Földes Imre

Földes Imre publikációi

 

Fesztivál Veszprémben

(1982)

 

 

Érdemes volt Veszprémbe utazni a IX. Országos Kamarazenekari Fesztiválra. Tizenkét együttes mutatkozott be, egyikük-másikuk kiemelkedő színvonalon.

 

Mindenekelőtt a Nyíregyházi Kamarazenekar teljesítménye volt elragadó. Remek, ruganyos tempókkal éltek, gyönyörű, telt, tiszta hangon zenéltek — szuggesztíven. Kell-e ennél több ahhoz, hogy Budapestre is mielőbb meghívják őket? De nemcsak őket, hanem a székesfehérváriakat, a békéscsabaiakat és az egrieket is bármikor szívesen meghallgatnám újra. Kevesen voltak, akik indiszponáltan szerepeltek; felkészületlenül senki sem állt ki a dobogóra.

 

A műsorválasztás itt-ott vita tárgya lehetne. Míg Weiner 1. divertimentójával két együttes is — sikertelenül — birkózott, addig Corelli és Händel concerto grossóit egyetlen zenekar sem vállalta. Csak némi kárpótlást nyújtottak a ritkán vagy soha nem hallott kompozíciók: Cimarosa ötletes kétfuvolás versenye (Kaposvár), Gounod fúvósokra írt Kis szimfóniájának szellemes tétele (Veszprém), Hindemith szép Gyászzenéje (Székesfehérvár).

 

A Fesztivál kiírása szerint minden zenekar köteles új magyar műveket bemutatni. Örömünkre szolgált, hogy jó néhány zeneszerző valószínűleg legjobb darabjai egyikét ajándékozta a megrendelő kamaraegyüttesnek; Dunaújvárosnak készült a Dialógus oboára, klarinétra és kamarazenekarra (Balázs Árpád), Egernek az in G (Dubrovay László), Székesfehérvárnak a Három dal Dsida Jenő verseire (Huszár Lajos), Békéscsabának az Echo (Madarász Iván), Nyíregyházának az Elnémulások — kései üzenet szülőfalumba (Vántus István).

 

Élvonalbeli előadóművészeink vállaltak részt a produkciókban (Drahos Béla, Gregor József, Horváth László, Matuz István), de felhívták magukra a figyelmet olyanok is, akiknek hírét sem hallottuk eddig. Bármelyik budapesti zenekarunknak díszére válna a nyíregyháziak fafúvós triója (tagjai: Szitáné Megyer Márta, Bákonyi Tamás, Gebri József): Bach C-dúr ouverture-jében remekeltek — és máris elkezdhetünk szurkolni az alig tizenhat éves Baranyi Anikónak, a budapesti Zeneművészeti Főiskola előkészítős hegedűsének, hogy felnőtt fejjel is őrizze meg szép tónusát, nagyvonalú formálókészségét, amelyet most egy Albinoni-concertóban bizonyított (ELTE Kamarazenekar). Kitűnően helytállt Csupor László, Drahos Béla társa (és egykori tanára) a Cimarosa-versenyműben (Kaposvár), és Egyed József, aki szólistaként magas színvonalon tolmácsolta Kocsár Miklós Epizódok oboára és kamarazenekarra című művét (Szolnok).

 

A karmesteri teljesítményeket nem könnyű értékelni, hiszen nem biztos, hogy a gondos betanító munka magával ragadó dirigálással párosul. Három fiatal karmester neve mégis idekívánkozik: Ella Istváné (Székesfehérvári Kamarazenekar), Kováts Zoltáné (Nyíregyházi Kamarazenekar) és Martos Lászlóé (Békéscsabai Kamarazenekar). Érdemesek arra, hogy budapesti zenekarok élén is bizonyíthassanak — erre módot kellene kapniuk! (Zenekari muzsikusok bármikor próbát játszhatnak különböző zenekaroknál — vajon karmesterek hol dirigálhatnak próbát?…)

 

A szervezők valószínűleg nem tehetnek arról, hogy a fesztivál igencsak szűk családi körben zajlott le. Veszprémhez közel van a Balaton, és aki csak tehette, nyilván odamenekült a június első napjaiban tomboló kánikula elől. Azt is megértem, hogy a Művelődési Ház levegőtlen nagytermében, ahol alig elviselhető volt a forróság, egy „civil” sem óhajtott huzamosabb ideig tartózkodni. De arra kíváncsi lennék, hol voltak a hivatásos kritikusok? Hol voltak az impresszáriók? És hol voltak a fesztiválon közreműködő zenekarok muzsikusai? Tőlük azt várnánk, hogy szereplésük végeztével leüljenek kollégáikat meghallgatni, mert kíváncsiak rájuk. No, nem ez történt. Öt zenekar, műsorukat eljátszván, tüstént lóra — azazhogy buszra pattant, és uzsgyi, máris siettek vissza otthonukba; a Veszprémben maradt hét együttes pedig a fellépés után nyomban szétszóródott… Még ha a zenekarok vezetői „igazolták” is a hirtelen távozásokat, mégis azt javaslom, hogy a X. Kamarazenekari Fesztiválon két év múlva résztvevő zenekarok áldozzanak az életükből két–három napot a kamarazene-kultúra nemes ügyének. Több jelentős szervezet támogatja a fesztivált, sok pénzt fordítanak egyebek közt éppen arra, hogy az együttesek, a karnagyok tanuljanak egymástól, megismerjék egymás munkáját.

 

A IX. Kamarazenekari Fesztivál zsűrije (Lukács Ervin, Nagy Olivér, Petrovics Emil és jómagam) nem rangsorolta a zenekarokat, csak kiválasztotta a legjobb produkciókat, és megtervezte a zárókoncertet. Ám csak akkor van értelme hasonló seregszemlét rendezni, ha a zárókoncerten valóban megszólalhatnak a legkiválóbb együttesek, elhangzanak az erre az alkalomra készült legjobb magyar darabok — lehetőleg a város apraja-nagyja, de mindenképpen a fesztivál valamennyi részvevője előtt!

 

 

Földes Imre

 

 

Megjelent a Muzsika c. folyóirat 1982/8. számában.

 


©2020 Földes Imre
  
Szerkesztés, szöveggondozás: Jakab Géza   —   Webmester: Kenéz László
  
A foldesimre.hu honlap semmiféle sütit (cookie) nem használ,
személyes adatot sem marketing, sem analitikai célból nem gyűjt.