| |
Fel
|
|
SORSOK
Három beszélgetés Stockholmban élő zeneszerzőkkel
1.
PAVOL SIMAI
Pavol Simai
(1930–2020)
(Földes Imre felvételei)
Földes Imre: Pavol Simai — ez áll azon a két nyomtatott kottán, amely itt fekszik az íróasztalodon. Miért vagy Pavol, miért nem Pál?
Pavol Simai: 1930-ban, amikor Léván megszülettem, a csehek Pavelnek anyakönyveztek. Aztán ’45-ben Pozsonyban megmagyarázták, hogy Pavel szlovákul Pavol. Ettől kezdve ezt írták az irataimba.
F. I.: Mi a nemzetiséged?
P. S.: Ha jól tudom, apám semmiféle nemzetiséget nem vallott be abban az időben. Anyanyelvem magyar, de természetesen beszélek szlovákul és csehül.
F. I.: Mikor kezdtél zenét tanulni?
P. S.: Úgy hat éves lehettem. A nyarakat Besztercebányán töltöttük, ahol anyám született. Ott kezdett zongorára tanítgatni a nagyanyám, aki zenélt, kamarázott és koncerteket rendezett. Joggal büszkélkedett vele, hogy olyan művészek fordultak meg akkoriban Besztercebányán, mint Telmányi Emil. A zongoraoktatásom persze nem volt igazán professzionális, különben is, ki tanul meg az öreganyjától zongorázni? Anyám is zongoratanárnő volt, de ő se ment sokra velem. Kicsit hepehupás gyerek voltam… Csak amikor Pestre költöztünk, került sor komolyabb tanulmányokra Kadosa Palinál. Az Andrássy úton, a Fodor Zeneiskolában tanított. Egyébként rokonságban álltunk: apám és Kadosa unokatestvérek voltak.
F. I.: Milyen emlékeid vannak róla?
P. S.: Nézd! Abban nem vagyok biztos, hogy tudta-e már akkoriban is a tanítás csínját-bínját. Őt elsősorban a zene érdekelte, a frázisok. Ez volt az erőssége, nem a technikai képzés. Emlékszem: soha nem dicsért, az ember soha nem tudta, hányadán áll. Nála voltam ’40-től ’43-ig, addig, amíg nem kellett bevonulnia munkaszolgálatra.
F. I.: Hol éltétek át a háborút?
P. S.: Először zsidó-házban laktunk, de a gettóba nem mentünk be, bujkáltunk. ’45-ben sokan kivándoroltak, apám erre nem volt hajlandó. Amikor megkérdezték tőle, miért nem ment el, így válaszolt: „…azért kérem, mert én itt vagyok otthon!”
F. I.: Mi volt apád végzettsége?
P. S.: Mérnök.
F. I.: A háború után Pesten folytattad a tanulmányaidat?
P. S.: Nem. Pozsonyba mentünk, ahol a Bartók-tanítvány Németh Istvánnál — Štefan Németh-Šamorínskynál —, a Dóm orgonistájánál tanultam tovább zongorázni. Nem tartott sokáig. Egy kellemetlen incidens véget vetett a tanulásnak: az ínhüvelygyulladás. De más bajom is volt. Még ’45-ben sárgaságot kaptam. Nehezen tudtam belőle kigyógyulni. Állandóan fájt az epém, diétáznom kellett. Talán ennek „köszönhetem”, hogy 16 évesen tbc-s lettem. Ez nagyon visszavetett.
F. I.: Mikor kezdtél komponálni?
P. S.: Tizenhárom éves koromban. Influenzával ágyban feküdtem, és hát mit csinál az ember az ágyban? Volt néhány Händel-, Bach- meg Mozart-partitúrám, ezeket forgattam, és írtam egy vonósnégyest „à la Mozart”, egy csembalóversenyt „à la Bach”…
F. I.: És mikor kezdődtek a rendszeres zeneszerzés-tanulmányok?
P. S.: Amikor ’48-ban letettem az érettségit, nem tudtam, hogy mihez fogjak. Aztán gondoltam egyet: választok valami rendes foglalkozást is. Elmentem Prágába, ahol felvettek az Akadémiára zeneszerzésre, és beiratkoztam — soha ki nem találnád! — magyar szakra! De sajnos rám tört egy újabb tbc-s hullám, és csak az ötvenes évek elején folytathattam ismét a tanulmányaimat. A pozsonyi Főiskolán Ján Cikker tanított. Anyám még Besztercebányáról ismerte, beprotezsált hozzá. Négy évig voltam a növendéke. Írtam a stílustanulmányokat és a darabokat „à la Zsdanov”. Hát tudod!… A népzenéből kellett kiindulni, amihez nekem nem kellett nógatás, mert szerettem, és ott volt Bartók, a legjobb példa arra, mit lehet a népdalból csinálni, de másféle zenét nem írhattunk. Cikker ki is mondta: „…kérem, a jelen körülmények között másról nem lehet szó!”, vagy ahogy Magyarországon mondanák: ez van, ezt kell szeretni! ’56-ban aztán, amikor még Pestre se lehetett utazni, Magyarország olyan messze volt tőlünk, mint… Amerika — világ csodája: megnyílt az ég, kaptam egy ösztöndíjat az NDK-ba. Lipcse és Berlin között választhattam. Én az utóbbi mellett döntöttem. Akkor még nyitott város volt, a keleti szektorból akkor mehettél át a nyugatiba, amikor akartál. Bekerültem a világba — a teljes sötétségből!
F. I.: Kihez kerültél?
P. S.: Azt ajánlották, Paul Dessauhoz kérjem magam.
F. I.: Őt annak idején gyakran emlegették.
P. S.: Hogyne. Abban az időben mindenki Brecht körül forgolódott. Dessau is, aki Hollywoodból tért vissza, és Hans Eisler, aki ugyancsak amerikai emigráns, és az Akadémián Dessau kollégája volt, Brecht köréhez tartozott. Brecht utódja Eisler lett, de Dessau is részesedett a kulturális–politikai szerepből.
F. I.: Milyen szavakkal jellemeznéd az embert, a zeneszerzőt?
P. S.: Temperamentumos, lobbanékony, autokrata s egyben szívélyes. Gyorsan dolgozott, írta egyik művét a másik után.
F. I.: Milyen követelményei voltak a növendékeivel szemben?
P. S.: Akkoriban egy deklamációs, „agit-prop”, agresszív, világmegváltó nyelv volt divatban. Ha tőlünk nem is követelte meg, azért mégis átvettük.
F. I.: Kik voltak azok a zeneszerzők, akik legközelebb álltak hozzá? Említette, például, az új bécsi iskolát, Schönberget?
P. S.: Említette-e? Ő volt az isten! Sokat mesélt is róla. A tizenkéthangú módszerrel nem dolgozott, de mindig azt mondta: úgy kell elkezdeni a kompozíciót, hogy abban minden további mozzanat benne legyen, a kezdetből logikusan következzék a folytatás. A tremolókat meg debussys hangszíneket kerülnünk kellett, csak tisztességes kontrapunktot, szólamokat írhattunk. Dessau egyébként Nonóval volt jó barátságban. A baloldal összetartott…
Apropó, baloldal! Hát az nem ment a fejembe, amit én az NDK-ban láttam! Elállt a szemem-szám… Az egyik osztrák, a másik svájci állampolgár, mindenkinek annyi nyugati pénz van a zsebében, amennyi csak kell — Dessau úgy járt át Párizsba, mint te Pestről… Budára —, és közben adták a nagy kommunistát. Kérdeztem is egyszer Dessautól: „Hogyan lehet maga itt kommunista?”. Mire ő azt felelte: „Nézze, én nem léphetek ki és be ebből a pártból aszerint, hogy mit csinál.”
F. I.: Hány évre szólt az ösztöndíjad?
P. S.: Egy évre, de Dessau segítségével meghosszabbították, így két, valójában három évet töltöttem nála, de még egy évig ott maradtam Berlinben, már mint szabadúszó. Feladatokat kaptam, írhattam zenét rövidfilmekhez, játékfilmekhez, tévéfilmekhez.
F. I.: Meddig tartott az aranyélet?
P. S.:’60-ig, akkor kellett visszamenni Pozsonyba, vissza a sötétségbe! A Csehszlovák Köztársaságot éppen abban az időben keresztelték át Csehszlovák Szocialista Köztársasággá. Ebből az alkalomból gyűlést hívtak össze annál a vállalatnál, ahol egy ideig apám volt az igazgató. Ott történt. Fölállt az egyik takarítónő és megkérdezte: „…kérem szépen, ez már a szocializmus, vagy lesz még ennél rosszabb is?” Nem voltam párttag, nem voltam „megbízható”, sehol nem kaptam állást. Egy idősebb lévai ismerősöm az Artia zeneműkiadónál dolgozott Prágában. Szólt nekem, hogy adjak be oda egy kérvényt. „Na, elvtárs, miről beszélt a Novotny elvtárs az ENSZ közgyűlésén a minap?” — kérdi tőlem a káderes. Hát, nekem bizony fogalmam sem volt róla. Erre úgy dobott ki, hogy a lábam se érte a földet. No de állás nélkül mégse maradhattam, törvény volt rá, mindenkinek kellett valahol dolgoznia. Szerencsére fölvettek a Rádióba. Először zenei rendező, később szerkesztő lettem. Talán két évig voltam a Rádiónál, amikor a filmgyár zenei munkatársat keresett. A rövidfilmek stúdiójába kerültem. Írhattam megint filmzenét.
F. I.: Mást nem írtál?
P. S.: Dehogynem! Például zenekari darabot. Prágában mutatták be, de eljátszották a Varsói Őszön is, 1967-ben. Ezt a címet adtam neki: A győzelem. A mélységből, amolyan De profundis-ból indul, hogy aztán elérkezzék a csúcsra, csupa fekete hang, csupa cluster, hat trombita fújja a lehető legvadabbul, csúnyán, direkt csúnyán, és amikor kitrombitálták magukat, amikor mindenki azt hiszi, igen, ez a győzelem, akkor egyszerre csak zutty, visszazuhan az egész a sötétségbe… Tudod, paradox dolog a győzelem. A háborút a németek vesztették el, mi nyertük meg, akik a másik oldalon voltunk. De hát mit kaptunk? Ürességet, nagy-nagy ürességet. Ott maradtak a romok, elpusztultak az emberek… De mondhatok más példát: az ember, ugye, elérkezik valahová, a csúcsra (?), és akkor derül ki, hogy ez bizony ennyi és nem több…
F. I.: Meddig éltél Pozsonyban?
P. S.:’68-ig. Amikor bejöttek az oroszok, augusztus 21-én, bepakoltunk a kis Fiat 600-asba, és a feleségemmel és a két gyerekkel elindultunk az osztrák határ felé.
F. I.: Nem is mondtad, hogy megnősültél.
P. S.: Na igen! Mikor visszajöttem Berlinből, a pozsonyi barátaim már mind megnősültek. Hát én is ráálltam. Igaz, Berlinben volt egy lány, akit majdnem eljegyeztem, készültem is visszamenni hozzá, de közben felhúzták a falat, a szüleim se örültek volna neki, ha német lányt veszek feleségül. Megismertem Jarmilát, aki egy kiadónál dolgozott, mint könyvszerkesztő, tipográfus. Annyira más volt, mint a többi lány… nagyon-nagyon kitartó, és olyan… poétikus. Nem vagyok nagy pszichológus, de ebben nem csalt meg az intuícióm. Összeházasodtunk és lett két srácunk. Az írói készséggel megáldott Vladimir most 31 éves, filozófiát végzett, de tanul tovább, orvos szeretne lenni. Péter két évvel fiatalabb, közgazdász, a tőzsdénél alkalmazott. Hát velük — persze akkor még kicsik voltak — próbáltam Bécsbe jutni egy romániai nyaralásra szóló vízummal… Három napig furikáztunk ide-oda, míg végül az egyik határállomáson legyintettek egyet és átengedtek. Biztos voltam benne, hogy ahonnan jöttünk, oda többé be nem teszem a lábamat!
Nem volt szállásunk, de — isteni csoda — egy teljesen ismeretlen fiatal osztrák házaspár befogadott minket. Pénzünk is lett! Elmentem az Universalhoz, azt mondtam: itt vagyok, ragyogok, nincs valami munka a számomra? Volt. Egy Mahler-szimfóniát kellett korrigálnom. Adtak érte néhány ezer schillinget. A Zsidó Hitközség is adott vagy ezret. Konyhákra jártunk, ahol olcsóbban lehetett enni, szóval megvoltunk. Amikor aztán jöttek a hírek, írtak a barátaink, hogy megnyugodott a helyzet, menjünk haza, hát visszamentünk. Egy rövid időre! Az történt ugyanis, hogy még az oroszok bevonulása előtt februárban, Pozsonyban vendégszerepelt a Stockholmi Rádió Kórusa, és én vezettem őket, tolmácsoltam nekik. És az egyik kórustagnak, akivel jóban lettünk, még Bécsből írtam, nincs-e számomra náluk valamilyen állás. Azt válaszolta, hogy állás is van, lakás is, jöjjek családostul. Erre hivatkozva kaptunk a csehszlovák szervektől egy hivatalos papírt, amellyel legálisan hagyhattuk el az országot. Október végén léptük át a svéd határt, és letelepedtünk Södertäljében, úgy harminc kilométerre délre Stockholmtól. A városi zeneiskolában lettem zongoratanár, kisegítő, mert ha mondjuk beteg lett a tanár, akkor furulyát is tanítottam. Az óra előtt kipróbáltam, melyik lyukat kell befogni…
F. I.: Kaptál annyi pénzt, amennyivel eltarthattad a családodat?
P. S.: Igen. Itt akár csinált az ember valamit, akár nem, legalább kétezer koronát kapott valahonnan. Mondtam is mindenkinek: ez egy meseország!
F. I.: Hihetetlen! Ha én most itt maradnék, én is kapnék kétezer koronát havonta?
P. S.: Most többet! Erre törvény van. A nincstelent a közösségnek támogatnia kell!
F. I.: Ezért nem látok sehol koldusokat?
P. S.: Hát persze. Olyanok azért vannak, akik az utcán zenélnek, harmonikáznak, hegedülnek, de ők nem koldusok, az élethez megvan a biztonságuk.
F. I.: Milyen lakást kaptatok?
P. S.: Négyszobás lakást tetőtől talpig berendezve. Még a frizsider is tele volt élelemmel. Máig sem tudom, kinek köszönhetjük.
F. I.: Mennyi ideig laktatok Södertäljében?
P. S.: Másfél évig. Közben egy általános iskolában is elkezdtem tanítani. Képzelheted! Még makogni is alig tudtam svédül, soha nem álltam gyerekek előtt, de azért ment valahogy. Elég volt egy anyagból fölkészülni, azt taníthattam minden évfolyamon, mert a gyerekek nem tudtak semmit. Egy magyar származású kolléga, aki fizikát tanított, nyugtatgatott: „Nem kell a dolgokat olyan komolyan venni. Tudod, miért járnak ezek a gyerekek iskolába? Hogy ne lófráljanak az utcán.”
F. I.: Ez a nívó jellemző Svédországra?
P. S.: Az iskolai énektanítás színvonala a magyar viszonyokhoz képest ma is meglehetősen felületes.
F. I.: Hol volt a következő állomáshelyetek?
P. S.: Arvikában, a norvég határ mellett, Oslótól kb. 150 kilométernyire, Värmland provinciában. Van egy híres nóta: „Ack, Värmeland, du sköna…”, nagyon hasonlít a Vltava, vagyis a Moldva főtémájára. Mondják, hogy Smetana ezen a tájon hallhatta… Egy konzervatórium-rangú állami középiskolában kellett zeneelméletet tanítanom. Itt már nemcsak a tanév alatt, de akkor is kaptam fizetést, amikor a nap sütött…
F. I.: Jutott időd komponálásra?
P. S.: Igen. Az arvikai tanárok szívesen kamaráztak: kijártak iskolákba, ahol koncerteket adtak. Nekik írtam egy hegedű–cselló–klarinét–zongora kvartettet. Triót egy Dániában élő, cseh származású csellista kért tőlem. Komponáltam dalokat, dalciklusokat, például Gustaf Fröding svéd költő verseire.
F. I.: Amit írsz, elő is adják?
P. S.: Általában igen, de azért vannak kivételek… Frans Bengtsson regénye, a Röde Orm, a vikingekről szól. Van benne egy bordal. Gondoltam, jó lesz kánonnak. Amikor elkészült, odaadtam az iskolai kórus vezetőjének. Telt az idő, nem mondtak se jót, se rosszat, de nem énekelték el. Csak később derült ki, hogy a karnagy tagja egy antialkoholista szervezetnek…
Egyébként az érdekesség kedvéért elmondom, hogy van egy Meditáció című művem althangra és vonósnégyesre, amit a Novák Quartet második hegedűse feleségének szövegére írtam még Pozsonyban. Novákék olyan sikeresen terjesztették, hogy Stockholmba is eljutott. Előbb került ide, mint én!
F. I.: A szopránhangra, csellóra és zongorára írt Három dal is Arvikában született?
P. S.: Kettő ott, egy aztán később Göteborgban. Két dal: az Erik Blomberg versére írt Violoncellen, és az, amely Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének svéd fordítása nyomán készült 1975-ben. A Pablo Neruda költeményére írt dal pedig 1978-ban keletkezett. Blomberg verse azért kapott meg, mert arról szól, amit én is átéltem, amikor a Szív utcában a szőnyegbombázások után kijöttem az óvóhelyről: egy csellista a légitámadás elől a pincébe menekül a hangszerével, és amikor feljön, látja, hogy lebombázták a várost. Semmije se maradt a hangszerén kívül. És akkor megszólal a cselló, hangja fölszáll a fellegekig, a szabadságról énekel. Neruda verse látomás: a gyönyörű chilei nyárban, teherautók farönköket visznek. Mintha a partizán elvtársak lennének kiterítve… Így vagy úgy, mindhárom dal a zsarnokságról szól. A téma sajnos ma is aktuális. A két „magyar vonatkozású” dalt előadták egy göteborgi hangversenyen, amelyet a boszniai menekültek javára rendeztek, és — úgy informáltak — megkönnyezték.
F. I.: Milyen feladattal várt Göteborg?
P. S.: 1973-ban megalakult a göteborgi Főiskola. A rektor, aki zongorista volt, áthívott zeneelmélet-tanárnak. ’73-tól ’93-ig tanítottam ott, vezettem különböző kurzusokat. Egy ideig Arvikából utaztam Göteborgba a hét bizonyos napjain, aztán odaköltöztünk, de később is, már Stockholmban lakva, vállaltam az utazói státuszt.
F. I.: Nem lehetett könnyű az életed!
P. S.: Meg is untam az egészet, a tanítást, a zeneszerzést, mindent. Át akartam vedleni — orvossá. Azt láttam, hogy ők sokkal kényelmesebben élnek. Hány éves is voltam, amikor felvettek az egyetemre? Negyvennyolc.
F. I.: Negyvennyolc éves korban elmentél egyetemi hallgatónak?
P. S.: Igen, de az egyetemet nem tudtam elvégezni.
F. I.: De hát jó állásod volt, miért akartál elmenekülni? Aki zeneszerzőnek születik, kibírja, hogy ne komponáljon?
P. S.: Ki kell próbálni.
F. I.: És kipróbáltad?
P. S.: Nem, nem sikerült kipróbálni… Úgy látszik, tényleg nem értek máshoz.
F. I.: Jársz koncertekre? Hallgatsz zenét?
P. S.: Egy időben sokat jártam hangversenyekre, mert kritikusként is működtem, de szinte belebetegedtem. Agyonhallgattam magam… Most rádiózom. Itt, ha nem tudsz aludni, éjjel-nappal hallgathatsz komoly zenét. Nagyon jó a Rádió komolyzenei műsora!
F. I.: Századunk zenéjéből mi kedves neked?
P. S.: A század mesterei közül Bartók áll a szívemhez legközelebb, akit különben a legnagyobb szlovák zeneszerzőnek is tartok, de hát ezzel a véleményemmel, tudom, egyedül maradok. Nagyon közel áll hozzám a kései Janáček. A nagy virtuózt, Stravinskyt, és ha nem túl sokat hallgatom, Sosztakovicsot is szeretem. A lengyelektől, Lutosławskitól, sokat tanultam. Például a Velencei játékokból, de a művei közül a Bartók emlékére írt Gyászzenét szeretem a legjobban. Penderecki Hirosimája is nagy hatással volt ránk a clustereivel. És hát Villa Lobos! Fantasztikus! Aranybánya. Imponál nekem, hogy ilyet is írt, olyat is, nem volt sznob.
Bevallom, az utolsó évtizedek zenéjével szemben fenntartásaim vannak. Ligetit mindig érdeklődéssel hallgatom, de Boulezt, Stockhausent nem. Xenakis is érdekel. Beriótól a Sequenzák, a Folk Songs kedves nekem. Ő sem válogatós, ő sem sznob. Arvo Pärt kellemes, de elég hamar megunja az ember.
F. I.: Magyarországi kompozíciók eljutnak hozzád?
P. S.: Kevéssé.
F. I.: Milyen darabokon dolgoztál az utóbbi időben?
P. S.: Versenyművet komponáltam trombitára és rezesbandára, Szextettet zongorára és fúvósötösre, Concertinót írtam fuvolára és fúvósokra egy — még ’52-ben keletkezett — Szonatinából. Augusztusban fogják előadni a Zene csellóra és vonóshangszerekre címmel átdolgozott Csellóversenyemet. A csellista, Lavotha Elemér — Lavotta János leszármazottja — itt él Stockholmban. Azután írtam zenét mezzoszopránra és vonósnégyesre. Kafka Naplójából válogattam a szöveget.
F. I.: Hallottad a Kafka-töredékeket, Kurtág darabját?
P. S.: Nem, azt is úgy hívják: Fragmente?
F. I.: Éppen úgy!
P. S.: És ő milyen hangszereket használt?
F. I.: Az énekszólam mellett egy szál hegedűt.
P. S.: Jó ötlet.
F. I.: Nem említetted azt a darabodat, amelyet elsőként ismertem meg tőled. Mikor keletkezett a Cartoons?
P. S.: Három tétel 1989-ben, a negyedik 1990-ben. A feleségem batikmunkái inspirálták. Nehéz a címet magyarra fordítani, hiszen vázlatokat, széljegyzeteket is jelent, de cartoonnak hívják Amerikában az újságok hátoldalán található humoros sorozatokat, és a rajzfilm is cartoon. Egy volt diákom a Pozsonyi Fúvósötös tagja, az ő felkérésére készült. Még a régi rezsim utolsó évében volt Jarmilának egy kiállítása Pozsonyban. Ott eljátszották a vernissage-on. Egy évvel később, a prágai kiállításán is bemutatták, készült belőle stúdiófelvétel, ment a Prágai Tavaszon és itt Stockholmban is. A Pozsonyi Fúvósötös magával vitte Olaszországba, Franciaországba, Amerikába.
F. I.: Nálunk még nem szólalt meg?
P. S.: A Magyar Rádión kívül tudtommal még egyetlen művemet sem adták elő Magyarországon, hiába próbálkoztam.
F. I.: Változott a zenei nyelved, amióta Svédországban élsz?
P. S.: Igen. Levetettem magamról a rámoktrojált tizenkétfokúságot, és visszatértem oda, ahonnan elindultam, a hármashangzatokhoz, hangnemekhez, modulációkhoz, a diatóniához.
F. I.: Most hol tanítasz?
P. S.: Sehol. Nyugdíjas vagyok — egészségi okokból. A szív koronaerek nyavalyognak. Angina pectoris. Bizonyos dolgokban gátol, szerencsére nem a zeneszerzésben.
F. I.: Termékeny éveket, jobb egészséget kívánok neked! Az utolsó szó pedig legyen a tiéd!
P. S.: Tudod, engem mindig elgondolkoztat, hogy van a valóság, a lét, a tények, és van egy másik világ, egy másik dimenzió, ami ezen túl van, a fantázia világa, és másról szól, mint ez a beszélgetés.
Földes Imre
Az interjú 1994. június 4-én, Stockholmban készült.
Megjelent a MUZSIKA c. folyóirat 1994. októberi számában.
|
|