|
Új művek bemutatója
Tardos Béla Hegedűversenye
Garay Györgynek, és Erdélyi Miklós vezényletével a Magyar Állami Hangversenyzenekarnak köszönhetjük, hogy gondos, egészében (és a részletek többségében is) megoldott előadásban hallhattuk Tardos Béla Hegedűversenyét.
Apróbb észrevételeink, pl. a második tételben: nem exponálták a visszatérést, az ostinato sokszor elnyomta a fontosabb zenei gondolatokat; olykor az öt negyedkotta ötödik negyedét hangsúlyozták; a szólistának kár volt a bővített másodlépéseket és néhol a tritónuszokat is csúszásokkal kiemelnie stb.
A versenymű három tételes. Az első tétel szonátaforma, két tématerületből álló expozícióval, kidolgozási résszel és gazdagon variált reprízzel.
Az expozíció első tématerülete (főtéma) A–B–A három részes. Az első és harmadik, nagy kottaértékekből épülő lírai rész apróbb értékekből álló dinamikusabb anyagot fog közre. A szólóhegedűvel szemben a zenekar csak a hátteret rajzolja meg. A főtématerület merev lezárása és az átvezetőrész a kidolgozási részhez hasonló indítása egy pillanatra szinte kétségessé teszi, hogy hol járunk. A szólóhegedű nyolcadait kísérve a zenekar nagyon szép színharmóniákkal vonja magára a figyelmet, az ütőhangszerek kezelése itt is, másutt is nagyon ízléses, nem hivalkodó. Az átvezetés energikusabb, „kékszakállús-mandarinos” magatartású részei a líraibb helyeknél kevésbé sikerültek. Már itt exponálja a zeneszerző a második tématerület anyagát, az átvezető szakasz mégsem vezet elég következetesen a melléktémához. A szonátaelvű építkezés megkívánná a statikusabb és dinamikusabb zenei anyagok formaritmusát. Kár, hogy a világosabb formálás érdekében az átvezető rész nem válik el élesebben a második tématerülettől. Az egyszerűbb, táncosabb ritmikájú anyag előttünk robban szét ismét motívumokra, majd felhangzik a főtéma A szakasza, de már új hangnemben. Klasszikus keretbe foglalva így zárul az expozíció, és indul a kidolgozási rész.
Itt azután a témák többé-kevésbé ugyanolyan alakjukban, intonációjukban jelennek meg előttünk, mint az expozícióban. A jellegében statikus és aránytalanul rövid kidolgozási rész — az expozíció időtartamának kb. egynegyede! — is bennünket igazol: Tardos a statikusabb-líraibb szakaszok megfogalmazásához, megmunkálásához ezúttal több erőt érzett.
A reprízben finoman, költőien variálva tér vissza a háromrészes főtématerület. A tétel legszebb helyén járunk. A szólóhegedű magas fekvésben lebegő szólama alatt a vonóskaron és hárfán, cselestával megfényesített, kromatikusan lefelé lépő kvartakkordmixtúra értékes trouvaille. Utána ismét mixtúra jön, igaz, egészen másféle: hármashangzatmixtúra. Indulószerű. Átvezetés? Nem. Önálló tag, amely csaknem „kilóg” a tétel globális egységéből. Vagy talán ez a szerző szándéka? Talán valamelyik tételre utal előre? (A későbbiekben a szándékra magyarázatot fogunk találni.) A melléktématerület egyik motívuma vezet a kadenciához. Benne felfedezzük a tétel mindkét főgondolatát. Pompás redukált reprízt sejtünk, mikor a kadencia végén felcsendül a főtéma A-ja. Tévedtünk. A kadencia hosszabb — és halványabb fele még hátra van. Sőt a melléktématerület is. Elfáradunk, mire a főtéma A-ja újból visszatér és lezárja a ciklus első tagját, de az utolsó akkordnál felkapjuk a fejünket. A dúr kicsengés nem győz meg.
A mű és a hallgató érdekében javasolnánk, hogy a kadencia ne legyen kettéosztva. Vagy a melléktématerület után álljon, vagy — és ez volna számunkra a kedvesebb — szívesebben hallanánk a reprízt arányosabban, a melléktématerület visszatérése nélkül.
A második tétel formai felépítése a következő:
A tagokat egy öt negyedhangból álló basso ostinato fogja össze. Az első tagban az első tétel A-jához hasonló magatartású dallam (A) ível a mélyebben hangzó öthangú képlet fölött, majd megindul az osztinátó, és szekvenciázva emelkedik felfelé dinamikában is ppp-ból fff-ig. A középső tag beszédesebb szakasza (B) után visszajön az első tétel főgondolata (C). Míg a háromtagú forma harmadik tagjában a klarinét és oboa ismétli az első tag ívelő dallamát (A), fölötte a szólóhegedű virtuóz formai megoldással előbb új anyagot (D) hoz, utána visszatér a középső tagból ismert beszédesebb anyag (B) végül az első tétel A-ja (C). A basso ostinato a középső tag egy részében elmarad, hogy aztán előbb szekvenciázva, majd az első tételt idéző szakasztól kezdve (C) ismét eredeti formájában térjen vissza.
Kár, hogy a szokásosnál statikusabb első tétel nem áll kontrasztban a másodikkal. A visszautalás az első tételre a ciklus tagjainak összefogása érdekében helyes törekvés, de ha második tétel nem alapvetően más, mint az előttelevő, akkor ez fel sem tűnik. (Bartók Zenéjének harmadik tételében lehetetlen nem meghallani az első tétel fúgatémájának soronkénti visszatérését.)
A harmadik tétel hídszerű elrendezést mutat:
A centrumban áll a kadencia, amelyet az első tételben előlegezett hármashangzatmixtúrás, indulószerű zene vesz közre. Ezt egy-egy lírai epizód előzi, illetve követi, majd a legtöbbször visszatérő zenei gondolat: népies ritmusú rondótéma. Az ötletes, glisszandós, rezeken megszólaló epizód az első szakaszban inkább csak jelzés. Kibontva — kissé harsogóan ugyan, de szellemesen tagolva — csak a tétel végén hangzik fel. Ez előtt ismét a rondó áll. Ugyanennek az anyagnak néhány üteme zárja le a művet. Bevezetésként a második tétel A-ja hangzik fel és kapcsolja a ciklus harmadik tagját az előzőhöz.
A ciklus összefogására irányuló törekvés így szemléltethető:
A bartóki hídformákban a legsúlyosabb anyag kerül a középpontba. Ebben a tételben éppen az ellenkezője történik: a zeneileg legkevésbé értékes kadencia áll a centrumban! Az induló, az első és utolsó epizódanyag, de a lírai epizódok is megérdemelnék, hogy átkerüljenek egy kevesebb tagból álló, egységesebben formált utolsó tételbe.
Tardos Hegedűversenyének erénye az ízléses (bár olykor nem elég pregnáns) motivika. Erénye az újabb kompozíciókból — kevés kivétellel — hiányzó líra. Erénye a ciklus összefogására irányuló törekvés, hibája, hogy az inkább formálisan, csak részleteiben valósulhatott meg. Erénye, hogy a zenekar egyenrangú társa a hegedűnek (a szólóhegedű szólama azonban nem mindig egyenrangú társa a zenekarnak). Hibája a sok ostinato, mixtúra, a nem elég változatos hangnemiség, a sok oktávtranszpozíció (amely nem pótolja a variációt!). Erénye, hogy egészséges, sajátos légkört teremt, elkerülve a tizenkétfokúságot éppúgy, mint a hagyományos hétfokú hangsorokat.
Ha arra akarnánk választ kapni, hogy Hegedűversenyében Tardos korszerű-e, feltétlenül igennel válaszolnánk, annak ellenére, hogy talán nem használja mindenütt a legkorszerűbb eszközöket. Korszerűsége a zenei anyaghoz való viszonyából adódik. Abból a becsületes magatartásból, amely kizárja a lehetőségét, hogy olyasmi kerüljön a kottába, ami nem elsődlegesen akusztikus élménye. Tardos csak azt írja, amit hall, amit birtokol! Az egyetemes zenei élet légköre csak akkor tisztulhat ki, ha a zeneszerző-társadalom egésze és külön-külön minden alkotó ezt az elvet magáévá teszi. Hisszük, hogy megérjük.
Földes Imre
Megjelent: Magyar Zene, 1964/3. 290–292. oldal.
|