| |
Fel
|
|
A ZENEI ISMERETTERJESZTÉSRŐL
Két esztendeje foglalkozom zenei ismeretterjesztéssel, mert úgy érzem, hogy zeneértő közönséget nevelni legalább olyan fontos, mint képzett muzsikusokat. Zeneértő közönség nélkül nincs értéke a tapsnak! A hatásos, de értéktelen mű sikere megtéveszti a zeneszerzőt. A vastapssal jutalmazott „mutatós” zongorázás tévútra viszi az előadóművészt. Zeneművészeink mennyiségileg és minőségileg is versenyben állnak a világ bármelyik országának zeneművészeivel. Ha az országok lélekszámától eltekintünk, akkor is! De zenét hallgató közönségünk nem áll mindig „hivatása” magaslatán.
Az utolsó másfél évtized alatt újabb százezrek járnak koncertre és operaelőadásokra. Ezeket a százezreket bevezetni a zene műhelyébe — csodálatos feladat. Talán hallatlan nehézsége is növeli a szépségét. Például, hogy három — ízlésben, zenei kultúrában, érdeklődési körben eltérő — réteggel van dolgunk.
Az egyik réteg, kispolgári ízléskategóriáival, nem tud Brahmson, Wagneren túllépni. Otthonos Mozart és Beethoven világában, de a klasszikusokat megelőző (legtöbbször a barokk sem kivétel) és a romantikát követő korok zenéje idegen tőle. Zenei anyanyelvük 30–40 éve kizárólagosan a klasszikus–romantikus zene. Nem volna baj, ha az utóbbi hatvan esztendő zenei termése iránt is érdeklődnének. Sajnos, nem ez a helyzet. Bartókról szóló előadás meghallgatására már nem kaphatók. Mihelyt újabb zenét sugároz, lecsukják a rádiót, a koncertet is otthagyják. Ha nem akarunk lemondani róluk, módszereinken kell változtatnunk, hogy mégis betérjenek az utcánkba.
A másik — a legkiterjedtebb — réteg a múltban nem jutott klasszikus zenéhez. A megterhelő fizikai munka után a könnyűzenéhez menekült. Nem ismerte, de nem is ismerhette fel, hogy Bach vagy Beethoven mennyivel magasabb rendű kikapcsolódást nyújtana. Idegenkedett tőlük. Beethovenhez és Bartókhoz elvezetni ezt a réteget egyaránt könnyű és egyaránt nehéz. Előítéleteik oldódtak az új embert formáló tizenöt esztendő alatt. Jó úton haladnak, de újabb módszerekkel talán meggyorsíthatjuk közeledésüket.
Végül: előítéletek nélkül vár régi és új zenét és azokról előadást az a réteg, amelynek tekintélyes része mai fiatalságunk soraiból kerül ki. Az iskolában megismerkednek az irodalom nagyjaival — Petőfivel, József Attilával, Shakespeare-rel és Goethe-vel. De Beethoven és Bartók a mai napig nem tananyag! Pedig kultúránknak ők is szerves részei. Hatásuk semmivel sem kevésbé nagy a kortársakra és az egész emberiségre. Eljön az ideje — hisszük, hogy nem sokára —, amikor Goethe mellett Beethovennek, József Attila mellett Bartóknak is ott lesz a helye a tankönyvekben, és kötelező lesz a Helység kalapácsát és a Concertót egyaránt ismerni. Addig ezt a munkát a zenei ismeretterjesztő előadóknak kell elvégezniük. Ifjúságunk érdeklődéssel fordul a zenéhez, de eligazodni, tájékozódni benne csak kevesen tudnak. Jó és biztos zenei ízlésük kialakításában várják a segítségünket.
Mivel mindhárom réteg elsőrendű igényei különbözőek, a megoldásban is különbözőek a feladatok.
Az első rétegnek az „ízléskörét” kell kitágítanunk. Bevált gyakorlat a hangversenyrendezésnél, hogy klasszikus vagy romantikus művek közé egy-egy századunkban született zeneművet is beiktatnak. Helyes volna, ha az előadók szintén ezt az elvet követnék, és előadásukban minden alkalommal helyet biztosítanának a méltatlanul mellőzött korok remekműveinek is. Egy Mozart-nyitány mellé odatehetjük az őst, valamelyik Monteverdi-nyitányt. Schütz stafétabotot nyújt Bachnak, Liszt és Erkel — Bartóknak. Erkel-előadásunkban bátran szerepeltethetjük Bartók első szvitjének valamelyik tételét, Wagner-előadásunkban pedig az Ideális portrét. Bár ezekkel a művekkel nem reprezentáljuk Bartók zsenijét, de jelen esetben nem is ez a célunk. Közönségünk tekintélyes részét gátlásoktól szabadítjuk meg, mert olyan műveket mutatunk nekik, amelyek semmiben sem, vagy alig különböznek a klasszikus–romantikus zene megszokott hangzásképétől. Kiépítünk egy — bár korántsem egyedül lehetséges — hidat századunk zenéje felé.
Anekdotázó, hálószobatitkokat fecsegő előadásokkal a második réteget semmiképpen sem lehet közelebb vinni a komoly zenéhez. Erre különben a teljes életműveket egy–két órába sűrítve ismertető előadások ugyancsak nem alkalmasak. Semmiféle életrajzzal, adattal nem helyettesíthetjük az élményt — magát a zeneművet.
A zeneszerző sajátos eszközeivel mutatja meg korát. A hallgatónak tehát ezeket a sajátos eszközöket kell megismernie ahhoz, hogy a műalkotás teljes szépségében feltáruljon előtte. Életrajzi előadások helyett sokkal nagyobb szükség van olyan előadásokra, ahol a zenei kifejezőeszközökön keresztül közelítjük meg a művet, azon keresztül az alkotót. A korrajzról, az alkotó portréjáról, életútjáról csak szakadékon keresztül lehet a zeneműre „átugorni”. De a műalkotásban, amely sokkal mélyebben tükrözi alkotóját, mint az írás — és abból is mi minden kiolvasható! —, benne van a szerző is, társadalmával, társadalmához való viszonyával együtt.
A harmadik réteg számára legfontosabb az ízlésnevelés. Ha a szemléltetésnél a műveket kizárólag jó előadásban mutatjuk meg, ha a nagy mesterek remekei mellé gyengébben sikerülteket, epigon műveket állítunk, talán megtettük az első lépéseket a helyes ízlés kialakítása felé.
Természetesen az elmondottak különböző hangsúllyal, de mindhárom rétegre egyaránt érvényesek. És — persze — általában az említett rétegek előadásainkon egyszerre vannak jelen. Zenei ismeretterjesztésünkben a fentieket olyanformán kell megvalósítani, hogy előadásainkban a történeti szemlélet, a zenehallgatásra nevelés és az ízlésnevelés „hármasszabálya” érvényesüljön.
Eszközöket a megvalósításhoz a mindig új, ezerarcú közönség kínál. A jó előadó kénytelen minden előadásán felülbírálni módszerét, mert ami alkalmas volt Budapesten, használhatatlan Siófokon. Üzemben, gyárban másképpen kell beszélnünk ugyanarról, mint falun. És így tovább. Ez köztudomású. Mégis vannak eszközök, amelyekkel talán hamarabb jutnánk a célhoz, ha sűrűbben élnénk velük. Az alábbiakban ismertetünk néhányat közülük — nem fontossági sorrendben, hisz akkor valamennyit az egyes sorszám illetné.
1. Az utóbbi időben egyre több helyen igénylik az előadássorozatokat. Ez jó jel. Rájöttünk, hogy nem lehet másfél óra alatt eljutni „a primitív zenétől az elektronikus zenéig”. (Ma is akad ilyen hamvában holt kísérlet.) Igen jó több alkalommal találkozni ugyanazzal a közönséggel, így könnyebb befolyásolni ízlését, könnyebb hozzá alkalmazkodni, megismerni igényeit és sokoldalúan megvilágítani előtte a legfontosabb hangsúlyoznivalókat. A közönség részére is előnyös, ha több alkalommal találkozhat ugyanazzal az előadóval. Közelebb kerül hozzá, bátrabban kérdez; tanácsait, felvilágosításait nagyobb bizalommal fogadja. Az előadássorozatok azért is hasznosak, mert a közönség kapcsolatát a zenével folyamatossá teszik. Tervezzünk hát minél több helyen előadássorozatokat, de semmiképpen sem váltott előadókkal.
2. Az iskolában mind ez ideig csak a betű, a szó művészetét oktatják. Látni az iskola nagyon kevéssé tanít. Hallani–hallgatni egyáltalán nem! A zenei ismeretterjesztésnek kell tehát vállalnia a feladatot: tanítani a zenében való tájékozódásra. Természetesen a közönség a hangok világában soha nem mozoghat olyan otthonosan, mint pl. az irodaloméban, amely a mindennapi életben amúgy is használt szavakkal él. Még a vizuális művészetek eseténél is bonyolultabb a való világ és a zene kapcsolata. De a zene is a közönség legszélesebb rétege számára reális, megfogható művészetté válik, ha megismertetjük a zenei kifejezőeszközöket, és azt, hogyan használja fel ezeket a szerző mondanivalójának kifejezésére. Egyáltalában nem irreális megkívánni, hogy a hallgatók fülükkel kövessék, ellenőrizzék az ismétléseket, visszatéréseket, csúcspontokat, arányokat, a ritmus és metrum lüktetését, a dallam irányát, a harmónia oldását. Gyermekkorunkban játékszereinket felboncoltuk, mert belsejükre, „lelkükre” voltunk kíváncsiak. Ma is izgat minket, mi van egy jelenség mögött. A közönség is lélegzetvisszafojtva követ egy-egy zenei elemzést, amely feltárja előtte a zene „belsejét”.
3. Bátran ismételjünk meg kétszer–háromszor is egy-egy tételt, sőt olykor teljes művet is. Ilyen módon jobban megismertethetjük, rámutathatunk, hogy másodszori, harmadszori hallgatásra mennyivel több részletet veszünk észre benne. Először esetleg még idegen, harmadszorra talán meg is szeretjük. Felhívhatjuk rá a figyelmet, hogy a századunk zenéjét elmarasztaló, könnyelmű ítéletek legtöbbször egyszeri hallgatás után születnek. Egy alaposan végigkövetett zenei alkotás sokszorosan nagyobb és maradandóbb élményt jelent, mint művek egymásutánjának kaleidoszkópszerű tarkasága. (Nagyon tanulságos, ha egy és ugyanazt a tételt több előadóval is alkalmunk van bemutatni.)
4. Teremtsünk alkalmat, hogy közönségünk aktívan bekapcsolódhasson előadásainkba. Rejtvényműsorokon, fejtörőkön részt vevő felnőtt tömegek bizonyítják: szeretünk játszani, szeretünk feladatokat megoldani. Mi is adjunk közönségünknek feladatokat. Ilyesféle kérdéseket tegyünk fel: hány nagyobb egységet hallanak, ezek miben különböznek, milyen hangszerek szólnak, hol a darab csúcspontja, hányszor jön a fúgatéma, van-e visszatérés? És így tovább. (Gondoljuk csak meg, hogy milyen nagy nevelőereje van, ha valaki — történetesen Bartókkal kapcsolatban — „jól felelt”!)
5. Jelenlevő előadóművész a zenét — kivált az újat — emberközelbe hozza. Ha tehetjük, éljünk az „élő” zenével.
Összefoglalva: ha zenei ismeretterjesztésünkben az életrajzi előadásokat minél nagyobb számban zeneműveket elemző, a zene hallgatására nevelő előadások — még inkább sorozatok — váltanák fel, ha előadásaink körét bátrabban szélesítenénk ki a klasszikusokat megelőző és a romantikát követő mesterek zenéjével, ha feladatok segítségével aktivizálnánk közönségünket, ha nem elégednénk meg azzal, hogy egy-egy zeneművet csak egyszer halljanak, ha mind több „élő” zenét nyújtanánk, akkor közelebb kerülnénk azokhoz a célokhoz, amelyeket az elmúlt tizenöt év eredményei tűznek elénk feladatul.
Az előadói gárdát pedig szélesítsük ki a Zeneművészeti Főiskola és a Szakiskolák — elsősorban zeneszerző, zenetudós és szolfézs szakos — növendékeivel, hogy ne csak egy népművelési tantárgy keretében — elméletben —, hanem gyakorlatban is belekapcsolódjanak az ismeretterjesztés munkájába. Még hallgatókorukban ismerjék meg ennek a munkának a szépségeit, és érezzék kötelességüknek, hogy részt vállaljanak belőle.
Földes Imre
Megjelent a Parlando c. folyóirat 1962/10. számában.
|
|