METSZET ’96
Beszélgetések magyar zeneszerzőkkel
a FÉSZEK Művészklubban
VI.
Serei Zsolt: Hét perc húsz évre
Serei Zsolt
(*1954)
(Felvégi Andrea felvétele)
Földes Imre: Zeneművek gyakran viselnek talányos címet. A Hét perc húsz évre is ezek közül való. A „hét perc” — feltehetően — az időtartamra vonatkozik, de a folytatás magyarázatra szorul. Talán nem szabad a darabot egyvégtében meghallgatnunk — csak húsz évre elosztva?
Serei Zsolt: Mindenesetre bízom benne, hogy a hét percet nem húsz évnek érzi a publikum… Az Új Zenei Stúdió 1990-ben volt húsz éves, és ebből az alkalomból koncertet rendeztünk szilveszterkor, este hattól hajnali négyig, non stop — pezsgővel természetesen. Erre a jubileumra utal a cím.
A „hét perc” értelmezése kicsit komplikáltabb. A darab olyan hétperces szólamokra épül, amelyeket a muzsikusok nem egyszerre kezdenek játszani. Eltarthat ezért hét és fél – nyolc percig is.
F. I.: Kánon?
S. Zs.: Nem pontosan. Mindenki kap egy oldalnyi kottát, és kap hozzá egy oldalnyi eligazítást.
Mindenekelőtt el kell dönteni, hogy ki legyen az, aki elkezd játszani. Ez után, sorban, mindig az következik, akinek az óráján a másodpercmutató a tizenketteshez érkezik.
F. I.: Ezek szerint építesz a véletlenre.
S. Zs.: Igen. Mivel az órák nem járnak egyszerre — még Svájcban sem! —, a kezdések közötti távolság hol kisebb, hol nagyobb lesz. Volt már példa arra, hogy egymásra torlódtak a belépések, de arra is, hogy nagyon szétszóródtak.
F. I.: A befejezés sem lesz sohasem egyforma.
S. Zs.: Kicsi a valószínűsége. Van, aki előbb, van, aki később fejezi be a játékát, de az is előfordult, hogy majdnem mindenki együtt érkezett a célba.
F. I.: Lehet, hogy az lenne az igazi, ha a muzsikusok nem hoznának magukkal órát…
S. Zs.: Nevetni fogsz! Egy alkalommal, mikor én is közreműködtem az előadásban, kint ültem már a pódiumon és szépen előkészítettem a kottámat, kiraktam volna az órámat, de kisült, hogy bennmaradt az öltözőben. Ilyenkor az ember igyekszik feltalálni magát, elképzeli, és számolja magában a másodperceket.
F. I.: Sikerült?
S. Zs.: Igen, de nem minden feszültség nélkül. Senki másnak nem kívánom!
F. I.: Minden muzsikus ugyanazt a kottát kapja?
S. Zs.: Nem. Mindenki más, de sok mindenben hasonló kottát kap a kezébe. Hosszú, fekete vonallal van jelölve egy-egy hang, amit én főhangnak nevezek. Ehhez a hanghoz ki-ki hozzákombinál egy dallamot azokból a hangokból, amelyeket a főhangok alá, zárójelek közé tettem. Ez utóbbiak közül nem kell okvetlenül mindegyiket felhasználni, ám joga van a főhangra akár többször is visszatérni.
F. I.: Az indiai klasszikus zenében is mód van a kiválasztott hangsor hangjait díszítő hangokkal bővíteni, de csak olyanokkal, amelyek illenek a hangsorhoz, más hangok viszont kerülendők, mert nem illenek a hangsorhoz, nem illenek a napszakhoz, az évszakhoz, az alkalomhoz. De nem kell messze mennünk! Régi magyar dallamainkban, olykor az újabbakban is, igencsak gazdag melizmák ékesíthetik a főhangokat. Tekinthetjük-e a zárójelbe tett hangokat, amelyeknek csak a hangkészletét adtad meg, díszítéseknek, ornamentikának?
S. Zs.: Igen. Itt is – ott is az improvizáció és a kötöttség határán járunk.
F. I.: Miszerint választottad ki a zárójelbe tett hangokat? Miért csak azokból lehet építkezni?
S. Zs.: Hogy miért pont azokat, és miért nem más hangokat írtam, hosszú lenne elmondani, de a hangok — kisebb vagy nagyobb csoportokban — mindig azonos sorrendben következnek.
Talán nem áll messze a valóságtól (bár ez aligha tudatosul bennünk), a születő dallamfordulatok emlékeztethetnek a klasszikus értelemben vett motívumokra. A pontosan megkomponált variánsok helyett azonban itt a muzsikus dönti el az adott pillanatban, hogy milyen kombináció lenne kedves a számára.
F. I.: Sejtem a válaszodat, mégis megkérdezem: miért nem rögzíted le az elképzeléseidet egészen pontosan?
S. Zs.: Mert akkor ugyanúgy szólalna meg mindig minden.
F. I.: Mi az, ami fix, ami állandó?
S. Zs.: A szerkezet, a váz. Ez ölt koncertenként más és más formát.
F. I.: Mi a váz?
S. Zs.: Egytől húsz másodpercig tartó húsz különböző hosszúságú főhang, és egytől húsz másodpercig tartó húsz különböző hosszúságú szünet van minden szólamban — véletlenszerű egymásutánban. Megjegyzem: a hangok és a szünetek hosszúsága összesen éppen hét perc!
F. I.: Hány előadóra van tehát szükség?
S. Zs.: Tizenkettőre, de játszhatják akár hatan is. Ennél ne legyenek kevesebben, mert akkor nagyon elszakadnak egymástól.
F. I.: Ha tizenkét különböző kottapapír van, akkor ilyen esetben hat parlagon marad?
S. Zs.: Igen. Minél többen játszanak, annál jobb, de a hatot érzem minimumnak.
F. I.: Nem furcsa? Elhagyni a sorok felét? Ezt egy klasszikus-romantikus szimfóniával nem lehetne megtenni.
S. Zs.: Hallottam én már trombiták nélkül Haydn szimfóniát.
F. I.: Jó, jó, de az nem ugyanaz. Más az, ha a trombitákat — ilyen vagy olyan oknál fogva — elhagyják a hegedűk mellől, mint ha önálló szólamok maradnak el — nálad.
S. Zs.: Azt én is nehezményezném, ha egy műből, ahol pontosan le van írva a játszanivaló, kihagynának hangokat.
F. I.: Kiegészítésekre tudok példát. Perotinus például elődjének, Leoninusnak tételeit toldotta meg egy-egy szólammal. Ha jól emlékszem, Janequin chansonjához, A csatához Verdelot írt ötödik sort.
S. Zs.: Szemlélet kérdése az egész. Vedd úgy, hogy a hatszólamú darabom akár tizenkettőre is bővíthető!
F. I.: Ügyes! De várj csak! A „fogyasztás” sem unikum. Ha egy régi szerző átiratot készített kisebb apparátusra — és ez gyakran megtörtént —, a szólamok számát csökkentenie kellett. No! Elképzelhető, hogy a módszered nem is olyan nagyon különbözik a régi mesterekétől.
S. Zs.: Látod?!
F. I.: Hogy miért éppen hat, hét, vagy nyolc muzsikus számára készült egy kompozíció, aligha érdemes firtatni. Ám az, amit mondtál, hogy az az ideális, ha tizenketten játsszák a kompozíciót, azt a gyanút kelti, mintha a dodekafónia bujkálna a háttérben.
S. Zs.: Az Új Zenei Stúdióban tizenkét zeneszerző, előadó, zenetudós dolgozott aktívan, illetve hosszabb ideig. Név szerint: Simon Albert, Jeney Zoltán, Vidovszky László, Sáry László, Kocsis Zoltán, Eötvös Péter, Kurtág György, az ifjabb Kurtág György, Wilheim András, Dukay Barnabás, Csapó Gyula és jómagam. Az egyes stimmek élére az ő nevüket írtam dedikációként.
Azért a dodekafóniához is van némi köze. A tizenkét szólam tizenkét különböző regiszterben van elhelyezve: a kvintkör szerint öthangnyira követik egymást, egy darabig kvintenként fölfelé, majd utána kvartonként lefelé, így mind a tizenkét hangot érintve.
F. I.: Miért fordulnak vissza?
S. Zs.: Ha még tovább emelkedtek volna kvintenként, túl nagy lett volna az ambitus.
F. I.: A személyekre szabtad a játszani valót, netán érdemes itt-ott portré-nyomokat keresni?
S. Zs.: Vicc tárgya is volt, kritikákban is olvastam már, hogy egyesek stílusjegyeket véltek felismerni a sorok mögött, de hát nagyon szomorú hírt kell közölnöm: nincs sehol semmilyen stílusjegy, pedig a zeneszerzők esetében ez megvalósítható lett volna.
F. I.: Kár! Képzeld el, hogy milyen hálás lenne az utókor, ha a te művedből lehetne kiolvasni a kortársaid habitusát: hol vehemensebben jönnének egymás után a hangok, más esetben egy szófukar zeneszerző több szünetet kapna…
S. Zs.: Kérlek, ha van rá érdeklődés, kidolgozhatok egy ilyen verziót, de azt meg kell mondanom, hogy Wilheim András vagy Simon Albert szólamával komoly gondjaim lennének.
F. I.: Hallásunkkal követve a zenei eseményeket, érdemes-e hagyományos formát keresnünk?
S. Zs.: Nem.
F. I.: De azért, ugye, van-e a mű egészének valamilyen iránya?
S. Zs.: Minden előadáson kialakul valamilyen irány, de mindegyiken másféle.
F. I.: Ezek szerint a csúcspontok is ide-oda vándorolnak. Ha van egyáltalában csúcspont…
S. Zs.: Nincsen, nincsenek. A beethoveni csúcspontoknak hangnemi, hangnem-tervi okai is voltak, összefüggnek a tonalitással, a funkciókkal, modulációkkal. Nálam a hangok nem a tonika–domináns–szubdomináns és ezek elágazásai jegyében születtek. Úgy érzem, anakronisztikus lenne, ha a kulminációs pontokra törő, régi gyakorlattal élnék. A csúcspont egyirányúvá tenné a kompozíciót. Számomra az az érdekes, ha többfelé mozdulhat el a zenei anyag.
F. I.: Volt már, hogy a kivitel csalódást okozott neked?
S. Zs.: Nagyon nagy meglepetés, olyan kombináció, amely megváltoztatta volna az egészről alkotott képet, soha nem ért.
F. I.: Vannak-e dinamikai követelményeid?
S. Zs.: A hangerőt a muzsikusok bátran változtathatják, de nem szélsőségesen. Egymásra hatva elindítanak folyamatokat: fölerősödnek, elhalkulnak, sokszor aszerint, hogy éppen akkor kevesebben vagy többen játszanak.
F. I.: Megszabtál valamilyen ülésrendet?
S. Zs.: Az előadás akkor ideális, ha minél tágasabb tér áll rendelkezésre, ahol az előadók távolabb vannak egymástól. Ebben az esetben ugyanis sétálhatnak is közben.
F. I.: A muzsikusok?
S. Zs.: Nem! A közönség. Zeneileg akkor sincsenek félreinformálva, ha nem sétálnak, illetve ha a játékosok egymás mellett foglalnak helyet, jóllehet, ha szétültetjük őket, fokozható a zene térbeli élménye.
F. I.: Nemcsak erre a művedre gondolva: meg tudod fogalmazni, hogy mi jellemző a zenédre?
S. Zs.: Külső szemlélő valószínűleg könnyebben tudna erre válaszolni. Egy biztos: soha nem ültem le komponálni azzal az elhatározással, hogy mi ne legyen a zenémben. Ami engem igazán érdekel: meglátni egy zenei gondolatnak, egy csírának a lehetőségeit, megtalálni azt a pontot, amikor egy ötlet „megmozdul” és darabbá érik. Jószerével a darab „írja magát”, és ilyenkor nekem az a szerep jut, hogy jó mederben tartsam a folyamatokat. Számomra ez a legizgalmasabb feladat.
Hadd tegyem hozzá: törekszem — és ez néha, talán, sikerül is — külső megjelenésében, formájában nagyon különböző darabokat írni, ezért, ugye, érthető, hogy miért nem tudom a zenémre jellemző tulajdonságokat egyértelműen meghatározni.
F. I.: Jól érzékelem, hogy a könyörtelen 2/4-ek, 3/4-ek, 4/4-ek távol állnak tőled? Nem kétséges, hogy a beszéd kötetlenségéhez hasonlatos zenék sokaságát ismerjük, mégis, mintha manapság az emberek jobban igényelnének ritmikai fogódzókat. Nem kell tartanunk attól, hogy a közönség elfordul az ilyenfajta — jobb szó híján így mondanám: lebegő — zeneművektől? Nem félsz attól, hogy egyszer odakiáltják neked: Uram, hol van már egy anapesztus?
S. Zs.: Ha nagyobb dózist kap a hallgató ametrikus zenékből, ez megeshet, de a hangversenyrendezők gondoskodnak arról, hogy ne így legyen. Egyébként a metrikus zenéből is elege lehet. Mikor Steve Reich először Magyarországon járt és két napon keresztül mutatta be a műveit, egy idő után, bizony, akármennyire élvezetes volt hallgatni, sok volt az állandó pulzációból.
F. I.: Aki a pódiumra kiül, azt szereti, ha olyan játszanivalót kap, ami közben kikacsinthat a kedvesére, majd a koncert szünetében vagy a végén odamehet hozzá és rákérdezhet: hallottál engem?, mit szólsz hozzám?, ugye szépen fújtam?
S. Zs.: A darabomhoz fűzött útmutató nem tiltja a kikacsintást!
F. I.: Helyes! Persze kérdés, hogy a „Hét perc…”-ből kihallja-e a kedves a kedvest?
S. Zs.: Ha tizenketten játszanak, akkor is tisztán kihallható mindenki. Igaz, hogy nem határoztam meg konkrétan a hangszereket, de azt kérem, hogy egy adott előadás során ugyanabból a hangszerből ne legyen kettő.
F. I.: És mit tapasztaltál akkor, amikor a zenész nem kap szólisztikus feladatokat, nem tündökölhet?
S. Zs.: Az előadóművész nem csak a virtuóz csillogást keresi, nem csak mutogatni akarja magát. Ha mindössze annyit mondok neki, hogy „játssz pianót”, vagy azt, hogy „ezt a hangot ennyi és ennyi értékig tartsd ki”, rendkívül kedvetlenné válik, de ha ráérez arra, hogy mi a feladata — bármilyen stílusról is van szó —, azonnal partner lesz.
Feladat érzékenyen követni, hogyan lesz valaki — egyik pillanatról a másikra — szólistából tuttista, tuttistából szólista, szembenézni az intonációval, hogy tudniillik valaki Desz hangja különbözni fog a másik Cisz hangjától, és így tovább, és így tovább. Nem könnyű a váratlan helyzeteknek megfelelni. Ha az előadó odaadóan vesz részt a produkcióban, nagyobb a valószínűsége a közönség pozitív reakciójának.
F. I.: Milyen színvonalon tudják teljesíteni a kéréseidet, amelyekkel a zenészek többsége nem találkozhatott a tanulmányaik alatt?
S. Zs.: Szerintem az igazi művész a legváratlanabb feladatokat is meg tudja oldani. Volt tapasztalatom a Rádiózenekarral is, akik már közel se játszanak annyi új zenét, mint régebben, de még mindig többet, mint más zenekarok. Mikor meglátták a darabom kottáját, megrémültek. Ahogy azonban elkezdtünk dolgozni rajta, elkezdtük hallgatgatni, hogy minek kell szólni, hogyan kéne szólni, hát, ha nem is sikerült mindenkit meggyőznöm vagy aktívvá tennem, úgy éreztem, hogy a többséget érdekelni kezdték a tennivalók. Az első rémület után minden jó irányba fordult. Bizony nem mindig könnyű olyan eszközt előhúzni a tarsolyunkból, amellyel meggyőzhetjük a zenekart, hogy érdemes ezt a munkát csinálni.
F. I.: Említetted, hogy a kottaoldal mellé adsz egy másik lapot, amolyan kiokosítót. Elolvassa mindenki a kéréseidet?
S. Zs.: Hát volt már példa rá, hogy nem olvasták el rendesen, pedig itt a szöveg a kotta szerves része. Ha ezt nem veszik figyelembe, akkor más darab fog megszólalni, és nem az, amit elképzeltem.
F. I.: Az ősbemutatót, gondolom, az együttesed — a Componensemble — élén te dirigáltad?
S. Zs.: Nem. Valamilyen hangverseny-rendezési probléma miatt Tihanyi László együttese, az Intermoduláció Kamaraegyüttes mutatta be. Azóta is többször eljátszották. Mi is sokszor előadtuk. Pár évvel ezelőtt a BMC lemezkiadó (más műveimmel együtt) CD-n is megjelentette.
F. I.: A bemutató előtt vagy után fogalmaztad meg az előadóknak szánt utasításaidat?
S. Zs.: Természetesen előtte.
F. I.: És utóbb már nem kellett rajta változtatni?
S. Zs.: De igen. Kellett néhány mondatot hozzáírni, amire addig nem gondoltam, illetve pontosítani azt, ami esetleg félreérthető volt.
F. I.: Egyes kompozíciókhoz egész füzetet mellékelnek szerzők…
S. Zs.: Az én kívánságaim, a toldásokkal együtt is, kiférnek egy oldalra.
Megjelent a  c. folyóirat 2005/6. számában.
A Hét perc húsz évre megtalálható Serei Zsolt szerzői lemezén: BMC Records CD 073.
|