Földes Imre

Földes Imre publikációi

 

BUDAPESTI AKADÉMIAI KÓRUSTÁRSASÁG

1993

 

 

Régóta figyelem a Budapesti Akadémiai Kórustársaság vállalkozásait. Hangversenyeikre általában a zeneirodalom legnagyobb szabású műveivel csábítják a közönséget. Olyan kompozíciókat is műsorra tűznek, amelyek koncertéletünkből hiányoznak; március 27-én például korunk kiemelkedő nagyságának, a legjelentősebb élő lengyel zeneszerzőnek, Witold Lutosławskinak Trois poèmes d’Henri Michaux (Három Henri Michaux-költemény) című remekművét mutatták be. Magyar együttestől még sohasem hallhattuk. Bizony szégyen, hogy közel 30 évig kellett várnunk erre az alkalomra.

 

„Ugye, Tanár úr már 1964-ben tanította nekünk ezt a darabot?” — kérdezte egyik volt hallgatóm a koncert szünetében. Azt válaszoltam: pontos időpontra nem emlékszem, de körülbelül abban az időben lehetett, amikor az 1963-as ősbemutató után felvételről megismertem, és elhatároztam, hogy mindenkinek megmutatom. Azóta „tananyag” nálam. Azok közé a művek közé tartozik, amelyek nem öregszenek. Ma is ugyanolyan frissen hat, mint annak idején.

 

A két karmester, a zenekart vezénylő Hollerung Gábor és a kórust irányító Drucker Péter kitűnően összedolgozott. A művet alaposan ismerik, a stílusban jártasak. De most lenne szükség arra, hogy Lutosławski darabjával körülutazzák az országot. Lecsiszolódnának az apróbb-nagyobb érdességek. Hogy mire gondolok? A hangszereseknek, az énekeseknek egyaránt új volt, hogy szólamukat egyenként — nem ütemvonalak által megszabott keretek között, szomszédjaikkal együtt, tőlük mégis függetlenül, más-más tempóban — játsszák, énekeljék. Aki nem szokott hozzá, nem tud igazán élni azzal a szabadsággal, amit neki a saját szólama nyújt. Tudjuk, még a felsőfokú zenei intézmények sem készítenek föl ilyen típusú művek előadására. Ennek ellenére igazán jól dolgozott a zenekar. A legihletettebb pillanatokat a kórustól kaptuk, különösen ott, ahol puha, pasztellszíneket kevertek ki.

 

Elementáris volt a középső tétel, A nagy háború, ugyanakkor hiányoltam a könnyedséget, pedig — szerintem — ennek a tételnek az eredetisége többek közt abban a kettősségben rejlik, hogy egész idő alatt nem tudjuk: amit hallunk, vajon véresen komoly dolog, vagy játék csupán.

 

Az első és harmadik tételben a szüneteket, a generálpauzákat legközelebb (!) szuggesztívebben kell kitölteni. A kisebb-nagyobb tömbök lekerekítése megtörtént, de a tételek egészének érdekében az újrakezdéshez szükséges erőgyűjtés még fontosabb. Túl erős (mondhatnám, hangos) volt az első tétel, a Gondolatok csúcspontja, és a második tételben sincs fortissimónál nagyobb hangerő a kottába írva — az ütősöknek… Ezzel szemben a harmadik tétel, a Megnyugvás a balsorsban nem érkezett el a tetőpontig.

 

Mindhárom tétel karakterét eltalálták. Itt-ott talán lehetett volna árnyalatnyival lendületesebb tempót venni, és a darab végét néhány másodperccel előbb leinteni.

 

A Kórustársaság tagjai jórészt amatőrök. A merészség, amellyel a nem mindennapi feladatra vállalkoztak, önmagában is tiszteletet érdemel, hát még a professzionistákkal vetekedő megvalósítás. (Professzionistákkal, mondom, holott a hivatásosok a mai napig nem merték a Három Henri Michaux-költeményt repertoárjukba illeszteni.)

 

A közönség jól vizsgázott, méltó fogadtatásban részesítette a darabot. Ami manapság oly ritka, tele volt a Zeneművészeti Főiskola Nagyterme. Ha nem látom, hogy a megelőző koncerteken sem maradt néhány széknél több üresen, azt gyanítottam volna, hogy nem Lutosławski, hanem Webber vonzotta most a Főiskolára a hallgatóságot. De nem! Aki a Budapesti Akadémiai Kórustársaság bérletét megvette, Brucknerre és Kodályra, Händelre és Brahmsra éppúgy kíváncsi volt. Hát mégis van egy réteg, amely régi és új zenére egyaránt fogékony, és juszt is eljár koncertekre?

 

Webber Requiemjében nem telt örömöm. Nem az előadásról, nem az előadókról beszélek. A Budapesti Akadémiai Kórustársaság, a Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar, a két szólista — Váradi Marianna és Ács Tibor — és a Nyíregyházi 4. számú Általános Iskola Cantemus Gyermekkarának két kis énekese, Szita Miklós és Kazáry István mindent megtett a darab érdekében, csakhogy Webber műve — véleményem szerint — giccs. Olykor édes-bús, számít azokra, akik könnyezni szeretnek, máskor közönséges, alpári, hiszen ilyesmire is akad jócskán vevő.

 

Hát manapság már mindent lehet? A requiem — gyászmise. Szövegéhez sokféleképpen lehet közelíteni. Groteszk eszközökkel is lehet élni, ahogy Ligeti György teszi, de nem illik a középkor talán legszebb költeményét, a Dies irae-t lealacsonyítani. Műfajtévesztés összekeverni a requiemet és a szalonzenét.

 

Aki nem tud, vagy nem akar ezek között a műfajok között különbséget tenni, aki nem érzi e műfajok határait, annak baj van az ízlésével. Az ízlésével, nem a tehetségével! Hiszen nem véletlenül tartozik a Webber Requiem napjaink slágerei közé. Van-e, aki ne követné a két éneklő kisfiú dallamait, velük együtt, aggódó szeretettel? És van-e, aki az utolsó taktusok közben ne gondolna arra a világra, amelyben élünk…? Az egyik kisfiú az örök világosságról énekel, ugyanazokat a szavakat, ugyanazt a dallamfordulatot ismétli egyre halkabban…, és akkor hirtelen a pianóba belehasít a nagyegyüttes fortissimója, de a kisfiú szólamát mégse tudja megtörni, ő semmiről sem vesz tudomást, énekel tovább és tovább egészen addig, ameddig a szavak, a dallam eltűnnek a semmiben. Értjük! A „rossz” igyekszik elfojtani a jót, a szépet, de úrrá lenni nem tud fölötte, mert a jónak és szépnek győznie kell a rossz, a csúnya fölött. Hát igen! Webber pontosan tudja, hogyan érhet el hatást, ám a legnagyobb mesterek nem direkt eszközökkel dolgoznak. Szolgálják, de nem szolgálják ki a közönséget.

 

 

Földes Imre

 

 

Megjelent: Budapesti Akadémiai Kórustársaság. Oratóriumbérlet 1992–1993. [műsorfüzet]

 


©2020 Földes Imre
  
Szerkesztés, szöveggondozás: Jakab Géza   —   Webmester: Kenéz László
  
A foldesimre.hu honlap semmiféle sütit (cookie) nem használ,
személyes adatot sem marketing, sem analitikai célból nem gyűjt.