Földes Imre

Földes Imre publikációi

 

Mozart-énekverseny

(1991)

 

 

Péter Miklós kérdezte a zsűri elnökét, Földes Imrét: mi a véleménye, összbenyomása a Mozart-énekversenyről? 

 

 

A verseny méltó volt a Mozart-évhez. Felkészületlenül senki sem állt ki a dobogóra. Egyetlen esetre emlékszem, amikor valaki újrakezdett egy szakaszt. Az első fordulóban — természetesen — még hallhattunk kevéssé átélt, szürkébb produkciókat, gépies megoldásokat, akik azonban továbbjutottak, úgyszólván kivétel nélkül derekasan helytálltak, a győztesek sok örömet okoztak. A második kategória első helyezettjétől, Várhelyi Évától valamennyien el voltunk ragadtatva.

 

A műsorválasztás miatt mindössze két ízben voltunk elégedetlenek: a kötelező dalok mellé Mozart-versenyhez nem méltó művet választott az egyik versenyző, egy másik esetben egy ifjú olyan dalt énekelt, amely sem a hangjához, sem az életkorához nem illett.

 

Nem tekintettük szempontnak, hogy ki milyen nehézségű dalt énekelt, számunkra csak az volt érdekes: vajon teljesítette-e a versenyző, amit vállalt.

 

A résztvevőknek, a verseny végén, megpróbáltam összefoglalni a tanulságokat:

 

Jó néhányan nem tudtak mit kezdeni a kezükkel, lábukkal. Voltak, akik gesztusokkal igyekeztek pótolni azt, amit énekhangjukkal kellett volna kifejezniök.

 

A dalok szövegét bizony nem mindig értettük. Sokkal nagyobb gondot kell fordítani a kiejtésre, de ami még ennél is fontosabb, több törődést érdemel a költemény, amire a zene született. Azt javasoltam: tanulja meg az énekes a verset a zenétől függetlenül előadni, elszavalni. Ha így tesz majd, bizonyára nem fogja a strofikus dalok minden versszakát egyformán énekelni.

 

Az énekesnek épp úgy kell ügyelnie a helyes kiejtésre, mint a színésznek. Ahogy a henye beszédben, úgy több előadásban is megrövidültek a hosszú magánhangzók.

 

A feminin zárlatoknál gyakran ezt hallottuk: földre, fáradt, lányra, ahelyett, hogy — a zeneszerzői szándéknak megfelelően — az első szótagra esett volna a hangsúly. De zongorakísérők is elkövették ugyanezt a hibát. Különösen bosszantó volt ez az Als Luise die Briefe… dalnál, ahol az első és utolsó ütem jellegzetes kétnyolcados zárópillanatának második nyolcada kapta — tévesen — a nagyobb hangsúlyt.

 

Örvendetes volt néhány szakközépiskolás életteli zongorázása. Előnyükre szolgált a rutin hiánya.

 

A felnőttek között is megismertünk jó kísérőket, ám voltak olyanok is, akik ugyanazt a dalt pontosan ugyanúgy játszották mindig, figyelmen kívül hagyva, hogy az egyik énekes kisebb, a másik nagyobb hanggal rendelkezik, az egyik itt, a másik ott tart parányi szünetet, az egyik lassabban énekelne, mint a másik… játékukból hiányzott az alkalmazkodás. Igencsak jókor indult el a Zeneművészeti Főiskolán az új tanszak, ahol a zongorakísérés titkait tanítják — művészi fokon.

 

Szerencsére ritkán hallottunk népdalfeldolgozásokat. Szerencsére, mondom, mert az ifjú énekesek — egy kivétellel — nem mozogtak otthonosan a népdal világában. Pedig, ha másképpen nem, lemezfelvételek tucatjain ismerkedhetnének meg a népi előadásmóddal, ahol pátosznak, szentimentalizmusnak, a versszakok végi lassításnak nyoma sincs.

 

Kár, hogy az énekverseny kamara-kategóriájában kevesen indultak, pedig milyen szép lenne, ha mind többen énekelnének együtt, ha mind többen tanulnának énekelni a hangszeres muzsikusok közül, együtt énekelnének énekesek, hangszeresek, mert éneklés és hangszerjáték nem alternatíva. Nem muzsikus az, akitől távol áll az ének!

 

Le a kalappal a zeneiskolai és a szakközépiskolai tanárok előtt, akik vállalták, hogy növendékeiket ugyanegy versenyen indítják el. A zeneiskolai tanárok nem féltek a közös megmérettetéstől, a szakiskolai tanárok pedig nem csináltak presztízskérdést abból: mi lesz, ha zeneiskolai növendékek esetleg megelőzik az ő tanítványaikat. Megjegyzem, a zsűri nem tudta, nem is akarta tudni, hogy ki honnan jön. Bennünket kizárólag a teljesítmény érdekelt. Csak az eredményhirdetés után derült ki, hogy a díjak nagyjából azonos arányban oszlottak meg az alsó- és középfokú intézmények között. Bebizonyosodott, amit eddig is sejtettünk: itt is, ott is tanítanak kiváló énektanárok!

 

Az értékeléskor hangsúlyoztuk, hogy az eredmény a pillanatnyi állapotot tükrözi. Lehet, hogy egyik-másik résztvevővel, aki nem szerepelt a díjazottak között, néhány év múlva találkozni fogunk az Opera színpadán, mások azt a díjat, amit most kaptak, életük legnagyobb sikerének könyvelhetik el… Ez utóbbi biztosan nem vonatkozik a győztes Várhelyi Évára. Ő kivételes hangi adottságaival, biztos formaérzékével, ragyogó szövegmondásával, szuggesztív, átütő egyéniségével — Fortuna istenasszony szíves támogatásával — világkarriert futhat be!

 

 

Földes Imre

 

 

Megjelent: Parlando, 1991/4–5

 

 


©2020 Földes Imre
  
Szerkesztés, szöveggondozás: Jakab Géza   —   Webmester: Kenéz László
  
A foldesimre.hu honlap semmiféle sütit (cookie) nem használ,
személyes adatot sem marketing, sem analitikai célból nem gyűjt.