| |
Fel
|
|
ISKOLARÁDIÓ — HÁROM ARCKÉP
1.
Petrovics Emil
Földes Imre műsora középiskolásoknak
(1972)
zene: Évszakok zenéje op. 18, kórusszvit (Áprily Lajos versére), II. tétel: Március, részlet („A nap tüze, látod, a fürge diákot”) (MRT Énekkarának Nőikara, vez. id. Sapszon Ferenc; felv. 1969)
Földes Imre: Petrovics Emil nevét színpadi műveiről, a C’est la guerre és a Bűn és bűnhődés című operákról, koncert-vígoperájáról, a Lysistratéról, oratóriumáról, a Jónás könyvéről, az Évszakok zenéje kórusszvitjéről , amelyből most a Március tételt hallottuk, mindenki ismeri. Hogy születtek ezek a vokális művek? A szöveg, az irodalmi mű kelti-e fel az érdeklődésedet, az kényszerít, hogy megzenésítsd, vagy van egy eszméd, amihez hozzákeresed a megfelelő szöveget?
Petrovics Emil: Mind a kettő. Elsősorban azért, mert — mint többször elmondtam már interjúkban, újságnak — egyfelől írónak is készültem, amiről aztán később letettem és zenész maradtam, illetve zeneszerző lettem, így az irodalmi érdeklődésem nagyon élénk maradt. Van, amikor a zenei közlendőkhöz keresek szöveget, és van, amikor a szöveghez keresem magamban a zenét.
F. I.: Hogy történt ez a C’est la guerre-nél?
P. E.: Itt tulajdonképpen egy eszmét, egy szituációt, gyerekkorom nagy élményét, nagy szituációját, a háborút akartam megírni. Hiszen tízéves koromtól tizenöt éves koromig háború volt Európában, és ez olyan nagy élményem volt, hogy amikor már felnőtt zeneszerző vált belőlem, akkor meg szerettem volna zenében fogalmazni ezt a nagy, tragikus élményt, amit a háború jelentett a számomra.
F. I.: Előbb volt a Hubay-szövegkönyv készen, vagy te kérted tőle?
P. E.: Közös munkáról volt szó. A téma az én ötletem volt, csak a megvalósítás, a szöveg megírása (mondhatnám talán nyugodtan: remekbeírása) Hubay Miklós barátom műve. Ehhez a kész szövegkönyvhöz írtam meg aztán a bennem felgyülemlett zenét, ezt az élményanyagot fogalmaztam zenébe.
F. I.: Melyik részletét mutassuk meg a C’est la guerre-nek, melyiket tartod a legzártabbnak?
P. E.: Ehhez mondanom kell egy-két szót a történetről. Tulajdonképpen egy lakásban játszódik az egész darab, nagyon zártan. Egy házaspár lakik a lakásban, és náluk rejtőzködik barátjuk, egy katonaszökevény . Erről senki nem tud természetesen. A férjnek katonatiszt ismerősei vannak, akikkel egy hadiüzemben dolgozik. Érte jönnek, s ebben a zárt világban, félelemteljes légkörben, hogy mi lesz, lelepleződik-e a szökevény vagy nem, ebben jelenik meg a három katonatiszt. Egyszerre énekelnek — talán ez is vonzott, hogy megvalósítható a mai operában is az, hogy egyszerre énekelnek emberek. Ők ugyanazt a szöveget éneklik, bizonyos mértékig így az egyéni profiljuk, jellemük elmosódik, feloldódik, de mint hatalom, mint katonaság viszont sokkal pregnánsabban jelennek meg. Talán ezt a részletet mutassuk be.
zene: C’est la guerre op. 11, részlet: katonák érkezése („A tea maradékát majd odabent költöm el”) (Férj: Radnai György — bariton, Feleség: Dunszt Mária — szoprán, Őrnagy: Faragó András — basszus, Főhadnagy: Palcsó Sándor — tenor, Hadnagy: Dene József — bariton, Szökevény: Ilosfalvy Róbert — tenor, a Magyar Állami Operaház zenekara, vez. Blum Tamás; felv. 1969)
F. I.: Vokális műveidben egyenrangú-e a szöveg és a zene? Számítsz-e a szavak segítségére, vagy mindaz, amit el akarsz mondani, benne van a zenédben, a dallamokban, a ritmusban, a hangszerelésben?
P. E.: Ez változó, bár tulajdonképpen nagyon szeretek nemes szöveget választani. Kicsit feladat is, kicsit birkózás is — és kicsit nyomasztó is néha, amikor azt mondhatnám, talán idézőjelben, hogy „túl jó” szöveget választok, olyan szöveget, amely önmagában is remekmívű.
F. I.: Babitsra gondolsz…
P. E.: Elsősorban Babitsra gondolok, hiszen ott fönnáll annak a veszélye, hogy az ember alulmarad, hogy jobb az eredeti, mint a megzenésített változat. A legnagyobb ilyenfajta birkózásom szöveggel eddigi darabjaimban a Babits Mihály Jónás könyvével volt, mert hát csodálatos szövegről van szó, és bizony végig féltem (és talán még ma sem vagyok egész biztos abban), hogy sikerült-e legalábbis megközelítenem a Babits szövegének a tökélyét.
F. I.: Azt javaslom, hogy a darab utolsó részét, a Jónás imáját hallgassuk meg. Azt hiszem, hogy a hallgatóknak is az lesz a véleménye, hogy nem maradtál alul Babitscsal szemben.
P. E.: Hát, remélem… Mindenesetre ez már a Jónás könyve Epilógusa, és itt valóban a szöveget próbáltam egy nagyon egyszerű és világos dallamba foglalni, hiszen az egész apparátus alig foglalkoztat néhány hangszert: egy-egy ütőt, hárfát, és aztán még az énekkar is belekapcsolódik egy kis területen.
F. I.: Ne haragudj, még azt hadd kérdezzem, hogy a hangszerelés mennyiben tesz hozzá a dallamban elmondottakhoz? Van valami különösebb szerepe?
P. E.: Tulajdonképpen inkább egyfajta, azt mondhatnám: hangadás, összesen ennyi. Rendkívül redukált, és minden arra a dallamra van bízva, amit majd Réti József előadásában hallunk.
zene: Jónás könyve op. 17, IV. tétel: Epilógus. Jónás imája („Hozzám már hűtlen lettek a szavak”) (Jónás: Réti József — tenor, Budapesti Kórus, Állami Hangversenyzenekar , vez. Erdélyi Miklós; felv. 1969)
F. I.: A C’est la guerre is, a Jónás könyve is magyar költő illetőleg író szövegeire készült. Hogy jutott eszedbe Dosztojevszkijt, és regényt választani operád alapjául, és hogy jutottál az antik témához, a Lysistratéhoz?
P. E.: Az ember magyar zeneszerző lévén mindig azt az álmot dédelgeti, hogy magyar művet zenésít meg. Azonban nem mindig talál kedvére valót, nem mindig talál éppen az adott zenei törekvéseihez megfelelő és ahhoz kvadráló szöveganyagot , úgyhogy kénytelen más nyelvű anyaghoz fordulni. Ezelőtt 10 évvel írtam a Lysistratét, Arisztophanész szövegére, amit talán a C’est la guerre drámája, tragédiája után feloldódásnak, játéknak éreztem. A Dosztojevszkij pedig, a Bűn és bűnhődés egy olyan téma, ami nem csak orosz, és nem csak Dosztojevszkijről és az akkori Oroszországról szól, hanem, azt hiszem, örök téma: az ember helye a világban, az ember lelkiismereti válságai és így tovább és így tovább, nagyszerűen megírva. Úgyhogy ezért fordultam ezekhez. Azt hiszem, hogy a beszélgetést befejezendő, az elszomorodó hangvételt most oldjuk fel azzal, hogy a Lysistraténak az utolsó, Finálé részletét bemutatjuk, ahol is egy régi görög dallam csendül fel először, és aztán a Finálé, egy általános öröm, amelybe beleszőttem a régi görög dallamot is.
zene: Lysistraté op. 12, III. rész: Epigramma és Finálé („Hozon dzész fai-nu” — „Amíg élsz, derűsen élj”) (Lüzisztraté: Sándor Judit — szoprán, Női karvezető: László Margit — szoprán, Férfi karvezető: Réti József — tenor, MRT Énekkara és Szimfonikus Zenekara, vez. Lehel György; felv. 1962)
Földes Imre
Elhangzott: Kossuth Rádió, 1972. március 27.
|
|