ÁDÁM JENŐ: A MUZSIKÁRÓL
(Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1954)
 A zenei népművelés igen nehéz feladat. Mint tudjuk, a zenészeknek hosszú évek fáradságos munkájával kell megszerezniök szakismereteiket. A zene iránti érdeklődés felkeltése és az érdeklődők ismereteinek tágítása az alapfogalmak tisztázása nélkül viszont majdnem lehetetlen. Éppen ezért elsőrendű szükségletté vált egy olyan könyv megjelenése, amely népszerűen, érdekesen tárgyalja a zene alapfogalmait, és bepillantást enged abba a birodalomba, amelyről a be nem avatottak úgy érezték, hogy örökké rejtve marad előttük.
Ádám Jenő, a zenei népszerűsítő munkának évtizedek óta szakavatott mestere bőséges tapasztalatokkal rendelkezik oly irányban, hogyan lehet a zeneművészet titkait laikusok számára vonzó módon feltárni. Ezért örülhetünk, hogy most tapasztalatainak eredményét könyvben foglalta össze, amely rendszeresen sorra tárgyalja mindazt, amit a muzsikáról a nagyközönség tudni szeretne.
Ádám Jenő nehéz feladatát sikerrel oldotta meg, kitűnő érzékkel vezeti az olvasót fejezetről fejezetre. Egy-egy témakör befejezésekor kérdéseket vet fel, a feleletet az olvasóra bízza és megjegyzi, hogy aki válaszolni tud, az „joggal dicsekedhetik, hogy a zeneelmélet alapismereteiben eléggé jártas.” Így kelti fel az olvasóban az önbizalmat, aki a kérdésekre válaszolva örömmel lapoz tovább és ismerkedik új érdekességekkel.
Még így is többször kényszerül a szerző ahhoz a módszerhez folyamodni, hogy a megfelelő ismeretek tárgyalása előtt hoz fel példákat, s ezzel kissé elébe vág a tárgyalás sorrendjének. A könyvnek ez a hátránya azonban az idők folyamán el fog tűnni, amikor is az általános iskolából mindenki magával fogja hozni a szükséges alapismereteket. Olyan körülmények között, ahol ez ma még nem feltételezhető, a könyv vezérfonalul szolgálhat azoknak, akik előadássorozatot vezetnek az egészen laikusok részére, akiknek nehézséget okozna a könyv önálló tanulmányozása.
Mindjárt itt vetjük fel azt a gondolatot, hogy a könyv kiválóan alkalmas iskolai szakkörök, üzemi művelődési körök, az énekkar tagjainak továbbképzését szolgáló előadássorozatok vezérfonalául. A könyv segítségével rövid időn belül igen nagy mértékben ki lehetne bővíteni a zene iránt érdeklődők, a zenét szeretők, a zenét egyre jobban, alaposabban, mélyebben értők körét.
A szerző szakavatott kézzel válogatta össze könyvének anyagát. Valóban a legszükségesebb tudnivalókat tárgyalja a hangok, a dallam, a népzene, összhangzat, ellenpont és a műformák világából. Különösen kitűnően sikerült a magyar népzenét tárgyaló fejezet, de mindenütt találunk frappáns hasonlatokat, érdekes magyarázatokat.
Amikor a következőkben a könyv egy–két hiányosságára mutatunk rá, ezt azért tesszük, mert szeretnénk, ha a könyv minél hibátlanabbul szolgálhatná célját.
Nem tartjuk helyesnek a klasszikus–romantikus és a mai művekből vett dallamidézetek arányát. A kb. 200 klasszikus–romantikus és népdal-idézet mellett a könyvben alig tíz a modern művekből (Bartók, Kodály) vett példák száma. Úgy érezzük, ez a könyv hivatva lett volna a ma zenéjét is közelebb hozni a nagyközönséghez. Milyen érdekes lett volna itt-ott egy-egy összehasonlítás, mennyiben bővültek a fogalmak, a formák. Ha a könyv nem is azt a célt tűzte ki, hogy megismertesse, mindenesetre fel kellett volna hívnia a figyelmet a ma zenéjére. A pár kiragadott példa ellenére valahogy úgy érezzük, hogy a könyv anyaga a század elején, és nem napjainkban zárul.
Megtévesztő lehet gyakorlatlan számára a 42. oldalon idézett Beethoven-példa az É-dúr szonátából a különböző moll-skálák tárgyalásánál. Hiányzik a megjegyzés, hogy a részlet a második (é-moll) tételből való. Előreláthatólag sokan nem fogják megérteni, hogy lehet É-dúrban a szonáta, mikor az idézett példa előjegyzése egy kereszt.
Az idézett recitatívpélda a Bűvös vadászból, mely a szótagok különböző hosszúságát kívánja érzékeltetni, igen rossz fordítású, hosszú szótagok esnek a tizenhatodokra (pl. „lépéseket”). Ugyancsak rossz a Máté-passióból közölt részlet fordítása is. Helyesebb lett volna jó fordítás híján csak magyar példákat idézni, pl. a Kékszakállú herceg várából, a Psalmus Hungaricusból stb.
A harmóniák kifejezőerejének érzékeltetésére hozott példák némelyikében (pl. Beethoven Ász-dúr szonáta második tétel) úgy érezzük, főleg a ritmus, tempó, és nem a harmóniák adják a hangulatot. Kitűnő azonban az ugyanitt említett Kodály-példa a Psalmusból.
A könyvben található számtalan sajtóhiba közül itt csak néhányra hívjuk fel a figyelmet. A 65. oldalon a Haydn-szonáta-idézet második sorában hiányzik az előjegyzés. A 76. oldalon a „Béreslegény” negyedik sorát helytelenül írták. A 81. oldalon „Az én lovam Szajkó” kezdetű népdal második sorát szintén tévesen írja a könyv. A 118. oldalon a „Hídló végén” moldvai dallam utolsó előtti hangja d helyett tévesen e (lásd Kodály: Iskolai énekgyűjtemény I. 206. példa). Ugyancsak a 118. oldalon közölt orosz népdal első sor utolsó előtti hangja tévesen g helyett f (lásd Raics: Orosz népdalok. Magyar Kórus – Szikra 1947). A 120. oldalon idézett Beethoven F-dúr szonáta harmadik sor első taktusában a kettősfogás f hangja a Peters-kiadásban nem szerepel. A 147. oldalon Bach C-dúr fúgájának témáját más ritmusban közli a könyv, mint ahogyan az általánosan ismert, és ahogyan a Bach-Gesellschaft kiadása tartalmazza. A 277. oldalon Schubert halálának éve tévesen 1826, helyesen 1828.
A könyv, mely igen fontos feladatkört tölt be, méltán tarthat igényt a népszerűségre.
Értesülésünk szerint a Zeneműkiadó Vállalatnál már folyik a könyv második kiadásának előkészítése. Az új kiadásban a Zeneműkiadó Vállalat a sajtóhibákra vonatkozó valamennyi észrevételünknek — az itt fel nem soroltaknak is — helyt fog adni.
Földes Imre
Megjelent az Új Zenei Szemle c. folyóirat 1954/10. számában.
|