| |
Fel
|
|
SORSOK
Három beszélgetés Stockholmban élő zeneszerzőkkel
3.
MAROS MIKLÓS
Maros Miklós
(*1943)
(Földes Imre felvétele)
Földes Imre: Vannak zeneszerzők, akik opusz-számmal látják el műveiket, mások nem foglalkoznak ilyesmivel, mindenféle rendszerezést az utókorra bíznak. Te hogyan tartod számon az életművedet?
Maros Miklós: Ha az ember opusz-számokat használ, ezt a későbbiekben már nem módosíthatja, ezért azon a listán, amelyet a magam számára készítettem, műfajok szerint, kronológiai rendben követik egymást a darabok.
F. I.: Melyik a legkorábbi mű, amely bekerült a jegyzékbe?
M. M.: Bizonyos okokból egy fúvósötös, amelyet barátaimmal, a Magyar Fúvósötössel szalagra vettünk, és amellyel annak idején, 1962-ben, Pesten a Főiskolára felvételiztem. A felvételt magammal hoztam ide Stockholmba — szerencsére. Tudniillik 1968-ban, amikor elkezdtem az itteni főiskolára járni, a kamarazene-tanár odament a professzoromhoz, Ingvar Lidholmhoz: nincs-e olyan növendéke, aki hajlandó lenne fúvósötöst írni. Mire kijelentettem, hogy nekem van készen, csak egy kis baj van, mert a kotta nincs velem, Magyarországon maradt, de ha kell, a fölvételről nagyon szívesen leírom. Le is írtam, hallás után, ami annak idején mindenkinek nagyon imponált. Nem tudhatták, hogy szolfézs-bajnok voltam a pesti főiskolán…
F. I.: Győztél, szolfézsversenyen?
M. M.: Második díjat nyertem középfokon. De akkor még csak elsős voltam…
F. I.: Mikor kezdtél komponálni?
M. M.: Tulajdonképpen nagyon későn. Nem akartam zeneszerző lenni! Hároméves koromtól kezdve a karmesteri pályára készültem.
F. I.: Édesapád miatt nem akartál zeneszerző lenni?
M. M.: Persze. Egy családban egy zeneszerző éppen elég.
F. I.: No és a Bachok?
M. M.: Hát, ami azt illeti, a Bach-fiúknak sem volt igazán könnyű dolguk… Jó, tudom, van példa rá, hogy a fiú nő fölébe az apjának, Wolfgang Amadeus alaposan túlszárnyalta Leopold Mozartot, de nálunk más volt a helyzet. Az apám olyan rangú zeneszerző volt, akit nem úgy nézett ki, hogy túl lehet nőni. Nemcsak kvalitásban, érdeklődésben — lépéstartásban azzal, hogy mi történik a világban —, hanem népszerűségben, amit már fiatal korában elért. A kollégái ezt nem is vették igazán jó néven. Gondold meg! Ő volt azidőtájt — beleértve Kodályt is! — a legtöbbet énekelt magyar zeneszerző. Hogy egy példát mondjak: az Ecseri lakodalmast sűrűbben játszották, mint a Kállai kettőst!
F. I.: Mégis zeneszerző lettél!
M. M.: Hát ez érdekes dolog! A Konzervatórium zeneszerzés tanszaka, ahová jártam, egyben a leendő karmesterek előkészítő tanszaka is volt. A pánik akkor tört ki, amikor kiderült, hogy éppen az érettségim évében, amikor felvételizni akartam, nem nyílt karmesterképző tanszak. Kénytelen voltam zeneszerzésre felvételizni. Sugár Rezső, akinél tanultam, igencsak meglepődött, mikor megtudta: mire szántam el magam. Darabom ugyanis nem volt. Elkezdtem gőzerővel komponálni. Attól kellett félnem, ha nem vesznek föl, behívnak katonának. Mégse vettek föl. Szabó tanár úr azt ajánlotta, jöjjek vissza jövőre, akkor fölvesz. Föl is vett.
F. I.: Abban az évben sem indult karmesterképző, amikor bekerültél zeneszerző-hallgatónak?
M. M.: De igen! Csak akkor már, úgy éreztem, elköteleztem magam. Nem tehettem meg, hogy máshová felvételizzem.
F. I.: Szabó Ferencnél végeztél?
M. M.: Négy évig jártam hozzá, tudniillik éppen akkor küldték el nyugdíjba, amikor negyedévesek voltunk. Igazán hagyhatták volna, hogy hármunkat — Ránki Andrist, Ács Jóskát meg engem — még lediplomáztathasson. Vincze Imréhez kerültünk volna, de ezt már nem vártam meg. Mindenképpen tovább akartam tanulni, de máshol és mástól. Apa a fiát nem tudja tanítani… Hová menjek? — ez volt a kérdés. Ligeti, akivel Bécsben összetalálkoztam, Stockholmot ajánlotta, ahol éppen vendégtanárként működött.
F. I.: Ki lett a mestered?
M. M.: Ingvar Lidholm. Őt tartják ma a legjelentősebb svéd zeneszerzőnek. Nagyon őszinte zenét ír, amelynek gyökerei könnyen levezethetők akár a népzenéből, akár a műzenéből. Mindig minden iránt érdeklődött, és amire szüksége volt, beépítette a zenéjébe. De csak azt, amire szüksége volt! Az utóbbi húsz év alatt elsősorban az operájával foglalkozott, amelyet Strindberg Álomjátékából írt. Két évvel ezelőtt mutatták be. A közönség, a szakma, a nemzetközi szakma is úgy fogadta, hogy megszületett az új svéd nemzeti opera! Ebből elsősorban az a fontos, hogy az ország 20. századi zenetörténete eljutott — és Lidholmmal jutott el — arra a pontra, hogy lett egy élő klasszikusa. Nem tudom, van-e olyan ország, ahol kortárs szerző operáját a közönség és a szakma ilyen egybehangzóan elfogadja.
F. I.: Hogyan tanított Lidholm?
M. M.: Tudod, éppen ez az érdekes. Lidholm nem tanított — legalábbis nem a szó hétköznapi értelmében. Rákérdezett például arra, hogy itt meg itt miért azt írtam, amit írtam. De erre nem kellett abban a pillanatban válaszolnom. Hazamentem, elkezdtem gondolkodni, és előbb-utóbb felismertem, hogy ahová mutatott, ott tényleg nincs minden rendben. Ez volt az a módszer, amelyet addig minden tanításból hiányoltam. Mert nem azt kell megtanulni, mit mond a könyv erről vagy arról. Az embernek saját magának kell rájönni a dolgokra. Lidholm nem „tanított”, hanem ahhoz segített hozzá, hogy magamtól tanuljak.
Komponáltam például valamit. Erre megkérdezte, hogy ismerem-e ezt vagy azt a Kagel- vagy Ligeti-darabot. Ha nem ismertem, természetesen elmentem a könyvtárba, kivettem és hazavittem. Szerintem ez a legfontosabb a zeneszerzés-tanításban: tudnom kell, mi az, amit én találtam ki, és mi az, amit már előttem más is kitalált!
F. I.: Volt-e valami kötelező anyag?
M. M.: Nem. Olyan volt ez, mint egy mesteriskola. De azért, hogy valahonnan valahová eljussunk, hogy kialakítsuk a saját nyelvünket, először szólódarabbal kezdtük a munkát. Írhattunk szólócsellóra vagy szólóklarinétra, bármire. Aztán komponáltunk két hangszerre, háromra, szisztematikusan végigmentünk a különböző kombinációkon. Megismertük, mi a különbség szólódarab és kamaramű, kamarazene és zenekari zene, vagy mi a különbség a hangszeres zene és a vokális zene anyaga között.
F. I.: Szerencséd, hogy ilyen mesterrel hozott össze a sors…
M. M.: Igen. Arra a magas fokú dialógusra, amire szükségem volt, Lidholm ideális tanárnak bizonyult.
F. I.: Diplomával végződött a stúdium?
M. M.: Nem, itt nem adnak diplomát. Ha akarom, írnak egy papírt, igazolják, hogy ezt és ezt a stúdiumot elvégeztem, de erre semmi szükség, senki sem fogja kérni tőlem. Az a fontos, hogy milyen a darabom. Ha rossz, azon egy diploma nem sokat segít.
F. I.: Amíg főiskolás voltál, kaptál ösztöndíjat?
M. M.: Hogyne. Ha valakit fölvesznek egy főiskolára, ösztöndíjat kap, amelynek egy részét azonban, ha végzett, vissza kell fizetni.
F. I.: Hogyan indultál el a pályán? Írtad egymás után a kompozíciókat? Bemutatták? Sikered volt velük? Aztán egyszer csak híres lettél?
M. M.: A Lidholmnál eltöltött évek meghatározták, milyen úton induljak tovább. Igyekeztem a zeneszerzésben kikerülhetetlen problémákat szisztematikusan végigjárni. Például célul tűztem ki, hogy kialakítok egy melódiavilágot a magam számára. És akkor, abban az időben olyan darabokat írtam, amelyekben a melódiára koncentráltam. Ami persze nem azt jelentette, hogy a daraboknak nem volt formája, vagy nem akartam volna megoldani harmóniai vagy ritmikai problémákat, de a hangsúly a melódián volt. Ha a hangok nem maguktól jönnek, akkor az matematika; ameddig számolgatni kell a hangokat, addig az a melódiavilág nem a sajátom, nem az enyém!
F. I.: Érdekes! Ezek szerint nem a különböző műfajok, hanem a zenei kifejezőeszközök meghódításán fáradoztál.
M. M.: Igen. Nagyon fontos volt számomra, hogyan következnek egymás után a hangok, de azután jött az újabb kérdés: hogyan függnek össze vertikálisan? Addig nem léptem tovább, amíg a problémáimra nem kaptam választ, ameddig meg nem oldottam a magam elé tűzött feladatot, lett légyen az akár hangszertechnikai, formai, vagy nyelvi. Ezt évekig így csináltam, függetlenül attól, hogy azonnal eljátszották-e a darabot Svédországban vagy másutt. Könnyen elhisszük, hogy nagy zeneszerzők vagyunk, ha megszólalunk egy nemzetközi fesztiválon, nagy a kísértés: nem kell tovább kísérleteznünk. A műveimet aránylag gyorsan elkezdték játszani, ennek ellenére nagyon sokat dolgoztam, főleg a nyelv, a saját zenei nyelvem kimunkálásán.
F. I.: Voltak-e mintáid?
M. M.: Tulajdonképpen nem. Inkább azt mondhatnám, hogy keresgéltem itt, keresgéltem ott: mi az, ami ebből szimpatikus, mi az, ami abból, mi az, ami jobban ízlik nekem. Ez a keresés nem is annyira a stílusjegyekre vonatkozott, mint inkább a hangok — mondjuk — sűrűségére, a színek keverésére, és így tovább. Voltak aktuális zeneszerzők, Stockhausen például, akiktől kevesebbet tanultam, a darmstadti stílus nem vonzott igazán, nem szerettem a matematikát a zenében… De foglalkoztatott a lengyel iskola, Lutosławski, és a franciák, Boulez is, de még inkább Messiaen. És sokat tanultam természetesen Ligetitől! Ő, ahogy mondtam, akkoriban minden félévben, minden szemeszteren két hetet tanított itt, egyéni órákat adott. Nagyon komoly órákat! Amikor félévenként visszatért, emlékezett arra, hol tartottunk, számon tartotta a fejlődésünket. Sose udvariaskodott, sose óvatoskodott. Az éppen készülő művébe beavatott bennünket. Ha leírt két hangot, megmutatta nekünk, elmagyarázta, mi van körülötte, alatta, fölötte…
Annak idején nekünk, zeneszerző-hallgatóknak hetenként rendeztek szemináriumokat, ahol megfordult Stockhausen és Nono, Lutosławski és az amerikaiak: Morton Feldman és Terry Riley. Cage is nagyon gyakran járt erre régebben, de sajnos az én időmben már nem. Ha például Berio dirigált, vagy eljött meghallgatni a darabját, három napból egyet biztosan velünk töltött a Főiskolán. Mesélt az éppen aktuális művéről, válaszolt a kérdéseinkre. Megismerhettünk gyakorlatilag mindenkit, aki az országba jött. De nemcsak zeneszerzőket! Dorothy Dorow előadásokat tartott az énektechnikáról. Siegfried Palm a cselló lehetőségeit mutatta meg: azt, hogy mit komponáltak már a hangszerére. Holliger bemutatta, mit tud az oboa, hogyan lehet nyolc különböző h-t megszólaltatni Berio Sequenzájában… És akkor megkérdezhettük, hogy nyolc c-t is ki lehet fújni? Minden hangot el lehet játszani nyolcféleképpen? Rengeteget tanultunk ezeken a szemináriumokon, de nemcsak mi, zeneszerző-hallgatók.
F. I.: Más tanszakosok is részt vehettek az előadásokon?
M. M.: Persze! Jócskán jöttek a hangszeresek is. És nemcsak a fiatalok! Találkoztam 70–80 évesekkel…
F. I.: Ez a nyitottság, kíváncsiság jellemző a fiatalokra, a svéd muzsikusokra?
M. M.: Igen.
F. I.: A svéd zeneszerzők is eljöttek hozzátok?
M. M.: Hogyne. Ha valakinek bemutatója volt, Lidholm meghívta, beszéljen az új darabjáról, meg mi is kérdezhessünk róla. Így kísérhettük figyelemmel, hogy mi történik a svéd zenében és mi történik a világban.
F. I.: Tanulhatnánk tőletek! A Zeneakadémián ilyesféle szeminárium sajnos nincs, de a hallgatók érdeklődése is meglehetősen szerény. A '93–'94-es szezonban meghívtunk például egy spanyol zeneszerzőnőt, Isabella Urueñát, hogy beszéljen a 20. század spanyol zenéjéről. Egy másik alkalommal fiatal olasz zeneszerző, Simone Fontanelli tartott előadást Nonóról, Berióról, Donatoniról. Hadd maradjon titok: hány zeneszerző-növendék — és hány zeneszerző-tanár! — ragadta meg az alkalmat, hogy megtudjon olyasmit, amiről semmit vagy úgyszólván semmit nem tud.
M. M.: Meg kell mondanom, nagyon nagy különbség van aközött, amit ezzel kapcsolatban Pesten, illetve Stockholmban tapasztaltam!
F. I.: Te is tartottál előadást, vagy vezettél kurzust?
M. M.: Én négy évig tanítottam is ott.
F. I.: Zeneszerzést?
M. M.: Elektronikus zenét! Zeneszerzést mindig csak egyetlen tanár tanít, jelenleg hajdani kollégám, Sven-David Sandström.
F. I.: Hol tanultad meg az elektronikus zene titkait?
M. M.: Akkoriban, amikor odajártam, a Főiskolának még nem volt elektronikus zenei stúdiója, viszont állami alapítványként a Rádió kezdeményezésére megépült a stockholmi stúdió, ahová járhattunk. Részt vettünk egy rövid, kéthetes kurzuson, amely után Lidholm megkérdezte, ki akar a továbbiakban ott dolgozni — akkor már mindenféle technikusi segítség nélkül. Mondtam, én szívesen beleugrom a dologba. Akkoriban három évig dolgoztam a Magyar Rádióban: keverőasztal, magnó, vágás, ragasztás nekem nem volt újdonság, úgyhogy csináltam is néhány darabot ifjúi lelkesedésből. És segítettem a többieknek. Kezdett elterjedni, hogy ehhez a munkához van valami érzékem. Így hát amikor olyan segédtanár-félét kerestek, megkértek, legyek én az egyik. Aztán ottragadtam. '71-től '78-ig ott voltam állásban, mint tanár. '76-tól '80-ig pedig a Főiskolán tanítottam az elektronikus zenét. '80-ban megkaptam a DAAD egyéves ösztöndíját Berlinbe. Visszatérve — mert az állásomat addigra betöltötték — a pedagógiai munkát abbahagytam, ám várt néhány megrendelés (többek között éppen akkor írtam egy rádióoperát), és folytathattam azt a tevékenységet, amelyet még elutazásom előtt megkezdtem a Svéd Zeneszerzők Szövetségében.
F. I.: Milyen munkát végeztél a Szövetségben?
M. M.: Kezdetben elnökségi tag voltam, '79-től elnökségi titkár, és azután, mikor visszajöttem Berlinből, alelnöknek választottak meg, ami persze temérdek elfoglaltsággal járt. Tárgyalásokra mentem, bizottságokban vettem részt, a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkoztam, jogdíj-problémákat kellett megoldanom. Ezért a munkáért természetesen fizettek, hiszen ebben az országban senkitől nem várják el, hogy valamit valakinek ingyen csináljon! Ha valaki másokért dolgozik, az alatt az idő alatt nem tud a saját dolgaival foglalkozni, a munkaidejét meg kell fizetni! Tíz évig, 1991-ig voltam alelnök. Ehhez hozzáteszem, hogy kétévenként van választás, tehát engem ötször választottak meg egymás után.
F. I.: „Csak” ötször?…
M. M.: Igen, mert a további munkát nem vállaltam. Tíz év hosszú idő, bele is fárad az ember, és egy idő után jobb, ha jön egy új seprű…!
F. I.: Most csak a jogdíjakból élsz?
M. M.: Kaptam egy állami kitüntetést három évvel ezelőtt, az úgynevezett állami garanciát. A svéd állam 150 művésznek garantál egy bizonyos évi jövedelmet. Ebből az egyik az enyém.
F. I.: Nem csak zeneszerzők kapják?
M. M.: Nem, nem! Művészek: festők, szobrászok, építészek…, közöttük zeneszerzők jelenleg tizenhárman vagyunk. Ez életbiztosítás, élete végéig kapja az ember, mint a nyugdíjat.
F. I.: Szép! De térjünk vissza a pályád indulásához és a kompozíciókhoz! Arra lennék kíváncsi: mennyiben volt az adottságaidnak köszönhető, mennyire játszott közre a szerencse, milyen mértékben segített az állam, hogy bekerültél a kitüntetett, az állami garanciával megbecsült tizenhárom zeneszerző közé?
M. M.: Nézd! Itt van egy bizonyos érdeklődés az ifjak iránt. A Rádió, egy-egy intézmény szorgalmazza, hogy az ifjú zeneszerzők írjanak műveket. Meghirdetnek úgynevezett projekteket. Mindjárt az első félévben, amikor főiskolás lettem, kiírtak egy pályázatot — nem versenyt, mert az, ugye, díjakkal jár —, hogy komponáljunk egy adott összeállításra, mondjuk öt vonós hangszerre, három zongorára, baritonszaxofonra, elektronikával vagy anélkül, főiskolás hangszeres zenészeknek. És akkor Lidholm felhívta a figyelmünket, hogy ezt a pályázatot nekünk írták ki, vegyünk részt rajta. Ha a darab használható volt, eljátszották, a Rádió fölvette, interjúkat készítettek velünk, az újságokban nagy cikkek jelentek meg rólunk. Az új generációról! A nevünk kezdett azokkal együtt futni, akik már a pályán voltak. Aztán írtam egy kórusművet. Elküldtem egy IGNM fesztiválra. John Alldis kórusa elénekelte Londonban, azóta is éneklik mindenfelé a világban. Ez volt a Turba. A másik nemzetközi kiugrásom az 1971-es zágrábi biennáléhoz kapcsolódik. Kérdezték, nem írnék-e valamit énekhangra, fuvolára, nagybőgőre, esetleg ütőkre. Mikor kész lettem, Dorothy Dorow elénekelte. Ott volt a világ színe-java, felfigyeltek rá. Mikor aztán megjelentem egy következő IGNM vagy más fesztiválon, számon tartották, hogy a Turbát én írtam! Én vagyok az, akitől Dorothy Dorow énekelt! És akkor hozzám fordultak zenészek, együttesek, nincs-e olyan művem, amelyet előadhatnának, vagy ha nem volt, felkértek, hogy legyek szíves, gondoljak rájuk… Én pedig igyekeztem a kéréseknek eleget tenni.
F. I.: Figyelemmel kíséred, hol és hányszor játsszák el a darabjaidat?
M. M.: Amennyire tudom, számon tartom a sorsukat! Tudom például, hogy van olyan művem, amely Európán kívül elhangzott Észak- és Dél-Amerikában, Ausztráliában, Japánban, Koreában is, de ez nem annyira érdekes, hiszen ebben az esetben valaki körbejárta vele a világot. Ami ennél az adatnál sokkal tanulságosabb, hogy 99 darabomat játszották el Svédországban, és 81-et külföldön!
F. I.: Azért a dirigálásról mégsem mondtál le…
M. M.: Hát igen! Kölyökkoromban, amikor csellóztam, vagy vonósnégyeseztünk, trióztunk, szerettem kinn ülni a dobogón, vonzott az előadóművészet, de hosszú ideig kimaradt az életemből. És mert hiányzott, 1972-ben a feleségemmel, Maros Ilonával, akivel együtt jöttünk Svédországba, Marosensemble néven együttest alapítottunk. Itt aztán kiélhettem a karmesteri és az előadóművészi ambíciómat.
F. I.: Kik az együttesed tagjai?
M. M.: A zenészek kevés kivétellel a Stockholmi Operaház muzsikusai. Vannak, akikkel a kezdet kezdetétől együtt dolgozunk, mások cserélődtek az évek alatt. Persze Maros Ili, akivel még a Budapesti Madrigálkórusban énekeltünk együtt, a Marosensemble egyik oszlopa. Elvégezte itt az ének szakot, és azóta, 20–25 éve, azokat a svéd kompozíciókat, amelyek így vagy úgy a weberni technikát igénylik, ő mutatta be, ennek az irodalomnak szinte egyedüli előadója. A mai napig nagyon szépen jegyzik őt. CD-lemez-, tévé- és rádiófelvételeit külföldön is ismerik.
F. I.: Hány koncertet adtok évente?
M. M.: Ez nagyon változó. Volt, amikor 10–12 koncertet adtunk, turnéval esetleg háromszor ennyit, más években esetleg csak egyszer–kétszer léptünk föl. Tény, hogy eddig több mint száz darabot mutattunk be!
F. I.: Száz Maros-darabot?
M. M.: Jól is néznénk ki! Igaz ugyan, hogy több darabot írtam az együttesnek, vagy egy–két tagjának, de nem saját műveim előadására alakítottam az együttest.
F. I.: Végül is: tanultál dirigálni, vagy ez a stúdium kimaradt az életedből?
M. M.: Annak idején a zeneszerző-hallgatóknak — kvázi melléktárgyként — módjukban állt egy évig karmesterséget tanulni. Siegfried Neumannhoz jártunk, aki elsősorban mint betanító karmester volt nevezetes. Aprólékos munkát végzett. Soha nem lett kész a produkcióval, agyonpróbálta az első tizenöt taktust…
Technikával foglalkoztunk: hogyan adja az ember a felütést, hogyan indulunk a négyen, ha a hármon korona van, ilyesmikről volt szó. Zenekart nem láttunk, legfeljebb zongoráztunk egymásnak, de még így is nagyon sokat lehetett ellesni tőle. Ezen kívül részt vettem egy darmstadti kurzuson, amelyet Maderna vezetett. Nem állítom, hogy egy ilyesféle kurzus, amelyen az ember beül száz másik mellé, próbálja ellesni a titkokat, nagyot lendítene rajta. Inkább a saját káromon tanultam vezényelni.
F. I.: Dirigáltál más együtteseket is?
M. M.: Igen. A Stockholmi Filharmonikusokat, a Helsingborgi Szimfonikusokat és több szimfonikus fúvószenekart. Külföldön is több helyen vezényeltem, többek között Vilniusban, Reykjavikban. Meghívtak Zágrábba, ahol egy svéd koncertet dirigáltam, lemezemen a prágai, illetve a budapesti Rádiózenekart dirigálom, és vezényeltem a Győri Filharmonikusokat is! Nem akartam karmesteri karriert csinálni, de a zeneszerzéshez nagyon fontos kiegészítés mások darabjaival és azok előadási problémáival foglalkozni.
F. I.: Svéd állampolgár vagy?
M. M.: Persze. Csak svéd. Az állampolgárságot abban a másodpercben megszereztem, amint meg lehetett kapni, a svédek pedig kérték, hogy a magyarról mondjak le. Egyébként a magyar útlevéllel, amellyel kijöttem, sehová nem mehettem, még vissza Magyarországra se, csak ha beütötték a vízumokat, amelyekhez hozzájutni korántsem volt egyszerű. A svéd útlevéllel oda utazhattam, ahová akartam.
F. I.: Hová kötnek az érzelmeid?
M. M.: Hogy is mondjam? Nem vagyok szentimentális. Az elindulásomtól kezdve a mai napig szinte mindent, ami a pályámhoz kapcsolódik, ettől az országtól kaptam. A svéd zenei életnek az én munkásságom is szerves része. Ennek a zeneszerző-szövetségnek voltam alelnöke hosszú ideig. Pestről végzős főiskolásként jöttem el, azóta sokszor megfordultam ott, ismerek szinte mindenkit a zenei világból, engem is ismernek. De hogy mivel foglalkozom, az Magyarországon mind a mai napig senkit nem érdekel. Vagy talán nem tartják fontosnak. Lehet, hogy majd születésem 100. évfordulóján valaki fel talál fedezni, és akkor ugyanazt leírják rólam is, mint minden más zeneszerzőről manapság, miszerint „milyen kár, hogy nem időben, stb. stb.” Talán mégis szerencse, hogy nem vagyok szentimentális…?!
Földes Imre
Az interjú 1994. június 12-én, Stockholmban készült.
Megjelent a MUZSIKA c. folyóirat 1994. decemberi számában.
|
|