|
HETI ZENÉS KALENDÁRIUM
Händel
(1964)
1685. február 23-án született Halléban és 1759. április 14-én halt meg Londonban a barokk zene kimagasló egyénisége, Georg Friedrich Händel.
Apja kívánságára jogot végez. Mégis az izgalmas bizonytalant választja a biztos, nyugodt élet helyett. 1705-ben Hamburgban aratja első operai sikerét. Felfigyelnek rá. Egy év múlva Itáliában találjuk. Bámulatos alkalmazkodóképességével egyszeriben otthon érzi magát társaságban, stílusban. Megismerkedik a kor legnagyobb olasz komponistáival: Steffanival, Corellivel és a két Scarlattival. Domenico Scarlattival az orgona- és csembalójátékban méri össze tudását. Scarlatti Händelt nyilvánítja győztesnek, és — úgy mondják — „később keresztet vetett, ha róla beszélt”. {Az idézetek forrása: Romain Rolland: Händel. Művelt Nép, Budapest 1956. Benedek Marcell fordítása.}
Orgonajátékáról írja egyik életrajzírója {Sir John Hawkins, 1776}: „Händel rendesen hosszú, ünnepélyes, szabad előjátékkal kezdte, amelynek harmóniája vastag szövésű és lehetőleg telt volt; a tökéletesen érthető összhatás mindig megőrizte a nagy egyszerűség színét. Azután következett a versenymű, amelyet olyan szellemmel, biztonsággal és tűzzel adott elő, hogy ebben soha senki nem érhette utol. A hangszeren való bámulatos uralkodása, stílusának nagysága és méltósága, a zenekar harmonikus teltsége, az orgona ékes szavú szólóival szemben, elnyújtva a cadenzákat és kellemes várakozásban tartva a fület — mindez csodás hatást tett… Abban a pillanatban, amint Händel nekikészült, hogy megérintse az orgona billentyűit, olyan mély csönd támadt, hogy az emberek lélegzetüket is visszafojtották és mintha megakadt volna az élet.”
1710-től Hannoverben karmester, de még ebben az esztendőben megismeri Londont. Hol itt, hol ott bukkan fel, hogy 1716-tól — rövid megszakításoktól eltekintve — végleg Angliának kötelezze el magát.
Händel hatalmas termetű, különlegesen erős fizikumú ember volt. „Hústorony” — ahogy az angolok mondták. De az a küzdelem, amelyet 1716-tól — megközelítően negyven esztendőn keresztül — vívott Londonnal, még őt is összeroppantja. Súlyos betegségéből feltámadva indul újabb rohamra, hogy elsöprő győzelmet arasson. Annak a mesternek, aki háromszor megbukik, mint színházi vállalkozó — és vele vagyonát is elveszíti —, annak a mesternek Hallelujáját — még életében — állva hallgatja végig angol közönsége.
Minek köszönhette győzelmét? Akaraterejének, alkalmazkodó- és felismerőképességének, talpraesettségének. Amikor látja, hogy operáival képtelen a színpadon átütő sikert aratni — hangversenyterembe viszi azokat. Ott versenytárs nélkül áll. A Sault és az Izraelt, a Messiást és a Sámsont, a Júdás Makkabeust és a Jephtát egyetlen kortársa sem tudja felülmúlni.
Utolsó éveiben — háromszori sikertelen hályogműtét után — vakon vesz részt műveinek előadásában. A természet, az élet, a fény szerelmese mély sötétségben búcsúzik el küzdelmeinek színhelyétől. Koronázatlan fővel uralkodók közé temetik a Westminster székesegyházba.
Händel művészetének középpontjában nagy vokális-zenekari művei: az operák és az oratóriumok állnak. Az áriák itt is, ott is többnyire a szokásos visszatérő (da Capo) formájúak, de találunk köztük strófikusakat, dalszerűeket is. A szövegkönyv sem határolja el egymástól a két műfajt. Bár oratóriumainak többsége ótestamentumi szövegre épül, találunk köztük szép számmal világi témájúakat. Alapvetően hangvételben sem különböznek. De különböznek a kórus használatában.
Oratóriumaiban a kórus cselekvő részese a történetnek. Van, ahol az egyénnel szemben a közösség, a nép hangját testesíti meg, máshol — például az Izraelben — maga a főhős, az egyiptomi elnyomásból szabaduló zsidó nép.
A legnagyobb különbség a händeli opera és oratórium között abból fakad, hogy az opera színpadi, az oratórium hangversenyszerű előadásban szólal meg. A színpad nem kívánja meg a zenétől, hogy látványos legyen. A hangversenyterem megkívánja a zeneszerzőtől, hogy pótolja a színpadot. Händel oratóriumaiban magasodik a színek, a képszerű zenei ábrázolás mesterévé.
Saint-Saëns írja: „Arra a meggyőződésre jutottam, hogy Händel az akkoriban teljesen új és váratlan festői és leíró elemekkel szerezte meg csodálatos népszerűségét. A kórusok írásának, a fuga kezelésének mesteri készsége másokban is megvolt annyira, mint benne. Ami újat hozott, az a szín…”
Kortársai is tudják, hogy ha a szöveg felemelkedésről beszél, a zene vele emelkedjék magasabbra, és ha az Úr haragja lesújt, akkor a dallam vele zuhanjon a mélybe. Tudják, hogy ha ugyanaz a téma mindig más és más szólamból bukkan elő, ezzel felidézhetik a forgatag, a kavargás képét. De Händel ennél sokkal többet tud.
Az Izrael Egyiptomban többek között az egyiptomi csapásokat meséli el, köztük a kilencediket: „Ő nagy sötétséget küldött mindenre… és senki sem látott.” Komor, halk bevezetés után nyugodt, lépésekben haladó akkordokkal szólal meg a kórus. Mintha kézen fognák egymást az emberek, és együtt haladnának a csendben valamerre. De csak egy darabig. A tétel második felében elszakad a szoprán az alttól, a tenor a basszustól. Már csak magányos szólamokat hallunk. A sötétségben egymástól elszakadtak, utat tévesztettek. Mindez kevés. Az első hangtól az utolsóig bizonytalanságban tartja a hallgatót azzal, hogy nem dönti el a tétel hangnemét. Az akkordok vándorolnak egyik hangnemből a másikba, hogy legvégül egészen más hangnembe érkezzenek, mint ahonnan elindultak. Nem csendül ki egyetlen egy hang sem alaphangként a többi közül. Más az első hang és más az utolsó. Az akkordok nem találták meg az alaphangot, a kezdőhangot: a sötétségben eltévedtek!
Händel hihetetlenül gyorsan alkotott. Legtöbbször két–három hét alatt készen állt egy több órás oratórium-remekmű. Mégis ritkán találunk bennük elnagyolt, félig kész részleteket. Ha nem is mindegyik sikerült zseniálisnak, a zseni kezenyomát mindenhol érezzük.
Azzal, hogy végeredményben „látványosabbak”, összefogottabbak, dramatikusabbak, oratóriumai kiszorították operáit. Utóbbiak az opera történetének jelentős állomásai — oratórium alatt ma azt értjük, amit Händel ebből a műfajból teremtett!
Zenekari művei (concerto grossói, Vízizenéje, Tűzijáték szvitje), kamarazenéje (szvitjei, szonátái), hangszeres zenéje (különösen orgonaművei) nem szigorúan zárt formálásmódjukkal, hanem lazább, spontánabb, rögtönzésből születő impresszionisztikusabb magatartásukkal ragadják meg a hallgatót. Ha úgy tetszik neki: olaszos, máskor franciás vagy németes hagyományt követ. Olykor négy–öt, de ha kedve tartja, húsz tételt is egymás mellé helyez. Kitűnően beszéli a többszólamú (polifon) nyelvet, de ha megunja a szerkesztést, abbahagyja egy más ötlet kedvéért. Händel zenéje mindig érdekes, mert meglepetéseket tartogat.
Áradtak belőle a zenei gondolatok, műve a fantázia, a temperamentum és a monumentalitás diadala. Beethoven őt tekintette mesterének.
Helye a zenetörténetben ott van Bach szomszédságában. Bach a töprengő, szerkesztő Északot, Händel a napsugaras Dél művészetét koronázza meg.
Földes Imre
Elhangzott:
Heti zenés kalendárium. Kossuth Rádió, 1964. április 13.
|