Földes Imre

Földes Imre publikációi

 

A MAKRANCOS KIRÁLYLÁNY

Szőnyi Erzsébet gyermekoperájának bemutatója

 

 

A Zeneművészeti Főiskola kistermében, három egymás utáni napon, június 10–11. és 12-én, zsúfolt nézőtér előtt került bemutatásra Szőnyi Erzsébet gyermekoperája. A közönség, elsősorban a legfiatalabb közönség, a gyermekek érdeklődése azt bizonyítja, igénylik ezt a hosszú évek óta teljesen elhanyagolt műfajt.

 

Eredményeink kétségkívül vannak, hiszen születtek művek a gyermekek számára (gondolok elsősorban a Pomádé király új ruhája c. operára), de olyan nagyobb szabású mű, melyet maguk a gyermekek adnának elő, a most bemutatott gyermekoperán kívül nincsen. Az új gyermekopera a gyermekeken keresztül a gyermekekhez szól, a szerzők nekik írták, ők adják elő és ők hallgatják.

 

Az első felvonás rövid előjátéka után a királykisasszony játszótermében találjuk magunkat. Az udvari élettől megcsömörlött királykisasszonyt senkinek sem sikerül felvidítania. A király kihirdetteti, hogy aki lánya mosolygását visszaadja, annak adja fele birodalmát. Egy kis bojtár vállalkozik a feladatra, de azzal a kikötéssel, ha egy hétre magával viheti a királykisasszonyt.

 

A második felvonás épp akkor kezdődik, mikor a lány és a bojtár megérkeznek a bojtár tanyájára. Az udvari élethez szokott királylánynak semmi sem tetszik. Sorozatos kényeskedés után a bojtár jól elveri a lányt. A verés használ, a királylány egyszeribe megváltozik. Röviddel utóbb megjelenik a király és az udvarmester. A királykisasszony nem akar velük hazamenni, így kénytelenek beleegyezni, hogy a lány a bojtár mellett töltse a nyarat.

 

A szövegkönyv Kovács Edit munkája, népmesei elemekből tevődik össze és sok jó ötletet kínál a zeneszerzőnek. Mégis, nem hagyhatjuk szó nélkül a második felvonás itt-ott erősen népszínműves jellegű részleteit. A múlt századbeli színpadon ábrázolták úgy a bojtárt, hogy nincs más gondja, csak a nyájra vigyáz, bográcsban gulyást főz és a szép alföldi tájban gyönyörködik. A népmese szellemétől teljesen távol álló részletek levonnak a mű értékéből.

 

Igen nagy feladatot vállalt magára Szőnyi Erzsébet, mikor belefogott a szövegkönyv megzenésítésébe. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy gyermekeknek ír operát, hanem arról, hogy ezt az operát maguk a gyermekek adják elő. Tekintetbe kellett vennie a gyermekhang aránylag kis hangterjedelmét, különösképpen kellett vigyáznia a szólamok intonálhatóságára, el kellett kerülnie minden nehezebb dallamlépést, merészebb modulációt. Külön érdeme az operának, hogy a súlyos kötöttségek ellenére a legkomolyabb zenei igényt is kielégíti. Érezzük, hogy Szőnyi Erzsébet a szeretet, a melegség érzésével közeledik kis embertársaihoz. A gyökerében népi hangvétel egy nagyon rokonszenves egyéni hangban oldódik fel, mely elsősorban a gyönyörű kórusokban tisztul mélyen emberivé.

 

Kár, hogy a kitűnően átkomponált első felvonást egy aránylag elég laza zenei kapcsolatú második felvonás követ. Ezen könnyen lehetne segíteni, hiszen a hosszú prózai tömböket amúgy is szükséges lenne zenével megszakítani. Különösen érezzük a zene hiányát olyan részletekben, ahol nincs a színpadon sem cselekmény, sem próza, így pl. a királykisasszony átöltözési jelenetében. Helyénvalónak találnám, ha az előjáték szorosabb tematikai kapcsolatot tartana az operával.

 

A rendezést az Operastúdió keretében a Zeneművészeti Főiskola két operarendező hallgatója, D. Huszár Klára és Horváth Zoltán végezte. Munkájuk eredményes volt, és nem kis mértékben járultak hozzá a bemutató sikeréhez, mégis komoly rendezésbeli hibát követtek el. Teljesen érthetetlennek tartom, miért kellett a második felvonás vége előtt a királynak és az udvarmesternek leeresztett függöny előtt elvonulnia. Ezáltal teljesen megtört a felvonás lendülete, és a felcsattanó taps is arra enged következtetni, hogy a közönség itt érzi az opera végét. A gyermekek tánca így erőszakolt utójátéknak hat, semmiképpen nem érezzük csúcspontnak. Egyedül helyes megoldásnak azt tartom, hogy a király az udvarmesterrel a nyílt színen vonuljon át, úgy, hogy azalatt sem a királykisasszony, sem a bojtár ne tartózkodjék a színpadon. Az udvarmester hosszú monológja után a visszatérő királykisasszony és a bojtár tánca a parasztgyerekekkel egyben az opera csúcspontjává is válna.

 

Méltóbb díszletezést érdemeltek volna a nagyon tehetséges kis szereplők, akikről külön kell szólni. A makrancos királylány szerepében Juhász Mária minden este művészi teljesítményt nyújtott kötetlen, fesztelen mozgásával, szép tiszta énekhangjával. A bojtár, Holecska Katalin méltó társa volt a királykisasszonynak. Ki kell emelnünk Rudas Ágnest, aki a pulikutyát alakította, valamint Barbács Magdolnát és Tóth Máriát, akik a király, illetve az udvarmester szerepét játszották.

 

Külön kell szólni az együttest betanító és vezénylő Serényi Emmáról, a táncokat betanító Padányi Árpádnéról és a zenekart helyettesítő zongoristáról, Dalnoki Lászlóról, aki a nehéz feladatot kitűnően látta el, a fuvolán közreműködő Lukács Zoltánnal és a hárfás Devescovi Erzsébettel együtt.

 

Ezek a gyerekek, akik ilyen lelkesen, odaadóan készültek bemutatni Szőnyi Erzsébet operáját, nagyon közel kerültek a zenéhez, sokkal közelebb, mintha azalatt a hat hónap alatt, míg a munka az előadásig érett, a zenét csupán hallgatták volna. Azt az élményt, amit nekik az opera előadása jelentett, nem tudja a passzív zenehallgatás nyújtani.

 

A Makrancos királylány méltó arra, hogy az Opera is, a Rádió is felfigyeljen rá és mindent megtegyen népszerűsítése érdekében. Zeneszerzőinket pedig arra kérjük, írjanak az operát bemutató Kertész utcai általános iskola kis operatársulatának és más pesti és vidéki iskolák együtteseinek, mert rajtuk áll, hogy ezt a szép bemutatót követik-e rövidesen újabbak.

 

 

Földes Imre

 

 

Megjelent az Új Zenei Szemle c. folyóirat 1955/7–8. számában.

 


©2020 Földes Imre
  
Szerkesztés, szöveggondozás: Jakab Géza   —   Webmester: Kenéz László
  
A foldesimre.hu honlap semmiféle sütit (cookie) nem használ,
személyes adatot sem marketing, sem analitikai célból nem gyűjt.