárkámban ketten vagyunk: én és a józan ész.”
A zaporozsjei kozákok válasza a konstantinápolyi szultánnak
(Guillaume Apollinaire)
„Sátán vér, te, mint Barrabás csúf
átkos Belzebúb torz földi mása
terhel száz ocsmány bűn,
undok rút,
étked mocsoknak bűzölgő sárja,
Halld:
Ki él nálad, poklokra jut!
Rothadt hüllő,
Te, tenger bűzzsákja.
Szörnyű álom,
mely nyugton nem hágy.
Rút a képed,
Te rémséges lárva,
éppen akkor szült meg az anyád,
Mikor bűzös, ronda, görcs rágta.
Podolja hóhérja, te genny
Dögvész, ótvar csúf melegágya,
Kanca fenék, disznó, kosfej.
Tartogasd a pénzedet másra,
Hisz az néked mind gyógyszerre kell.”
Ó Delvig, — Delvig!
(Wilhelm Ludwig von Küchelbecker)
„Ó, Delvig, Delvig!
Kérded, hol vár nagy tett és szép vers nimbusza?
Bölcs szívnek, észnek nem jut oltár,
míg él sok gyáva, ostoba.
Eljő majd Juvenalis újra, megrázza szörnyű ostorát,
Elsápad mind, ki bűnben állt,
elapad minden rossznak kútja
Ó Delvig, Delvig!
Miért is sírsz Te?
Hisz halhatatlan egyaránt.
A tett mit gyűjtött hősi láng s a dalt zengő poéta szíve.
Eszménket így nem tépi szét a földi elmúlásnak árnya,
Bár jó sors, bár a rossz sors várja az édes múzsák gyermekét!”
A költő halála
(Rainer Maria Rilke)
„Költőm halott
Oly mozdulatlan, hófehér arca,
milyen sohase volt.
Ó, mit tudott ez arc a nagyvilágról!
E sok tudás már sose lángol.
A szürke bús közönybe vissza hullt.
De hosszú út, de szörnyű messzeség!
Ó, nagyvilág és arc oly egybefontak.
Az arcon völgyek, bércek, síkok voltak,
és tükrözték az élet lényegét.
És végtelen szabadság volt az arca.
Hogy vágyott mindig rá,
s hiába várt.
E gyönge arcon most kihunyt a láng,
az élet titkát bárki látja rajta
Jaj, enyészetre ítélt zsenge ág”
Utóhang
(Rainer Maria Rilke)
„Te nagy Halál, ki minden órán minket kísérsz.
Az élet minden nagy percén őrködsz
Vársz ránk! és vágysz ránk és bennünk élsz.”
A versek forrása:
Műsorfüzet. 1971/35. Országos Filharmónia, Budapest.
<<< Vissza
|