Földes Imre

Földes Imre publikációi

 

Neveljünk értelmiségi muzsikusokat!

(1988)

 

 

 

„Az ember akkor fedezi föl magát, amikor
megmérkőzik az akadállyal.”

 

„…minden őrszem az egész birodalomért
felelős.” (Antoine de Saint-Exupéry)

 

 

A beszélgetés, amelyet Tihanyi László Dobszay Lászlóval folytatott, lehangoló, de éppen ezért arra ösztönöz, hogy előre nézzünk, újragondoljuk dolgainkat.

 

Most nem az állam és a kultúra, a kormányzat és a zenésztársadalom viszonyát firtatom. Csupán egyetlen kérdéskörre keresem a választ: mi a teendőnk nekünk, akik muzsikusokat oktatunk? Mit tehetünk azért, hogy hallgatóink ne csak saját pályájukat építő előadóművészek, alkotók, tudósok, tanárok, hanem a szakma, a szellemi szféra valamennyi gondjával együttérző, a köz ügyeiért megvívni kész homo politicus-okká is váljanak?

 

A céh sorsa elsősorban a mi kezünkben van! Rajtunk múlik, kik követnek minket. Nagyon sok pénzre van szükségünk. De vannak olyan problémák, amelyek megoldása nem igényel egyetlen fillért sem!

 

Hogy milyen legyen a jövő muzsikusa, nem kell kitalálnunk. Okosan és szépen megfogalmazták már. Két könyv fekszik előttem: A zongorajáték művészete — Neuhausnak, Richter és Gilelsz mesterének munkája, és Thomas Mann Doktor Faustusa.

 

Neuhaus szerint „…minden nagy muzsikus — zeneszerző és előadóművész egyaránt — mindig kitűnt nagy szellemi látókörével és a legélénkebb érdeklődést mutatta az emberiség szellemi életének minden kérdése iránt”.

 

Lehet, hogy nagy muzsikusnak születni kell, mégsem nyugodhatunk bele abba, hogy növendékünk, bár hangszerét, hangját birtokolja, csak azért marad középszerű, mert szűk a horizontja.

 

Wendell Kretzschmar, akitől Thomas Mann hőse, Adrian Leverkühn tanul, „nemcsak hogy nem éri be a zongoratanár szerepével, egy bizonyos fajta technika edzőjének munkakörével, hanem még e tanítás célját, a zenét is az egész embert elsorvasztó szakosodásnak látja, ha egyoldalúan űzik, és nem hozzák összefüggésbe forma, gondolkodás, műveltség egyéb területeivel”.

 

Azé a legnagyobb felelősség, aki nevelőt nevel.

 

Kretzschmar ideális nevelő, mert az egész embert látja maga előtt. Ha valaki „csak” zenész: nem egész ember. Hát még az, aki a zene elméleti, történeti, esztétikai, filozófiai vonatkozásaitól is elhúzódik… A szakbarbár dobogóra sem való. Nevelőnek megfelel?

 

A muzsikus, különösen a hangszeres, a gyakorlás lázában ég. Ám ez nem magyarázhatja a világtól való elzárkózást. Mert „Igaz — mondja Neuhaus —, hogy sok nagy muzsikust annyira lefoglalt a művészete, hogy lehetőség (és idő!) híján nemigen tehetett szert alapos ismeretekre a szellemi élet más területein — de valamennyiben megvolt mindig a potenciális adottság erre a megismerésre”. Lehet, hogy a nagy muzsikus nem ért a matematikához, de a számok mágiája iránt nem közömbös; lehet, hogy a földrajz tudományában nem otthonos, de a glóbuszt szenvedélyesen forgatja; az évszámok, hát igen, talán az évszámok sincsenek a fejében, de a történelem menetére roppantul kíváncsi.

 

„…teljes erővel fokozzuk a (növendék) szeretetét a többi művészetek, különösen a költészet és a festészet iránt, s ami a legfontosabb, oltsuk bele — minél korábban, annál jobb — a művész etikai méltóságának, kötelezettségeinek és felelősségének érzését és jogainak tudatát.”

 

Zene nélkül nem lehet élni — mondogatjuk, de Neuhaus kimondja, hogy más művészetek nélkül, versek, képek nélkül sem lehet. Mi, zenészek, olvasunk-e eleget? Járunk-e múzeumokba, tárlatokra? Adunk-e irodalmat hallgatóink kezébe, és elküldjük-e, magunkkal visszük-e őket a galériákba?

 

A Zeneakadémián sok diák tanul. Koncertjeikre odahívnak építészt, festőt, iparművészt… S közben nem tudják, hogy főiskolájuk épületét kik emelték, freskóját ki készítette.

 

Elvárhatjuk-e, hogy többet tudjon rólunk az, akinek munkájáról semmit sem tudunk?

 

Nem sikerült elérnünk, hogy koncertre, operába járó emberek sora lépjen ki az iskolából. Nem sikerült elérnünk, hogy az ifjúság szeressen énekelni, a magyar népdal legyen az övé. Nem sikerült elérnünk, hogy Liszt és Bartók neve ugyanolyan tisztelettel ejtessék ki hazájában, mint Petőfié vagy József Attiláé. Nem sikerült bebizonyítanunk, hogy a zene mindenkié.

 

Kudarcaink, persze, nemcsak rajtunk múltak, de most ne máshol és ne másban keressük a hibát. Önmagunkba zárkóztunk. Nem ismertük eléggé azokat, akiknek szántuk a zenét. Nem mértük fel, és ma sem látjuk tisztán, hogy mit adjunk és hogyan.

 

Az irodalomhoz az íráson és olvasáson át, a zenéhez a halláson keresztül vezet az út. Hallani tanítsunk! Könyvet olvasni megtaníthat az iskola, kottát olvasni soha. Legyen az énekóra az ének órája — és a zeneirodalomé! Aki bejárta a zenetörténet minden tájait, megismerkedett a műfajok széles skálájával, a zenétől nemcsak a szórakoztatást, hanem a katarzist is elvárja majd.

 

A zeneiskola sem tudja pontosan, hogy mi a dolga. Összekeveredett az, ami az amatőrnek, és az, ami a profiknak kell. Hát nem ő az eszmény, aki Mozartot hallgat, hangversenyre megy, s miközben mérnöknek, orvosnak, mezőgazdásznak készül, mellesleg leül a zongorához? A „beiskolázó”, a B tagozatos a mintagyerek? Akinek a keze ügyetlen, de a füle éles, az nem a mi emberünk? Éppen azt hagyjuk lemorzsolódni, akire legjobban számítunk? Amit a sport világában elítélünk, ugyanazt tesszük mi is: akiben nem sejtjük az olimpikont, az ne pingpongozzon tovább?

 

Mit tegyünk azzal, aki közénk került, zenésznek készül, de a kapacitása szerény? Melyikünk alkudjon meg: ő vagy én? Lemondhat-e pedagógus bárkiről, és föladhat-e követelményeinek maximumából akár csipetnyit is?

 

Neuhaus nemet mond: „…belemehetek-e valamilyen engedménybe vagy kompromisszumba egy gyönge tanítvány kedvéért? Soha! Ez azt jelentené, hogy sem őt, sem magamat nem becsülöm. Az óráimat látogató pedagógusok nemegyszer tettek célzást arra, hogy ez részemről Don Quijote-jellegű magatartás; minden hiába — mondták —, sohasem fog sikerülni, amit akarok, mert meghaladja az illető tanítvány erejét. »Kedves üzletemberek — válaszoltam nekik—, ti százszázalékos profitot akartok, én pedig nagyon-nagyon örülnék, ha tíz százalékot kapnék.«” Vagy ahogy Thomas Mann írja: „Az abszolút értékekbe vetett hit, bármily illuzórikus is… életfeltétel.”

 

Maximalizmus önmagunkkal szemben — maximalizmus másokkal szemben, ez az etikai norma pedagógusnak, KÖZÉRT-eladónak egyaránt. Gazdasági, kulturális, erkölcsi válságról beszélünk. Hát persze, hogy válság van ott, ahol a maximumot várják el azok, akik a minimumot adják. Sebaj, elérkeztünk már az erkölcsi válság mélypontjához: a maximalistát gáncsolják, lebeszélik róla, hogy maximalista legyen… No, innen már csak fölfelé, a válságból kifelé vezethet az út.

 

Kretzschmar természetesen „fenntartás nélkül a tudást türelmetlenül szomjazó s magát nem kímélő fiatalság pártjára állt…”, s kikelt a minimalisták ellen: „Megjátszani a jó doktor bácsit, aki óva inti páciensét a túl korai olvasástól, mert az ő számára persze még a sír szélén is túlságosan korai volna… erre nem vagyok alkalmas! Meg aztán szerintem nincs annál tapintatlanabb és brutálisabb, mint a tehetséges ifjút állandóan figyelmeztetni »éretlenségére«, és minden harmadik mondatunkkal ráripakodni: »Ez még nem neked való!«. Döntse el ő maga! Ám lássa, hogyan boldogul.”

 

„Döntse el ő maga!” Különös szakma a miénk. Tanár és tanítvány között gyakran a szülő s gyermek viszonyához hasonló a kapcsolat. Jó is annak, kinek két anyja vagy apja van… De ahogy a rossz szülő, a rossz tanár is megtesz mindent, hogy neveltjét magához láncolja, ahelyett, hogy saját lábára állítva felnőtté tenné.

 

Így beszél erről Neuhaus: „Szerintem a pedagógus egyik legfontosabb feladata az, hogy minél gyorsabban és alaposabban úgy járjon el, hogy szükségtelenné váljék a tanítvány számára és azután vonuljon vissza, időben távozzék el a színről, azaz szoktassa hozzá tanítványát az önálló gondolkodáshoz, munkamódszerhez, önismerethez, a célra törni tudáshoz; ezt nevezik az érettség küszöbének, amelyen túl a tanítvány — mester.” Nemcsak Neuhaus kollégái között voltak, közöttünk is vannak, akik számára tanítványaik — ahogy ő írja — „örök gyermekek maradtak”.

 

Tanárát senki sem viheti magával a pódiumra, és ahová belép a friss diplomával, az osztályterembe sem. A legfőbb poszt ott vár rá, küldetés, ízlésüket vesztett, értéket nem lelő nebulók között. Lehet-e ő a mérce, ha maga is bizonytalan, ha mindörökre gyermek marad?

 

Az értéket felismerő, azzal meg nem alkuvó, az emberiség szellemi örökségét, kincseit továbbadni akaró és tudó, a kultúra védelmében — és a zenei környezetszennyezés ellen — szót emelő, művelt ifjú muzsikusok nagy számban kerestetnek!

 

 

Földes Imre

 

 

Az idézetek forrásai:

 

G. G. Neuhaus: A zongorajáték művészete — egy pedagógus feljegyzései. Fordította Legány Dezső. Zeneműkiadó Vállalat, Budapest 1961

 

Thomas Mann: Doktor Faustus. Fordította Szőllősy Klára. Európa Könyvkiadó, Budapest 1967

 

 

Megjelent a Muzsika c. folyóirat 1988/10. számában.

 


©2020 Földes Imre
  
Szerkesztés, szöveggondozás: Jakab Géza   —   Webmester: Kenéz László
  
A foldesimre.hu honlap semmiféle sütit (cookie) nem használ,
személyes adatot sem marketing, sem analitikai célból nem gyűjt.