| |
Fel
|
|
A modern zene az iskolában
(1978)
 Szabó Csaba: Hogyan tanítsuk korunk zenéjét. Svéd, angol és kanadai szerzők munkáiról. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1977
„Tudván tudom: leginkább arra kell figyelnünk, hogy miként tanítják a zenét Csíkkarcfalván. A zenét általában, s ezen belül napjaink zenéjét.” — ezekkel a sorokkal bocsátja útjára könyvét Szabó Csaba. Vigyázó szemével egyszerre tekint Csíkkarcfalvára és ki a nagyvilágba. Arra kíváncsi, hogy hol, milyen eszközökkel közelítik meg századunk {a 20. század} zenéjét. Három módszert választ ki és ajánl figyelmünkbe: „Tanuljunk meg mindent a bemutatandó munkákból — és kíséreljük meg legjobb hagyományainkra támaszkodva jobban tanítani, és jobb könyveket írni.” Nem azért ismerteti az új módszereket, hogy megkérdőjelezze a régieket. Csak hát — az új művek tükrében zenei szemléletünk is változik. Tanulságait a zenepedagógiának is le kell vonnia. „A művészet egészséges fejlődése kerül veszélybe, ha a művészet tanítói messze elmaradnak a művészet gyakorlóitól.” — írja az egyik szerző, Brian Dennis. Hogy ne maradjanak el, ne maradhassanak el, ezért kötelező olvasmány Szabó Csaba kötete minden zenepedagógusnak.
LARS EDLUND könyvecskéje, a Modus novus (Stockholm, az előszó dátuma 1963) Magyarországon sem ismeretlen. Tizenkét fejezete a századforduló jellegzetes dallammozdulataitól — kromatika, egészhangúság, kvartos melodika — vezet el Bartók-, Stravinsky-, Hindemith- stb. példák segítségével a század közepéig, Webern, Schönberg és svéd szerzők nagy hangköztávolságokkal élő, nagy ambitusú dódekafon dallamaiig. Kitűnő laprólolvasási anyagot kínál a kötet; haszonnal forgathatják konzervatóriumainkban, főiskoláinkon. Tudni kell azonban, hogy kiragadhatunk elemeket a művek egészéből pedagógiai célból, de csak ha azokat oda rögtön vissza is helyezzük. Lars Edlund figyelmeztet ugyan erre, de nem szuggerálja. Zenetudományunk művelői sikerre számíthatnának, ha olyan munkákkal örvendeztetnék meg pedagógusainkat, amelyekben egyszerre elméleti és ugyanakkor — zenepedagógus módszereket igénybe véve — gyakorlati eszközökkel közelítenék meg századunk mesterműveit, nem különítve el egymástól a szerkezeti, metodikai, ritmikai, harmóniai stb. rétegeket.
BRIAN DENNIS könyve: Kísérleti zene az iskolában (Experimental music in schools. Oxford University Press 1970, második kiadás 1971) a mi általános iskolás korosztályunk zenei nevelésével foglalkozik, „útmutatást ad, hogy miként lehet alapfokon a zenei írás-olvasás elsajátításával egyidőben bevezetni a tanulókat századunk {a 20. század} zenei világába.”
Kitűnő, ahogy a szerző megfigyelteti a gyerekekkel környezetük hangjait. Kitűnőek az ütőhangszereket, illetve ütögetésre alkalmas eszközöket igénylő improvizációs gyakorlatok. Kitűnő az alkotómunkára buzdító fejezet. Ki ne komponálna szívesen társai számára olyan etűdöt, amelyben például csak tremolót játszhat mindenki — ez a kötöttség; de hogy halkan vagy hangosan, röviden vagy hosszan, kicsendítve a hangzást, vagy elfojtva — ez szabadon eldöntendő. Zenét ír a kisdiák, és eközben megismerkedik a mai kottaírás jelrendszerével. A könyv utolsó fejezete: Elektronikus zene az osztályban. Nincs szükség másra, mint magnetofonra és mikrofonra, szalagra és szalagragasztóra, ollóra és stopperórára ahhoz, hogy olyan konkrét zenét állítson össze az osztály, amely akár filmkísérőzenének is felhasználható. „Brian Dennis jó érzékkel rátalált arra az ösvényre, amelyen haladva a gyermek játékos eszközökkel megismerheti korunk zenéjének sok elemét.” — írja Szabó Csaba. — „A kialakított rendszer és a múlt zenéjének tanítása között nincs kibékíthetetlen ellentét. Brian Dennis legjobb eredményei természetes módon beépíthetőek a zenetanár mindennapi munkájába. Minél jobban tanított eddig a zenetanár, annál inkább.”
Az angol zeneszerző-pedagóguséhoz hasonló szellemű a kanadai zeneszerző R. MURRAY SCHAFER négy füzete: 1. Zeneszerző az osztályban (The composer in the classroom. Ontario 1965), 2. Hallástisztítás (Ear cleaning. Ontario 1967), 3. Az új hangkép (The new soundscape. Ontario 1969), 4. Mikor a szavak énekelnek (…When words sing. Ontario 1970).
Elsősorban középiskolásokkal folytatott beszélgetések, foglalkozások nyomán készült Schafer munkája. Még ha gyakran ötletszerűen felvázoltak is az elképzelései, mögöttük mindig zeneszerző áll, akinek szívügye, hogy a mai zene eljusson azokhoz, akiknek írják.
Az első füzetben olvashatunk az ízlésről, arról, hogy — mi is a zene? Bő teret szentel a szerző a csoportos improvizáció különböző fajtáinak, melyeknek keretében a diákok megismerkedhetnek többek közt a kontraszt, a fejlesztés elvével. A második füzet szól a zajról, a csendről, a zenei hangról, a hangszínről, a hangerőről, a dallamról, a szerkezetről, a ritmusról és így tovább. A harmadik füzet alcíme: A modern zeneoktató kézikönyve. Sok minden elgondolkoztató abban, ami a füzet tíz fejezetében áll. Ragadjunk ki kettőt belőlük: „…ma több zenét lehet hallgatni elektroakusztikai közvetítéssel, mint természetes úton…” — „Vajon a jelenkor hallgatójának nem a zenének ez a formája »természetesebb«; és ha így van, nem kell-e a tanulónak megérteni, hogy mi történik akkor, amikor a zenét így reprodukálják?” (Ha Schafer tudná, hogy nálunk a zenész még akusztikát sem tanul évtizedek óta!…) „…a hang meghódított tartománya fokozatosan bővül, és ma már a zene birtokba vette az ember számára hallható összes hangokat. Ugyanez vonatkozik a hangerőre is: a zene mind erősebb és ugyanakkor mind halkabb is lett.” — interpretálja Schafert Szabó Csaba, és hozzáteszi: a szerző „úgy véli, hogy az új zene elmélete el fogja vetni a régi elmélet sok definícióját (a dinamika jelzésére pl. nem olasz szavakat használnak majd, hanem decibelben határozzák azt meg, mint az elektronikában)…” (Amihez csak ezt fűzhetem: és azokat betartjuk majd?). A negyedik füzet a szavak, a hangzók jellegzetességeivel, az állatok, a természet hangjainak utánzásával foglalkozik. Improvizáltak Schafer növendékei nyári vihart — és utána grafikus eszközökkel papírra vetették; alkottak olyan szavakat, amelyek alkalmasak egy másik szó (pl. holdfény) helyettesítésére; megfigyeltek idegen nyelveket és igyekeztek utánozni; foglalkoztak a suttogással, az ordítással, az összes kötetlen magasságú kifejezési eszközzel és így tovább. A füzetet kompozíciók zárják; többségükben olyanok, amelyeket a szerző diákjaival együtt készített.
Arra a kérdésre, hogy vajon Schafer füzeteiből mit tanulhatunk, Szabó Csaba ezt válaszolja: „A zene egyes elemeinek korszerű meghatározása, a rögtönzési gyakorlatok, a diákok vitáinak jóérzékű levezetése — mind megannyi erénye Schafer tanításának. Legdicséretesebb talán mégis bátorsága és leleménye, ahogy századunk énekelt zenéjéhez közelítette diákjait. …úgy értékelem Schafer füzeteit, mint amelyek hozzájárulnak az új zene pedagógiájának megteremtéséhez, nemcsak az elmélet, hanem a minden zenetanítási rendszer próbáját jelentő GYAKORLAT terén.”
Köszönjük Szabó Csabának, hogy — finoman polemizáló megjegyzésekkel kiegészítve — megismertetett bennünket három különböző országban működő zenész koncepciójával, mert ezzel nemcsak pedagógiai munkánk tartalmának és formáinak felfrissítésére, de a mai zene megismerésére is ösztönöz. (Taníthatjuk-e azt, amit nem ismerünk? A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán a „huszadik századi zenetörténet” órákat évek óta csak a zeneszerzés, a karmesterképző és a középiskolai énektanár- és karvezetőképző tanszak hallgatóinak kell látogatniuk. Jobb volt a helyzet ötven évvel ezelőtt! Dr. Molnár Géza 1916-ban megjelent és a muzsikus hallgatóktól megkövetelt Általános zenetörténete Debussy Prelűdjeiig, Schönberg [!] op. 11-es Három zongoradarabjáig jut el!)
Zeneműkiadó Vállalatunkat arra kérjük, serkentse Szabó Csaba könyve nyomán hasonló munkák írására zenepedagógusainkat, zeneszerzőinket (!). Kaphassunk betekintést más országok új módszereibe éppúgy, mint azokba az új magyar zenepedagógiai kísérletekbe, amelyek például Debrecenben vagy Komlón folynak.
Földes Imre
Megjelent a Muzsika c. folyóirat 1978/3. számában.
|
|