Muzsikus Fórum
(1991. V. 4–5.)
A Zenetanárok Társasága az idén is társrendezőkkel karöltve (a Magyar Zenei Előadóművészek Társasága, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola, a Liszt Társaság és a Nemzeti Filharmónia) rendezte meg a Muzsikus Fórumot. A délelőtti FÉSZEK Klubbeli plenáris ülések főtémájául Kedves Tamás és Földes Imre a Parlando 1991/2. számában megjelent tanulmánya illetve interjúja szolgált.
Hozzászólásom írott formája tartalmában megegyezik a szóban elmondottakkal, de gondolataimat rövidítve, néhol kiegészítve adom közre.
A történelmi sorsfordulók (ilyen a mai rendszerváltásunk is) alkalmat adnak a számvetésre: mit vállaljunk — és mit ne vállaljunk abból, amit a múltból örököltünk. De még ez előtt tegyük föl a kérdést: mi vár ránk?
A művészetet hirdetni, az értéket fölmutatni, az ízlést formálni, a szellemi életet kedvező irányban befolyásolni — változatlanul a mi dolgunk marad. Ahogy most látjuk: a jövőben még nagyobb szükség lesz ránk — és ez megnyugtató.
Ami nyugtalanító, amiről semmi biztosat nem tudunk: vajon a kultúrára, a zenére mennyi pénzt fognak áldozni; eltart-e az ország ugyanennyi zenekart, énekkart, zeneiskolát, előadóművészt és zenetanárt? Számítanunk kell a munkanélküliségre. A zenei pályára készülőket tájékoztatnunk kell arról, mi várhat rájuk tanulmányaik befejezése után. Megnő a zenepedagógiai intézetek felelőssége. Növendékeiknek gazdagabb lehetőséget kell kínálniuk, őket sokoldalúbb ismeretek megszerzésére kell buzdítaniuk. Adjanak olyan diplomát, amellyel a zenei élet több területén lehet boldogulni, a diplomást a pályamódosítás ne érje váratlanul.
Megnőnek választási lehetőségeink. Központi irányítás helyett a sok kisebb centrum — többé-kevésbé — saját útját járja majd. Senki sem fogja megszabni, hogy mit kell csinálni, legfeljebb ajánlhatja, hogy mit lehet csinálni. Eddig az országban, lényegében, ugyanegy módszer szerint tanítottuk a zenét. Ez előbb-utóbb — akár tetszik, akár nem — meg fog szűnni. Előnyét, hátrányát egyaránt tapasztalni fogjuk. Színesedni fog a zenepedagógiai paletta, több tere lesz az egyéni kezdeményezéseknek. De vigyázzunk, nehogy az utolsó évtizedek vívmányait kidobjuk az ablakon!
Bach és Bartók szellemében tevékenykedtünk. Ne tágítsunk tőlük. Tiszavirágéletű zeneféleségekre ne pazaroljuk az időt!
A magyar kultúra legnemesebb, legjellegzetesebb rétegéhez tartozik zenei nevelésünk egyik alappillére, a magyar népdal. Olyan kincs, amely csak a miénk. Óvni, azon munkálkodni, hogy minél többen érezzék magukénak, elsősorban a muzsikus kötelessége.
Őrizzük meg pedagógiai eszközünket, a relatív szolmizációt! Ugyanakkor lássuk be, hogy a kottaolvasással, a szolmizációval az iskolában kudarcot vallottunk. Az iskolai énektanítás — véleményem szerint — ajándékozza meg a gyereket az éneklés, tehát a zene művelésének örömével, továbbá a zene hallgatására neveljen, hallani tanítson! A következő pedagógus-generációnak kell kikísérleteznie, mennyi az a minimális kottaismeret, szolmizáció, amit gyötrelem nélkül elbír az átlag diák. Saját érdekünk változtatni az eddigi gyakorlaton, mert ha nem, végül kiszorulunk az iskolából.
A zene szeretete — egyes esetekben művelése sem! — függ a kottaolvasástól. Gondoljunk azokra a milliókra, akik nem ismerik a kottát, zene nélkül mégse tudnának élni. Gondoljunk a zseniális népművészekre, a Péntek Jánosnékra, az Ambrus Sándornékra, a Halmágyi Mihályokra és a többiekre, akik közül nem egy írni sem tudott, nemhogy kottát olvasni, mégis bámuljuk őket. És bámulta őket, inspirációt merített belőlük Bartók, Kodály, Kurtág.
Csodálói lehetünk az építészetnek anélkül, hogy két téglát biztonságosan egymásra tudnánk helyezni; szerethetjük a képzőművészetet anélkül, hogy egyenes vonalat tudnánk húzni. Áldjuk azt a rajztanárt, aki megtanított képet, szobrot nézni. Szeretném, ha áldanák az énektanárt, mert megtanított zenét hallgatni.
Magától értetődő, hogy a fentiek nem vonatkoznak a zenei általános iskolákra és a zeneiskolákra, hiszen akik ott tanulnak, éppen azért tanulnak ott, hogy megismerkedjenek a kottával és a kottaolvasás nagyszerű segédeszközével, a szolmizációval.
A zeneiskolák elsőrendű feladata az amatőrök képzése. Innen várjuk a koncert- és operalátogató, a zenei könyveket olvasó, a hanglemezeket gyűjtő, a partitúrát lapozgató közönség zömét. És várjuk, hogy föltámadjon a házimuzsikálás. Hol vannak azok a zenekedvelők, akik a hét végén a kottapult elé ülnek és társaikkal Haydn-kvartettet játszanak?
Az iskolák, a zeneiskolák joggal várják el, hogy a felsőoktatás e nehéz feladatok ellátására alkalmas ifjú tanárokat neveljen. Kezdődjék el az alsó- és felsőfokú intézetek párbeszéde!
Amiből egy van, az a legjobb! Cambridge és Oxford évszázadok óta verseng egymással, és ebből mindenkinek haszna van. Induljon egészséges verseny iskoláink között. Erre nagy szükségünk van.
Földes Imre
Elhangzott a Muzsikus fórum plenáris ülésén, 1991. május 4-én.
Megjelent a Parlando c. folyóirat 1991/4–5. számában.
|