| |
Fel
|
|
METSZET ’96
Beszélgetések magyar zeneszerzőkkel
a FÉSZEK Művészklubban
VII.
Sári József: Öt hangmodell
Sári József
(*1935)
(Felvégi Andrea felvétele)
Földes Imre: Komponálsz számítógéppel?
Sári József: Nem.
F. I.: Nem is hiányzik?
S. J.: De.
F. I.: Hát akkor…?
S. J.: Nincs számítógépem.
F. I.: Csak nem pénzkérdés?
S. J.: Nem, nem az anyagiakon múlik. Különben is: bemehetnék a Rádióba, vagy a Zeneakadémián is hozzá tudnék jutni, megkérhetném Vidovszky Lacit, hadd utazzam le egyszer hozzá, Pécsre, hogy avasson be a rejtelmeibe. Nem, eddig egyszerűen elkerültük egymást.
F. I.: Talán, ha még fiatalabb lennél…?
S. J.: Nem vagyok még annyira öreg, de azért eszembe jut Stravinsky, aki élete vége felé mondott valami ilyesmit, hogy szívesen foglalkozna elektronikával, de fél, hogy megrázza az áram…
F. I.: Idegenkedsz tőle, mert nem hagyományos eszköz?
S. J.: Tudom, egyes kollégák azért kerülik a gépeket, a computert, mert — ahogy mondják — „nem emberi”. Ez nincs feltétlenül így! Sok pontatlan előadás miatt néha szívesen írnék gépekre zenét.
Göncz Zoltán barátom — meglepetésemre — „átírta” számítógépre néhány zongoradarabomat, többek között egyet, amit sokan játszhatatlannak ítéltek. Na, most, ahogy megszólalt, embertelennek is mondhatnánk, hiszen nem ember, hanem gép szólaltatta meg, mégis inkább ember nélkülinek mondanám. (Megjegyzem, embertelenséggel az emberek között találkozom a leggyakrabban…) Elbűvölt, hogy minden hang, minden ritmus, minden akcentus a helyén van. Ilyen pontos előadást soha nem hallottam.
F. I.: A hatvanas évek közepe táján történt! Egy TIT-előadáson megmutattam Az ifjak énekét, Stockhausen Gesang der Jünglinge című elektronikus darabját. Utána valaki szót kért és alaposan elmarasztalta nemcsak a művet, hanem úgy mindenestül az elektronikus zenét, mondván: embertelen. És akkor felállt egy idős úr, és mosolyogva kifejtette, hogy nincs még egy zeneféleség, amely ennyire emberi lenne, hiszen minden hang, minden hangzás a zeneszerző leleménye, nincs a komponista kiszolgáltatva a felhangrendszernek, a különféle hangszerek korlátjainak, végre szabadon teremthet egy — minden másodpercében — maga kitalálta zenei világot.
S. J.: Én persze elsősorban nem az elektronikus zenére gondoltam, hanem a gép által megvalósított felvételre.
F. I.: A régebbi időkből is találunk példát arra, hogy a zeneszerző amolyan mechanikus konstrukcióra komponál. Valószínűleg ismered azokat a parányi darabokat, amelyeket Joseph Haydn az ún. Laufwerkre képzelt. Ezt a felhúzható óraszerű szerkezetet egy — az Esterházyak szolgálatában álló — ügyes kezű könyvtáros készítette. Biztos, hogy a humoráról közismert Haydn jót mulatott, amikor erről a csiripelő masináról visszahallgatta a műveit, de az sem ússza meg kacagás nélkül, aki manapság lemezről meghallgatja. Ugyanúgy szól most is, mint annakidején. Az előadói önkény kizárva!
S. J.: Egyébként gyakran a mai művek előadásánál sem kellene mást csinálni, mint a zeneszerző utasításait maximális pontossággal követni.
F. I.: Igen! Csakhogy az előadóművész gyakran fontosabbnak tartja önmagát, mint a zeneszerzőt. Nem abból indul ki, hogy mit sugall a kotta, hanem a saját koncepcióját, érzelmeit vetíti a darabba, figyelmen kívül hagyva a neki szóló előírásokat. El tudom képzelni, mennyire kiszolgáltatottnak érezheti magát ilyenkor a szerző.
S. J.: Az előadó személyes részvétele bizonyos korokban, bizonyos művekben természetesen elengedhetetlen, más korokban — ilyen részben a reneszánsz, vagy a mi korunk — inkább a tárgyilagosság lép előtérbe.
F. I.: Meg tudnád fogalmazni, hogy a darabjaid miért nem születhettek volna meg, mondjuk, száz évvel ezelőtt?
S. J.: No! Egyszer hallottam egy interjút, amit egy kollégánkkal készítettek, ott tettek fel neki körülbelül ehhez hasonló súlyú kérdést…
F. I.: Hasonlóan könnyűt…?
S. J.: Természetesen nehezet.
F. I.: Mennyi gondolkodási időt kérsz?
S. J.: Nézd! Ilyenkor az ember nagyot sóhajt, meg a szellemekhez fohászkodik, akikkel amúgy igen jó barátságban vagyok, valamelyiket közülük segítségül hívom, abban a pillanatban jön és mondja nekem a választ.
F. I.: Nos?
S. J.: A korszerűség nem azt jelenti, hogy valaki gondol egyet, és akkor mást csinál, mint Beethoven. Ami az óriási különbség a múlt és a jelen között, egyrészt az életmódunkból, másrészt pedig a környezetünkben lévő hatásokból következik. A kapcsolatunk a körülöttünk lévő világgal megváltozott.
Wittgenstein mondja valahol, hogy a tudatunk előterében olyan szomorú dolgok vannak, amelyek száz évvel ezelőtt ismeretlenek voltak. Igen, ezek a szomorú dolgok megszínezik minden gondolatomat. Hadd soroljak föl néhányat!
Ugyanazt a klóros vizet isszuk, legföljebb egyik helyen klórosabb, másik helyen kevésbé. Ugyanannyi tartósítószer van az élelmiszerekben Budakalászon, mint a XIII. kerületben. De sorolhatnám tovább: a föld ugyanolyan szennyezett — ha nem szennyezettebb — itt a belvárosban, mint Budakalászon, ahol lakunk. Ugyanazokkal az — idézőjelek között mondva — „élményekkel” szembesülünk naponta, és ezek valamilyen formában egységesítik a szemléletünket, illetve befolyásolják a korhoz való viszonyunkat.
Sokáig éltünk Németországban a feleségemmel és Andrea lányommal. Nos, van ott egy — a Nők lapjához hasonló — hetilap, a Die Frau, amelynek a hátulján receptek találhatók, ajánlatok, hogy a háziasszony melyik nap mit főzzön. Hogy ne kelljen szegénynek aggódnia, szépen leírják neki, hogy hétfőn legyen kelbimbó — mondjuk — matyóvirággal, kedden kokárda-körítéssel és így tovább, és így tovább. És akkor tízmillió ember — mert a németek azért hajlamosak arra, hogy komolyan vegyenek egy ilyen receptsorozatot —, mindennap ugyanazt eszi. És egyszer csak azt látod, hogy hasonlítani kezdenek egymásra.
Pszichológusok tesznek javaslatot — például az üzleti szférában — a szabóknak, hogy milyen színeket használjanak, melyik réteg most éppen mire harap. És egyszer csak azt látod, hogy tízmillió kis szürke vagy kékesszürke ember szaladgál a világban.
Ezeket a példákat csak arra mondom, hogy milyen hatásoknak vagyunk kitéve. Van, aki nem áll be a sorba, de van, aki észre sem veszi, hogy befolyásolják. Egy pici kis klór vagy ólom, mit neki!
Olvastam egy cikket, ami megdöbbentett. Az volt benne, hogy a II. kerületnek azon a részén, ahol a Margit körút — a volt Mártírok útja — van, butulnak a gyerekek, mert a közlekedésből adódó szennyezettség és a kedvezőtlen légáramlat miatt a levegő ólomtartalma valószínűleg ott a legnagyobb az országban. Na, most az ólom tudvalevően az agysejteket nem simogatja, az agysejtek nem ujjonganak tőle, hanem elpusztulnak. (És mi mindent megteszünk azért, hogy így legyen…) Vannak persze olyanok, akik ezekkel a kérdésekkel nem foglalkoznak, mert érzéketlenek rá, az agyukat már megfertőzte az ólom.
Egyes szerveinket, a mandulát, a vakbelet bármikor el lehet távolítani, másokat ki lehet cserélni, mint a szívet, de az agy nem kivehető. Még nem! Lehet, hogy nincs messze az idő, amikor egy ólommal károsított agy kicserélhető lesz egy kevésbé károsított agyra? Esetleg elektródákkal lesz helyettesíthető?
De maradjunk a zenénél! Olyan korban élünk, amikor megszűnt az a fajta biztonság, amit a klasszikus harmóniavilág nyújtott, ahol az úristen gondoskodott a hangok közötti kohézióról. Ebből a szempontból Mozart és Diabelli között nem nagy a különbség. Minőségileg van, de akusztikailag nincs. Ma viszont, mivel az úristen egy picit hátat fordított nekünk, magára hagyott bennünket — alighanem más dolga van —, nehezebb a dolgunk…
F. I.: Mögöttünk a 20. század. Hogyan látod? Van-e már rálátásunk, képesek vagyunk-e megfogalmazni: miben különbözött a megelőző századoktól?
S. J.: Ha ezt a századot jellemezni kellene, például rajzban elmondani róla, ami a legjellemzőbb, valószínűleg egy gépet rajzolnék. A gép változtatott a legtöbbet a 20. századi ember magatartásán.
F. I.: Mire gondolsz?
S. J.: Ha a gyerek a kis ökröket, a kis szekeret nem kukoricaszárból, a kukorica torzsából faragja ki, nem vehet aktívan részt a játékszer megalkotásában, akkor nagy baj van.
Ma, ugye, bemegy Lajos bácsi az üzletbe, majd eljön hozzánk, és hoz a gyereknek egy olyan békát, amit megvett a boltban, olyan békát, amelyik háromszor akkorát ugrik, mint az igazi, és négyszer olyan zöld, meg beszél, szóval semmi köze már a békához, de a forma stimmel. A gyerek el van bűvölve. Csak ül és nézi.
Ma már létezik Németországban (valószínűleg más nyugati államokban is) úgynevezett tévé-beteg gyerekosztály. Azok a gyerekek, akik órákon keresztül bámulják a tévét, már olyan mértékben passzívak lesznek, hogy az aktivitásuk csíráját is elvesztik. Az életünk akciókból és reakciókból áll. Aki inaktív, az élet kihívásaira nem fog tudni reagálni, nem életképes.
Elképesztő méretű a gépek hatása, és ezért, úgy érzem, újra felébreszti az emberekben azokat az ősi kreatív képességeket, ami minden emberben ott szunnyad.
F. I.: Ezért fordultál az improvizáció felé?
S. J.: Igen. Mikor visszatértem Németországból, elkezdtem improvizációt tanítani.
F. I.: Hogyan kezdtél hozzá?
S. J.: Ha az improvizáció nem más, mint a káoszban való lubickolás, akkor az eredmény: aki csinálja, élvezi, de aki hallgatja, megőrül tőle.
Megfigyeltem a nagyokat, Chick Coreát, Herbie Hancockot, akik együtt is szoktak improvizálgatni. Kiderül, hogy mindig van valamilyen szisztéma a háttérben, ami összetartja a produkciót. Elkezdtem keresni egyszerű rendszereket, amelyeket bárki fejben tud tartani, ugyanakkor nem kötik gúzsba az alkotói vénát, csak rendben tartják.
Kitaláltam például olyan kétzongorás játéksorozatot, amiben már a legelső zongoraórán részt vehet, és gyönyörűséget találhat a gyerek. Azt mondtam neki: kisfiam, semmi mást nem kell tenned, csak szépen egyenletesen ütögetni a C és a G hangot. Máskor két fekete billentyűt. Lehet akármelyik ujjal, teljesen mindegy. Na már most ehhez a szólamhoz társul a másik szólam, amely nagyjából olyan — kicsit eltúlozva —, mint egy zongoraverseny.
F. I.: Sejtem, hogy mi lett a próbálkozásból!
S. J.: Jól sejted! A tanár olyan szinten nem tud blattolni, gyakorolni meg nem hajlandó, hogy így a dolog csak velem működött, mert én le tudtam játszani, amit írtam.
F. I.: Pedig milyen inspiráló, ha a tanítvány együtt játszhat a mesterével. Az a gyanúm, hogy ugyanezért nincs a zeneiskolák repertoárján Stravinsky nyolc kis darabja. A gyereknek nem lenne gondja azzal a néhány hanggal, amit Stravinsky neki szánt!
S. J.: A gyerek, akivel kísérleteztem, boldog volt, mert nem érzékelte azt, hogy „csak” egy százalékot tesz hozzá az eredményhez. Ő a száz százalékot hallotta.
Egyébként az előbbiek szellemiségével rokon Öt hangmodellel nyertem egy zeneszerzői pályázaton, Kasselben.
F. I.: Nem is tudtam, hogy szoktál zeneszerzői versenyeken részt venni.
S. J.: Nem szoktam, de nem azért, mert tartok attól, hogy harmadik leszek vagy nyolcvanadik. Ezen a versenyen azért indultam el, mert roppant szimpatikus volt a kiírás, miszerint öt művet fognak kiválasztani, mindegyikért egyforma összeg jár, és mindegyiket kinyomtatják. Miután egy voltam az öt között, megjelent szöveges útmutatóval ellátva a Bärenreiter kiadónál az Öt hangmodell, öt különböző improvizáció kidolgozott verziója, koncerten is előadható változata, ha úgy tetszik: Konzertfassungja.
F. I.: Egy-egy improvizációs feladathoz többféle kidolgozást készítettél?
S. J.: Nem, csak egyet.
F. I.: De az előadó létre hozhat belőle másik variánst?
S. J.: Hogyne. Ha gondosan elolvassa a szöveget, talál benne olyan szempontokat, amelyek alapján maga is tud darabokat kreálni. Egy picit hasonlít ez ahhoz a Mozartnak tulajdonított zenei kockajátékhoz, a Musicalisches Würfelspielhez, amelynek segítségével walzereket, illetve kontratáncokat lehet készíteni.
F. I.: Mozart megadja a nyolcütemes kereteket, a harmóniai funkciókat, ám aszerint, hogy a kockákkal, a két kockával mennyit dobunk, az ütemek tartalma csereberélhető. Te milyen megkötéseket írtál elő, illetve mit hagytál szabadon?
S. J.: Vegyünk egy példát! Megadok az egyik játékos számára bizonyos időegységeket, bizonyos ritmusokat, de a regisztert rábízom. A másiknak a regiszter van megkötve, ugyanakkor — tegyük föl — 7/4-en belül kitalálhatja a ritmikát. Ebből aztán egy hallatlanul izgalmas ritmikai kavalkád kerekedik ki anélkül, hogy belepusztulnának az előadók.
F. I.: És a hallgatók?
S. J.: Reménykedem, hogy ők sem pusztulnak bele…
F. I.: Egymástól függetlenül jutottatok ugyanoda… Gondolok itt most a pécsi műhelyre, Apagyi Máriára [APAGYI MÁRIA: Feladatgyűjtemény a zenei improvizáció tanításához. Apáczai Csere János Nevelési Központ, Pécs 1985] és Lantos Ferencre, Gonda János improvizációs tankönyvére [GONDA JÁNOS: A rögtönzés világa I. – II. – III. Editio Musica Budapest, 1996, 1997, 1998], Sáry László kreatív zenei gyakorlataira [SÁRY LÁSZLÓ: Kreatív zenei gyakorlatok. Ars Longa. Jelenkor Kiadó, Pécs 1999], valamennyien rájöttetek, hogy nem elégedhet meg a zenetanár azzal, ha a kottában foglaltakat rendesen eljátssza a növendék. Improvizációra buzdítani, a teremtő erők mozgósítására késztetni a fiatalokat ma különösen aktuális. Bizony, bizony föl kell ismernünk, hogy mit tehetünk a nem tetsző folyamatokkal szemben, és meg kell tanulnunk tőlünk idegen jelenségeket mégis a hasznunkra fordítani.
S. J.: A nyolcvanas évek közepe táján jelent meg Varga Bálint András kötete [VARGA BÁLINT ANDRÁS: 3 kérdés 82 zeneszerző. Zeneműkiadó 1986], amelyben három kérdésére 82 zeneszerző válaszolt. Ha jól emlékszem, a második kérdés az volt, hogy a külvilág zaja mennyiben befolyásolja az embert.
Én egy időben a Tapolcsányi utcában laktam. Az utca a Bimbó útról nyílik, a Rózsadombnak még nem a csúcsán van, inkább a közepén, de gyönyörű hely. Mármost gyakran történt, hogy esténként, a pesti koncert után, miközben az utolsó buszra vártunk, az Ikarus busz, a 11-es, ami minket a hegyre szállított, már készen állt az indulásra, de felszállni nem lehetett rá, mert az ajtók zárva voltak, sofőr sehol, csak a motor zúgott, és ömlött a gáz. A büdösséget szívni, a lármát hallgatni számomra kész tortúra volt. Sokk. Mert ha már negyed órát várnom kell, legalább hagynák nyugodtan átgondolni a napi dolgaimat, hadd rakhassam rendbe a fejemben a gondolatokat. Sokáig bosszankodtam, míg rá nem jöttem arra, hogyan tudom megvédeni magam. Úgy hívom ezt: a tojás-példa. A tyúknak tudniillik megvan az a képessége, hogy mindent a tojásba építsen bele. A szennyet is. Nem válogatós. Budakalászon, ha átnézek a szomszédba, lehet látni, amint a csomagoláshoz, hőtároláshoz használt stiropor-granulátumot a tyúkok megeszik. És ezek után kijön belőlük a tojás.
Maga a forma gyönyörű, ráadásul olyan egyensúlybeli erők működnek benne, hogy ha az ember megpróbálja a két végpontjánál összenyomni, nem lehet. Legalábbis nem lehetett. Gyerekkoromban kipróbáltam, de a mai tojásokkal nem merném megtenni. Pillanatok alatt összezúznám, hiszen tápszerrel etetik a csirkét, meg a tyúkot, más a mésztartalma a mai tojásnak.
Nekünk is megvan az a képességünk, hogy mindent a hasznunkra fordítsunk. Egyszer csak elkezdtem figyelni, hogy ezek az elnyűtt buszok milyen ritmusokat, milyen aszimmetrikus ritmusokat produkálnak. Mondhatom: nincs az a valószínűségszámító gép, amelyik képes lenne erre a differenciáltságra. Elkezdtem sajnálni, mikor előjött a sofőr…
Ezt csak példának mondom, hogy az ember, még ha nem is olyan tehetséges, mint egy Dániel próféta, akinek elég volt az oroszlánok szemébe nézni, képes lehet a mai „vadállatokat” megszelídíteni.
F. I.: Sűrűn látlak koncerteken. Nem jellemző ez sem a zeneszerzőkre, sem előadóművészeinkre.
S. J.: Hát igen. Amikor Németországból hazajöttem, rávetettem magam a magyar koncertéletre és mindenhová elmentem. Két zeneszerzővel találkoztam rendszeresen: Kadosa Pállal és Kurtág Györggyel, rajtuk kívül nagyon ritkán másokkal. Manapság előfordul, hogy egyetlen kollégámat sem látom, a szakmát én képviselem a hangversenyen.
F. I.: Új művek bemutatójára célzol?
S. J.: Igen.
F. I.: Jó lenne tudni, miért van így. Félelem a másik szerző hatásától? Vagy más okból nem hallgatják meg egymás műveit? Egyszer egy zeneszerzővel beszélgettem egy másik zeneszerzőről. Ezt mondta: „Gondolod, hogy jól esik nekem, hogy neki sikere van?” De ez még hagyján! Végül is a zeneszerző, de az előadóművész is megteheti, hogy otthon marad. De hol vannak az előadóművész-tanárok? Csak néhányan követik a zenei élet eseményeit. És a többiek? Nem kíváncsiak a hazai és külföldi kollégákra, világnagyságokra? Ha ők nem járnak hangversenyekre, növendékeiket sem fogják odaküldeni. Miközben értetlenkedem, azért azt is hozzá kell tennem: sokuknak lehet mentsége, hogy nem tudják kifizetni a belépőjegyet. Mert, ugye, a művész-tanárok ingyen bejuthatnak a Zeneakadémia Nagytermébe, ám a többiek számára ez nem adatik meg. És most nem beszéltem azokról a koncertekről, amelyeket más helyszínen rendeznek. Mi lesz, ha megnyílik az épülő új hangversenyterem? De maradjon ez szónoki kérdés, nem neked szólt. Amit neked szánok, kissé bátortalanul teszem föl, beszélgetésünk apropója ugyanis az Öt hangmodell volt, amiről alig esett szó. Nincs hiányérzeted?
S. J.: Eszembe jut egy levél. Kurtág valamiről, vagy valami miatt panaszkodhatott Ligetinek. Magát a levelet nem ismerem, de amit Ligeti válaszolt rá, azt igen. Tudod, Gyurikám — írja —, nektek az a rögeszmétek, hogy legyen egy darabnak feje, keze, lába. Miért ne lehetne egyszer egy darabnak két feje?
F. I.: Megértettem. Ha te is, akkor én is hajlandó vagyok belenyugodni, hogy beszélgetésünk kétfejű volt. Sziámi.
Megjelent a  c. folyóirat 2004/3. számában.
|
|