| |
Fel
|
|
SORSOK
Három beszélgetés Stockholmban élő zeneszerzőkkel
2.
DEÁK CSABA
Deák Csaba
(1932–2018)
(Földes Imre felvételei)
Földes Imre: Ezt is megértük: közel negyven év után ismét beszélgethetünk egymással. Mert igaz, két-háromszor összefutottunk egy-egy pesti koncert szünetében azóta is, amióta Stockholmban élsz, de azon kívül, hogy megállapítottuk: nem sokat változtunk, másról alig esett szó közöttünk. Most végre megkérdezhetem tőled: tulajdonképpen miért hagytad el Magyarországot?
Deák Csaba: Egyrészt a kíváncsiság hajtott, másrészt feltételeztem, hogy másutt több lehetőség kínálkozik számomra. Azt, hogy hová fogok kerülni, nem tudtam. Ausztria felé indultam, de — mert éppen akkor jött egy óriási hóvihar, és sokan megfagytak a határon — végül is Jugoszláviába mentünk, ahol 1957 januárjától augusztusáig, táborból táborba kerülve vártuk, mi lesz velünk. És akkor megjelent egy bizottság Svédországból, hogy odaszállítsa közülünk azokat, akik tüdőbetegek — ők ugyanis kiirtották a tbc-t, és ott álltak a szanatóriumok üresen. Igen ám, csakhogy nem tudtak annyi beteget összeszedni, ahány helyük volt, úgyhogy feltöltötték a létszámot egészségesekkel. Így kerültem előbb Malmőbe, majd onnan Arvikába. Arvikában egy középfokú zenei intézet működött, ahol folytathattam tanulmányaimat. Persze szakmailag ez az iskola nem sok újat tudott nyújtani, hiszen Pesten én már Farkas Ferenc növendéke voltam a budapesti Zeneművészeti Főiskolán, de tanulhattam svédül, bejárhattam azokra az órákra, amelyek érdekeltek, és eközben komponálhattam, amit akartam. Egy évig éltem Arvikában, gyönyörű környéken, internátusban, mielőtt Stockholmba mentem. Úgy terveztem, hogy az ottani főiskolára járok majd, de az arvikai rektor lebeszélt róla. Azt mondta: Lars-Erik Larsson, aki a zeneszerzés tanára, nagyon konzervatív, nekem nem rá, hanem Hilding Rosenbergre van szükségem. Rosenberg ugyan nem tanít a Főiskolán, sohase tanított ott, a mai nagymesterek egész sora mégis tőle tanulta meg a szakmát — magánúton. A rektor elküldte neki a műveimet, beajánlott hozzá. Rosenberg tanítványa lettem.
F. I.: Ha beiratkozol a Főiskolára, ösztöndíjat kapsz. Feltételezem, hogy Rosenbergnek fizetned kellett. Honnan volt rá pénzed?
D. Cs.: Kerestem. Egy vendéglőben mosogattam, ahol csupa magyar dolgozott, a vendéglős is magyar volt. Elkezdtem énekkarokkal foglalkozni, abból is jött némi pénz. Egyébként a Vöröskereszt vállalta, hogy kifizeti Rosenbergnek az óradíjat, ami 30 korona volt. Néhány heti tanulás után azonban kiderült, hogy Rosenberg nem kapott semmit… Megígértem, hogy utánanézek a dolognak. Utána is néztem, de amikor megtudta, hogy valójában milyen pénzről van szó, kijelentette: nem fogadja el, nekem nagyobb szükségem van rá, ez a pénz, ez az óradíj, legyen az én ösztöndíjam. Így aztán két évig jártam Rosenberghez ingyen.
F. I.: Mit kell tudnunk Rosenbergről? Bevallom, soha nem hallottam a nevét.
D. Cs.: Őt tekintik a modern svéd zene atyjának. Sajnos már nem él, 1985-ben, 93 éves korában halt meg. Mindenféle műfajt kipróbált a színházi és filmzenétől kezdve a szimfóniákig, zongoradaraboktól dalokon, tizenkét vonósnégyesen át operákig, balettekig. Mai füllel hallgatva nehéz megérteni, miért tartották túl modernnek, miért játszották keveset, miért nem akarták kiadni a műveit. Mint zeneszerző-pedagógus nagyon nagynevű volt. Tőle tanult — hogy mást ne mondjak — Ingvar Lidholm, Sven-Erik Bäck és Karl-Birger Blomdahl.
F. I.: Hogyan zajlottak az órák? Mit tanultál tőle?
D. Cs.: Hetenként egyszer jártam hozzá. Egész délelőtt tanított, akkor megebédeltünk, délután pedig zenét hallgattunk. A zeneszerzés-stúdiumot elölről kezdtük. Először dallamokat kellett komponálnom. Nem gregoriános, nem Palestrina-stílusú, hanem saját leleményű dallamokat. Ezeken tanította a fejlesztést, a csúcspont kialakítását, melódia és ritmika kapcsolatát. Néhány órával később azt mondta: most tessék tizenkétfokú dallamokat írni! Fusson le bennük hangismétlés nélkül mind a tizenkét hang, de nem előre megszerkesztett Reihe szerint! A kiindulás ne matematikai, hanem muzikális legyen!
Azután elkezdtünk kétszólamúsággal, kétszólamú ellenponttal foglalkozni, de ezt sem Jeppesen alapján, nem a Palestrina-stílus szabályai szerint csináltuk, hanem saját stílusban kellett ilyen tanulmányokat szerkesztenem. Fokozatosan jutottunk el az egyszólamúságtól a kétszólamúságon át a többszólamúságig, az egyszerűbb esetektől a bonyolultabbakig, míg végre kijelentette: túl vagyunk az alapproblémákon, ideje, hogy valami komolyabb munkába fogjak. Rosenberg éppen akkor vonósnégyeseket írt, kézenfekvő volt, hogy én is vonósnégyest írjak. No, nem lesz az egy kissé túl nagy feladat? — kérdezte, de hozzájárult, hogy nekilássak. Mikor kész lettem az első tétel elejével, megmutattam neki. Elégedett is volt vele, meg nem is: nekikezdek, aztán a zenei anyagot, amivel dolgoztam, egyszer csak abbahagyom és megyek tovább… — ez nincs rendben. Nagyobb vonalakban, szimfonikus koncepcióban, nagyformában kell gondolkodnom, ajánlotta. Ilyenformán készült a Kvartett.
Ezidőtájt már csak akkor mentem hozzá, ha előbbre jutottam a munkával. Odaszóltam és bejelentettem magam. Amikor befejeztem az utolsó tételt is, végignézte az egészet, aztán a telefonhoz ment és fölhívta a Rádiót: itt van egy új vonósnégyes, el kell játszani! El is játszották! Odaadták a Kvartettet a kitűnő Norrköping-vonósnégyesnek, akik felvételt készítettek belőle. A felvétel bemutatójára sajtóértekezletet hívtak össze a Rádióban, ahová meghívták az összes lap kritikusát. Mindenkinek a kezébe adták a partitúrát és leforgatták a darabot, engem pedig meginterjúvoltak.
F. I.: Hogyan fogadták a kritikusok a Kvartettet?
D. Cs.: Meglepődve!
F. I.: ?
D. Cs.: Tizenkétfokúság, ugyanakkor magyar temperamentum…, ilyet még nem hallottak. Egyébként néhány évre rá a Norrköping-vonósnégyes, már nem emlékszem rá pontosan, fennállásának hányadik éves jubileumára — tőlem rendelt kvartettet. Nekik készült a II. vonósnégyesem.
F. I.: Élsz a műveidben magyaros gesztusokkal?
D. Cs.: A pályakezdés éveiben igyekeztem inkább elkerülni, az utóbbi időben néha tudatosan is vállalom. Legutóbb például a Nordia Együttes megrendelésére — Nordia Észak-Svédország latin neve — magyar népdalok töredékeit fölhasználva írtam meg az Ad Nordiam Hungarica című darabomat. Gondoltam: miért ne kapjanak az észak-svédek valami magyarosat…
F. I.: És arra is törekedtél már, hogy írj valami svédeset…?
D. Cs.: Igen. A Riksteatern felkérésére kísérőzenét készítettem Strindberg Julie kisasszonyához. A legsvédebb ünnepen, Szent Iván éjszakáján játszódik; azt mondják, ez az egyik legsvédebb színdarab. A szomorújátéknak ahhoz a részletéhez, ahol táncolnak a színpadon, a jellegzetes népi hegedűjáték nyomán „igazi” svéd zenét igyekeztem komponálni.
F. I.: És hogy állsz a tizenkétfokúsággal?
D. Cs.: Az első években több szigorúan szerkesztett tizenkétfokú darabot írtam, köztük azt a kórusművet, amely Babits Danaidák című versének svéd fordítására készült. Ma már, miközben a tizenkétfokúság megmaradt, minden darabhoz másfajta rendszert találok ki, amit aztán, amikor elkészültem, sürgősen el is felejtek.
F. I.: Maradjon munka a zenetudósoknak is…
D. Cs.: Hát rám nem számíthatnak!
F. I.: Kissé előrefutottunk… Hadd térjünk vissza ismét Rosenberghez! Hogyan folytatódtak a tanulmányaid?
D. Cs.: Sehogy. A Kvartettel a zeneszerzés-stúdiumot befejeztem.
F. I.: Nincs zeneszerző diplomád, okleveled?
D. Cs.: Nincs. Az ember művekkel bizonyítja, hogy zeneszerző, nem oklevéllel! Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Stockholmi Főiskolán, utóbb, elvégeztem a zeneelmélet-pedagógiai tanszakot. Kezdetben ugyanis, amikor klarinétot tanítottam zeneiskolában — klarinéttal kezdtem a zenei tanulmányaimat — nem kellett diploma, de felsőbb fokon nem taníthattam volna nélküle.
F. I.: Milyen volt öreg fejjel diáknak lenni?
D. Cs.: Hát azért öreg még nem voltam, csak harminc éves, de nagyon élveztem a dolgot. Zeneszerzést ugyan nem tanítottak a zeneelméleteseknek, de sok közös tárgyat hallgattunk a karmesterekkel, a zeneszerzőkkel. Részt vettünk a zeneszerzés-szemináriumokon, ahol megfordult a világ élvonala Ligetitől Nonóig és Stockhausentől Terry Riley-ig. Volt, aki egyetlen előadást tartott, volt, aki kurzust vezetett, rengeteget tanultam ezekből a találkozásokból.
F. I.: Megél-e műveiből Svédországban a zeneszerző?
D. Cs.: Magából a zeneszerzésből nemigen. Van ugyan néhány zeneszerző, aki megél belőle, de úgy, hogy a jogdíjakból befolyó összegen kívül ösztöndíjat kap. Nekem is van most egy öt évre szóló ösztöndíjam. A legtöbb zeneszerző előadóművész is, vagy tanít. Én is tanítok — félállásban — immár 26–27 éve a Stockholmi Táncművészeti Főiskolán. A zenei tanszék vezetője vagyok. Feladatom megszervezni a tanszék munkáját, és oktatok elméleti és történeti ismereteket. A stúdium hároméves. Az első év amolyan — ahogyan régen nevezték — zenetan, amelynek keretében a hallgatók megismerkednek a kottaolvasás alapjaival, a zenei alapfogalmakkal, különösen a ritmikával, hiszen azokból, akik a Táncművészeti Főiskolára járnak, táncpedagógusok, koreográfusok lesznek, nekik nem dallamírásra és -olvasásra, hanem ritmusírásra és -olvasásra lesz szükségük. A második év zenetörténet. Elkezdjük valahol az ezres éveknél, a többszólamúság kialakulásánál és végigjárjuk az európai zene történetét olyan részletességgel, amely egy évbe belefér. A harmadik évben ki-ki a választott szakának megfelelő zenei ismereteket szerezhet. Mert akik végeznek, a klasszikus balett, mások a jazz-táncok, az úgynevezett free dance — a szabad, illetve modern tánc —, a népi táncok, a gyermektáncok oktatói lesznek.
F. I.: Magyar népzenéről, magyar táncokról esik-e szó a három év alatt?
D. Cs.: Igen. Amikor idekerültem a Főiskolára, én foglalkoztam vele, újabban Kézdi László. Két magyar zongorista dolgozik nálunk, ő az egyik. De Magyarországon is jártunk! Három évvel ezelőtt megállapodtunk Dózsa Imrével, és az akkori harmadik évfolyammal két hetet Pesten töltöttünk, mint a Balettintézet vendégei. A diákjainknak megtanítottak egy sor magyar táncot, és gazdagíthatták a klasszikus balettel kapcsolatos ismereteiket, hiszen tudvalévő, Magyarországon ebben a műfajban nagyon színvonalas képzés folyik. Mikor aztán a Balettintézet növendékei visszakapták a meghívást, ők itt, Stockholmban elsősorban a modern és jazz-táncokkal ismerkedtek, mert ezeken a területeken mi vagyunk erősebbek.
F. I.: Mint zeneszerző, profitáltál-e a Táncművészeti Főiskolán végzett munkádból?
D. Cs.: Csak közvetve. Tanított nálunk egy amerikai koreográfus, és megtetszett neki az a darabom, amelyet a Svéd Zeneszerzők Szövetsége ötvenéves évfordulójára írtam; balettet formált a Klarinettofóniából. Egy Strasbourg-ban dolgozó volt hallgatómnak köszönhetően készült koreográfia I. vonósnégyesemre is.
F. I.: Ezek szerint a munkád megoszlik a zeneszerzés és pedagógia között.
D. Cs.: Igen, de van még egy harmadik terület, amellyel foglalkozom. Amikor a Főiskolán az elmélet-tagozatra jártam, megválasztottak a diákszövetség elnökének, tehát elkezdtem — hogy úgy mondjam — társadalmi munkát végezni. Ennek következményeképpen bekerültem a Svéd Zeneszerzők Szövetsége vezetőségébe. Ott működtem tíz éven keresztül, ez úton lettem — és vagyok azóta is — tagja a Rikskonserter fúvószenei tanácsadó bizottságának. A bizottságban azok foglalnak helyet, akik a különböző fúvószenekarokkal foglalkozó szervezeteket képviselik. Az a célkitűzésünk, hogy emeljük a fúvószenekarok színvonalát, tudniillik ez itt legalább húsz–harmincezer embert érint.
F. I.: Ennyien játszanak fúvószenekarokban?
D. Cs.: Hogyne. Majdnem minden zeneiskolának, vidéki városnak, a különböző szabadegyházaknak van fúvószenekara, rézfúvósegyüttese.
F. I.: Van ennek a fúvószene-kultusznak népzenei alapja?
D. Cs.: Nincs. A svéd hangszeres népzene vonósokra, hegedűkre épül. A fúvószene hagyománya a munkásmozgalommal, a szociáldemokráciával áll kapcsolatban. Igen elterjedt volt a bányászok, az ipari munkások között, és persze másutt is, például gyógyfürdőkben, ahol a pavilonokban rendszeresen játszottak opera- és operett-egyvelegeket fúvósegyüttesek, oktettek.
Hadd mondjak egy adatot arra vonatkozólag, milyen népszerű a fúvósmozgalom! Svédországban is élnek „skótok”, olyanok, akik állandóan spórolnak. Småland a hazájuk. Szerintem biztos egy smålandi találta ki, hogy meg lehet rendelni fúvószenekart — és mellé kottaanyagot — postán! (De hiszen az Ikea alapötlete is ez: katalógusból kiválaszthatod a bútort…) Megrendelnek egy rézfúvósegyüttes-garnitúrát, kornettet, ventiles harsonát, Esz-kürtöt és így tovább, hozzá még egy dobot, és amikor megjön a láda, szétosztják a hangszereket, és az emberek két–három év alatt megtanulnak rajtuk játszani. Hát ezeknek az együtteseknek a repertoárját kezdtük gazdagítani. Lassan már húsz éve írok darabokat amatőröknek és nehézségeket nem ismerő professzionistáknak. Ez utóbbiaknak készült például a fúvószenekarral kísért Klarinétverseny, míg a Five Short Pieces kifejezetten pedagógiai célból született, mind az öt tétel egy-egy — az új zenével kapcsolatos — problémát vet föl. Van olyan, amely a minimal-zenével tart rokonságot, egy másik bevezet a hagyományos, metrikus lejegyzéstől eltérő notációba, van közöttük 7/8-os, aszimmetrikus metrumú, és így tovább. Nyugodtan mondhatom: közkedvelt darab, nemcsak Svédországban játsszák.
F. I.: Arra a CD portré-lemezre, amellyel megajándékoztál, olyan műveid kerültek, amelyekben vegyesen alkalmazod a fúvós és vonós hangszereket.
D. Cs.: Szívesen kombinálom a hangszercsoportokat. A lemezen négy darab van. A 121 tíz fúvós hangszerre, ütőkre és nagybőgőre, az Oktett fúvóskvintettre, hegedűre, brácsára és csellóra, a Kvintett altszaxofonra és vonósnégyesre, a Vivax nagyzenekarra készült. Ez utóbbit Budapesten vettük fel a Magyar Rádió zenekarával, Ligeti András vezényletével.
F. I.: Minden művedet bemutatják? Milyen sűrűn hallhatóak a darabjaid?
D. Cs.: Nem a bemutató okoz gondot, hanem az: lesz-e második előadás? Van olyan darabom, amely mindössze egyszer szólalt meg, a Klarinétszonatinámat mindenki, aki Svédországban klarinétozik, eljátszotta; lehet, hogy nem koncerten, de diákként, klarinétórákon biztosan.
F. I.: Kik azok a zeneszerzők, akiknek a munkássága érdekel, akik hatottak rád?
D. Cs.: Érdekel Xenakis, és a népszerűek: Schnittke, Arvo Pärt. Ligeti, aki egy időben itt a fő guru volt, valahogy kikerült az érdeklődési körömből. A szabad polifóniát, az aleatorikus polifóniát, amelyet Lutosławskitól tanultam, gyakran alkalmazom. Amit Penderecki ma csinál, hidegen hagy. Ő akkoriban volt fontos számomra, amikor a Hirosimát írta.
F. I.: Cage? Steve Reich?
D. Cs.: Cage mint ideológus érdekes, Steve Reich mint muzsikus. De még őt megelőzőleg Terry Riley! Az in c egyik előadásában részt is vettem. Vagy húszan voltunk, én klarinétoztam. A különböző verziók közül a miénk körülbelül másfél óráig tartott. Már maga az ötlet: másfél óra zene egyetlen oldalra leírva, szigorú kánon és közben bejárja a tonika–szubdomináns–domináns régiót — óriási!
F. I.: Meg-megfordulsz Budapesten, koncertekre is jársz. Milyen mélységig tudod követni a magyarországi zeneszerzők munkásságát?
D. Cs.: Számos művet hallottam, de komolyabb következtetéseket nem mernék levonni. Az biztos, hogy nálunk szakkörökben Kurtág az, aki elismert, nagyra tartott. Van egy korunk zenéjéről informáló folyóiratunk, amelynek egyik tavalyi száma róla szólt, a külső borítóra az ő fényképét tették.
F. I.: Ne hallgassuk el, hogy a lap egyik következő számának viszont te voltál a főszereplője, azon a te portréd látható…
D. Cs.: Hát igen!
F. I.: Svédországban élő magyar zeneszerzőként, vagy magyar származású svéd zeneszerzőként tartanak számon?
D. Cs.: Az összes mostani zenei lexikonban, de minden más lexikonban is úgy szerepelek, mint magyar származású svéd zeneszerző.
F. I.: A neved nem a magyar, hanem a svéd zene történetébe kerül be. Nem furcsa ez?
D. Cs.: Ha valaki nekem ezt mondja még annak idején, amikor együtt jártunk Szelényi István zeneszerzésóráira a Konzervatóriumba, természetesen nem hiszem el, de azért ma már nem annyira furcsa.
F. I.: Ismerősen cseng a neved errefelé?
D. Cs.: Ha megkérdezed a stockholmi járókelőket, hogy kicsoda Csaba Deák, fogalmuk se lesz róla. De nemcsak rólam: Lidholmról, Rosenbergről sem tudnak semmit. Ez hatalmas különbség Svédország és Magyarország között!
F. I.: Biztos vagy benne, ha nálunk megkérdeznék az utca emberét, tudnák, kicsoda Szőllősy vagy Kurtág?
D. Cs.: Hát jó. Az utca embere nem biztosan, de a középosztály tudja, mert érdeklődik a kultúra iránt.
F. I.: Itt nem?
D. Cs.: Itt nem.
Földes Imre
Az interjú 1994. június 10-én, Stockholmban készült.
Megjelent a MUZSIKA c. folyóirat 1994. novemberi számában.
|
|