| |
Fel
|
|
Huszonöt éve tanítok zenetörténetet
(1985)
Tisztelt Konferencia! Kedves Kollégák!
Huszonöt éve tanítok zenetörténetet Magyarországon, Budapesten. Szeretném Önöknek röviden elmesélni ennek a negyedszázadnak a történetét, azt, hogy mit tanítok, és azt is: hogyan.
1960-ban kezdődött, abban az évben, amikor befejeztem zeneszerzés-tanulmányaimat a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán. Egyik tanárom, aki az Iparművészeti Főiskolán is tanított, meghívott oda tanárnak. Elmondta, hogy 1960 őszétől újfajta oktatási koncepciót vezetnek be, és azt szeretné, ha ennek keretében én tanítanám a zenetörténetet. Először szabadkoztam: zeneszerzést végeztem, a zenetörténetről csak annyit tudok, amennyit bármelyik más főiskolai hallgatótársam, hogy ezen a poszton megállom-e a helyem, igencsak kétséges. De az ajánlatot, hiszen izgatott a feladat, elfogadtam. Úgy terveztem: a 20. századdal fogok foglalkozni, abban vagyok leginkább otthon, a zenetörténet régi évszázadaiba majd ez után ásom bele magam.
Két héttel a tanítás megkezdése előtt konferenciára hívtak. Akkor tárták föl előttünk, jövendő tanárok előtt azt a tervet, amelynek megvalósításában részt kellett vennünk. Az volt a lényege, hogy a tanulmányi idő öt éve alatt minden tárgy kronológiailag szinkronban halad majd végig az emberiség történetén. A növendékek tehát ugyanabban az évben, illetve ugyanabban a hónapban, esetleg ugyanazon a héten tanulnak majd — mondjuk — a görög építészetről, szobrászatról, filozófiáról, irodalomról, matematikáról, és hallanak majd tőlem a görög zenéről. Nem hiszem, hogy lenne olyan diák, aki ne ezt óhajtotta volna mindig: ami történetileg egyszerre történt, egyszerre ismerje meg. Sajnos, a mai pedagógiai gyakorlat, legalábbis nálunk, ezzel nem törődik.
Ez a koncepció valamennyiünket elbűvölt. Megterveztük az első évet. Eldöntöttük, hogy a római birodalom bukásáig jutunk el. Megkértek bennünket, mondjuk meg, heti hány órára lenne szükségünk. A művészettörténet tanára — ha jól emlékszem — heti nyolc órát kért, az irodalomtanár négyet, aki a tudományok történetét tanította és a filozófiatanár kettőt-kettőt. Két órát igényeltem én is, bár fogalmam sem volt arról, mivel fogom az időmet kitölteni, hiszen annak idején az én tanáraim erre a periódusra három–négy óránál biztosan nem szántak többet.
Amit eredetileg terveztem, hogy tudniillik a 20. századot fogom tanítani, egy pillanat alatt füstbe ment. Irigykedve gondoltam a művészettörténet és az irodalomtörténet tanárára, akiknek hatalmas illusztrációs anyag áll a rendelkezésére. Nekem meg semmi. Legalábbis először azt hittem. Csak napok múlva döbbentem rá, hogy mit fogok tanítani. Azt, amit nagyon szerettem, nagyon érdekelt, tanultam is, csak éppen egy más tárgy keretében: a népzenét. De hiszen a népzene a zenetörténet része! Ez sem a középiskolai, sem a főiskolai tanulmányaim alatt nem tudatosodott bennem. A szükség vitt rá, hogy ezt fölismerjem.
Végigjártam a múzeumokat, intézményeket, amelyek hanglemezeket őriztek, és átmásoltam magamnak zenét Gabonból és Brazíliából, Guineából és Ecuadorból, és hozzáfogtam a tanításhoz úgy, hogy már az első órán megszólalt munkadal és sirató, madárutánzó és mágikus ének. Kíváncsian lestem, vajon érdekli-e mindez a hallgatókat. A fogadtatás — nem túlzok — frenetikus volt. De ma is az. Én már nem tudom elképzelni a zenetörténet tanítását a természeti népek zenéje, a népi kultúrák, a különböző kontinensek zenéje nélkül. Európa mellé fölzárkózik a világ. Az újság, a rádió, a televízió Irak és Irán háborújáról, a közel-keleti konfliktusokról, Nicaraguáról tudósít. Vannak napok, amikor Európáról már szót sem ejtenek. Kell, hogy érdekeljen bennünket az is: milyen kultúra, milyen zene van ezekben az országokban.
A természeti népek zenéje, a különböző népek népzenéje, a keleti kultúrák ürügyén — a szükség vitt rá erre is — azokat a műveket is megmutattam, amelyek ezek nyomán, ezek inspirációjára születtek. Miért várjunk öt évet arra, hogy az ősi magyar dallam alapján készült Fölszállott a páva című (és „variációk egy magyar népdalra” alcímű) Kodály Zoltán zenekari művet meghallgassuk? Ugyanígy került egymás mellé Bali-szigeti gamelán zene és a Báli szigetén, Bartók Béla Mikrokozmosz című zongoradarab-ciklusának IV. füzetéből.
Ezzel a módszerrel máig élek. Hadd szólaljon meg egymás után az, ami inspirál és az, amit inspirált. Mindegy, hogy előremutatunk, vagy éppen fordítva, a forrásra hívjuk fel a figyelmet. Mindegy, hogy a Victimae paschali laudes kapcsán utalunk Bach 4. kantátájára, vagy amikor Bachot tanítjuk, akkor idézzük fel a gregorián dallamot. Mindegy, hogy Machaut Hoquetusa után csendül fel Kurtág György Játékok című zongoradarab sorozatából a négykezes Hoquetus, vagy mikor Kurtág a tárgya a zenetörténet-órának, szólal meg Machaut darabja. Csak az a fontos, hogy minden eszközzel bizonyítsuk a korok, a kultúrák kapcsolatát. Különösen fontosnak tartom ezt a 20. század zenéjének esetében. Hadd hallja mindenki, hogy nem volt még század, amely ilyen nyitott lett volna minden múltbeli zene befogadására.
A történelemben, a művészetek történetében az események időrendben követik egymást, de nem aszerint ítéljük meg a művészeti korszakokat, a műalkotásokat, hogy azok milyen „régiek”. Hiszen Perotinus vagy Machaut szinte kortársunk, legalábbis abban az értelemben, hogy ma aktuálisabbak számunkra, mint nem egy klasszikus vagy romantikus szerző. Ahogy egyik mesterem mondta: Minden zeneszerző azt olvassa ki a múltból, amire szüksége van.
Ha ezzel a szemlélettel közeledünk a zenetörténethez, nemcsak arra fogjuk növendékeink figyelmét felhívni, hogy hogyan épülnek egymásra a történeti korszakok, hanem arra is: melyik korszak milyen tanulságokkal szolgál ma nekünk. Vagyis a jelenből ítélhetjük meg igazán a múltat.
Nagy költőnk, József Attila Bartókról tervezett tanulmányt írni. A szándékból csak egy vázlatra tellett, abban találjuk a következő sorokat: „Egyes zenészek Bachból próbálják megértetni Bartókot. Ez lehetetlenség. Bach olyan, mint a szokás. Ha valaki szokásból tesz valamit, a szokásnak az értelmét csak úgy foghatja föl, ha egy eredeti helyzetet fog föl (probléma) és old meg. Tehát Bartókból érthető meg Bach és nem fordítva.” {JÓZSEF ATTILA: Egy Bartók-tanulmány vázlata. -- Összes művei III. Akadémiai Kiadó, Budapest 1958. 277. oldal}
Mélységesen egyetértek József Attilával. De ha így van, nem kellene a zenetörténetet a jelentől visszafelé tanítanunk?
Ezt a gondolatot többen is megfogalmazták már. Stravinsky írja Chronique de ma vie című könyvében: „Egyetlen kor embere sem képes teljes egészében megérteni valamely, az övét megelőző kor művészetét, nem tud a mélyére, régies megnyilvánulási formáiba, már senki által nem beszélt nyelvébe hatolni, ha nem érti az őt magát környező világot, nincs róla eleven képe, s nem él igazán a saját korában. Csak az ismerheti fel az életet a »halottakban«, aki igazán él. Ezért véleményem szerint — mondja Stravinsky — még pedagógiai szempontból is okosabb lenne a nevelést a jelen megismertetésével kezdeni, és csak azután fordulni fokozatosan a múlthoz.” {IGOR STRAWINSKY: Chronique de ma vie I. Les Éditions Denoël et Steele, Paris 1935. 163–164. oldal. — Magyarul: IGOR SZTRAVINSZKIJ: Életem. Gondolat Könyvkiadó, 1969. 71. oldal. Fordította: F. Csanak Dóra}
A muzsikus a mai társadalomban című írásában Honegger is hasonlóan nyilatkozik: „Szükséges, hogy a közvetlen zenehallgatás hozza közel a gyermekhez a muzsikát — mindenekelőtt rádió és hanglemezek segítségével — a mai szerzők műveivel kezdve, és csak aztán, lépésenként visszamenve a klasszikusokig. Előbb jöjjön az élő nyelv — folytatja Honegger —, a hallgató korának nyelve. Aztán azoknak a nyelveknek tanulmányozása, amelyekből az a nyelv kifejlődött.” {ARTHUR HONEGGER: Nachklang — Schriften — Photos — Dokumente. Im Verlag der Arche, Zürich 1957. 45. oldal. — Magyarul: ARTHUR HONEGGER: Zenéről — zenészekről — zeneéletről. Zeneműkiadó 1965. 34. oldal. Fordította: Várnai Péter}
Tizennégy évig voltam az Iparművészeti Főiskola tanára. Ez idő alatt két ízben is kipróbáltam, és az utolsó húsz–harminc év zenéjétől — az elektronikus zenétől, aleatóriától — visszafelé, a romantika, a klasszika felé haladva tanítottam a zenetörténetet. Csak azt tanítottam, csak azt mutattam, amit — úgy véltem — a 20. század második fele zenehallgatójának érdemes megismerni. Nagyon sok tanulsággal szolgált ez a két év. Kettőt hadd emeljek ki ezek közül!
Az egyik: mérhetetlen mennyiségű sallangot, adatot cipelünk magunkkal, amire ma semmi szükségünk, és csak megszokásból, tradícióból tanítunk. Pedig már Mahler megmondta: „Tradition ist Schlamperei”, a tradíció slamposság. Nos, ez nemcsak az előadóművészetre, hanem a tanításra is vonatkozik.
A másik tanulság: nem azon múlik a zenetörténet-oktatás, hogy hol kezdjük el… Nem akkor leszünk „korszerűek”, ha mindjárt az első órán a repetitív iskola mestereivel fogadjuk növendékeinket. Ha visszafelé haladunk a múltba, nem tudjuk érzékeltetni a régi és az új, a születőben lévő és az elvirágzó stílusok összeütközéseit, csatáit, a generációk, az ízlések harcát! Egyébként is: a történelem, a zenetörténelem sokkal ágas-bogasabb, semhogy az eseményeket egyetlen szálra, irányra fölfűzhetnők. Csak egy a fontos: álljunk két lábbal a 20. században! Muzsikusoknak soha nem tanítottam a zenetörténetet a „visszájáról”, de ajánlom mindenkinek, hogy egyszer próbálkozzék meg vele.
Diákok, tanárok nagy örömmel csinálták végig az 1960/61-es tanévet az Iparművészeti Főiskolán. A koncepciót mégis megbuktatták. Hogy mi volt az indok? Az, hogy nem lehet négy esztendőn át foglalkozni a múlttal és csak az utolsó évben a jelennel, a mi századunkkal. Igen, úgy látszik tanártársaim nem ismerték fel a múlt és jelen állandó szembesítésének lehetőségét. Működtek a hagyományos reflexek. Amikor Picassót tanították, utaltak a néger plasztikára, de a néger plasztikáról nem jutott eszükbe az Avignoni kisasszonyok…
A második évtől kezdve mindenki úgy tanított tovább, mint régen, megszűnt a tárgyak közti szinkron — máig sajnálom. Az ott töltött évek mégsem voltak hiábavalók. Tanultam abból, hogy nem-muzsikusoknak kellett a zenéről beszélnem, hogy keresnem kellett a kapcsolatokat, amelyek a zenét és a vizuális művészeteket egymáshoz fűzik.
1961-től kezdtem muzsikusoknak is zenetörténetet tanítani; a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanárjelöltjeinek hároméves, a művészképzősök részére négyéves stúdium keretében. Itt új problémával kerültem szembe: a zenét, amit tanítok, hogy juttatom el a hallgatókhoz? Az tudniillik az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt számomra, hogy diákjaimtól nem kívánhatok fontosabbat, mint a zenei példák ismeretét, felismerését. Ha valaki felismeri, hogy az a zene, amit hall, X. Y. szerző valahányadik szimfóniája valamelyik tételének, annak is a reprízének melléktéma-területe…, majd utána ezt mondja: „a darabot egyébként nem szeretem”, ennek a diáknak a véleményét messzemenően tisztelni fogom; de aki kijelenti, hogy ezt vagy azt a 20. századi szerzőt ki nem állhatja, majd mikor az inkriminált szerző taktusai felcsendülnek, fogalma sincs arról, hogy az imént éppen ezt a szerzőt marasztalta el, nos, ehhez a diákhoz azért lesz egy–két — egyébként udvarias — szavam.
Az elhangzottakból, gondolom, kiderül, hogy a zenetörténeti hanglemez-antológiákból (L'Anthologie sonore, The History of Music in Sound, Storia della Musica stb.) meríthettem, de nem fogadhattam el kritikátlanul, és saját magamnak kellett hangzó tárat összeállítanom. Megjegyzem, ez a tár évről évre változik, a szerencsésebb példák kiszorítják a kevésbé jellegzeteset; ha új vonatkozásokra bukkanok, helyet adok nekik; a gyengébb interpretációt jobbra cserélem. És helyet kell adnunk a mindenkori újnak, azaz annak az új zenének, amelynek értékéről meg vagyunk győződve! Mindig ül velünk szemben olyan diák is, aki, elvégezvén tanulmányait, nem fogja figyelemmel kísérni a zene további történetét. Én mindenesetre a jelenig vezetem el őt. Ebben az évben az utolsó mű, amivel búcsúzom a hallgatóimtól, Steve Reich Tehillimje; 1981-ben keletkezett.
Ezt a — félévenként 8–10 órányi — zenei anyagot tartalmazó antológiát kezdetben szalagon adtam a diákok kezébe, onnan hallgatták, arról tanultak. Ma már mindenkinek rendelkezésére áll, saját szalagra — ingyen — átmásoltatjuk. Így az, aki a zenetörténeti stúdiumokat elvégzi, közel hatvan óra zene tulajdonosa lehet. Felhasználhatja tanári munkájában, valamely ifjúsági klub zenei vezetőjeként, ismeretterjesztő előadóként. Ha hasonló feladat elé állítják, mint engem annak idején, nem a semmiből kell új világot teremtenie…
Vagy tíz évvel ezelőtt kezdtem a hangzó tár mellé vizuális tárat kialakítani. Diaképeket készíttettünk azoknak a zeneműveknek kottáiból, amelyek a tananyagot alkotják. A gregoriánumtól a mai szerzőkig teljes szimfóniák, operafelvonások, vagy csak tételek, áriák — sok ezer diakocka áll rendelkezésemre. Nem vagyunk kiszolgáltatva könyvtáraknak, nem gond többé, hogy valamely műből csupán egyetlen partitúra van; a tanteremben legyünk akár ötvenen vagy százan, jelen pillanatban a hangzó anyag kb. 80%-át, miközben hallgatjuk a zenét, a partitúrából nézzük is.
Az utóbbi két–három esztendőben nemcsak kottaképeket, hanem fakszimiléket, táblázatokat, térképeket, műjegyzékeket, zeneszerzőkhöz, zeneművekhez kapcsolódó képeket: épületeket, festményeket, szobrokat is vetítek. Otthon, magam fényképezem ki könyvekből a reprodukciókat, vagy múzeumokban vásárolt felvételeket mutatok, illetve felvillantom azokat a helyszíneket, amelyeket utazásaim során felkerestem.
Emberközelbe kerülnek azok a mesterek, akiknek portréit kivetítem. Gesualdóét a gesualdói Santa Maria della Grazie templom oltárképén, Monteverdiét, akit talán Bernardo Strozzi örökített meg, Alban Bergét, akit Arnold Schönberg festett le.
Képzeljék el annak a zongoristának örömét, aki játssza Debussy prelűdjét, a La puerta del Vinot, és megtudja, hogy a darabot egy képeslap inspirálta, az, amelyet Debussy Manuel de Fallától kapott. Vagy: mennyi mondanivalóval bír, ha megmutatom a Debussy szobájáról készült fényképet, ahol a falon ugyanaz a Hokuszai-metszet látható, mint ami a La Mer első kiadásának címlapjára került. És ha megszólal a pigmeusok fantasztikus többszólamú zenéje a Gaboni Köztársaságból, hadd lássuk, hol is ez az ország.
Élővé válnak a zenetörténeti adatok, ha láthatjuk a thébai Királyok Völgyét, a Nemesek sírjainak környezetét; hogyan vetítik be a napfényt a mély üregekbe; hogyan tárulnak elénk az egyiptomi nekropoliszok falfestményei, amelyek — többek közt — muzsikus elődeinket örökítették meg.
Hadd kapjanak minél többen kedvet, hogy elmenjenek Delphoi-ba, hadd tudják meg, hogy ahol majd járnak, az első aulosz-verseny, Szakadas győzelmének színhelye, egyben az a hely, ahonnan Kreon jön Oedipus-hoz a hírrel, miszerint gyilkost rejt a görög Théba; fonódjon össze Delphoi városában Szophoklesz és vele együtt Stravinsky neve.
És ki ne rendülne meg a Szinai-félszigeti Szent Katalin-kolostor udvarában a bibliai csipkebokor és a kolostor fölött magasodó Gebel Musza (Szinai- vagy Mózes-hegy) láttán? A legenda úgy tartja, hogy negyven napfelkeltét élt át itt Mózes, mielőtt visszatért népéhez a kőtáblákkal. Figyeljük csak! Éppen most érkezik… most pillantja meg az Aranyborjút… most vonja Áront felelősségre.
Mi a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán félévenként tartunk írásbeli és szóbeli kollokviumot. A tanárképzőben hat, a művész-tagozaton nyolc ilyen kollokviumon adnak számot ismereteikről a hallgatók. A vizsgaszabályoknak megfelelően, illetve a tanár alkata, temperamentuma szerint ki-ki más- és másképpen kéri számon az anyagot.
Az írásbelin kitöltendő kérdőívet adok a diákok kezébe. Mindegyik kérdéshez egy-egy zenemű harminc–negyvenöt másodpercig tartó részlete társul. Ízelítő a kérdésekből: a kompozíció keletkezésének éve, melyik városban játszódik ez a jelenet, a kompozíció műfaja, milyen formájú-szerkezetű tételt hallunk, ki írta a librettót, a zeneszerző nemzetisége, milyen nyelven énekelnek ebben a műben, a tétel hangneme, a darab opusz-száma, a címszereplő foglalkozása, éppen most hányan vannak a színen, mely művekben fordulnak elő ezek a verssorok: „Quantus tremor est futurus…”, hányféle hangszer szükséges a mű előadásához, ki az a festő, akinek képe nyomán ez a tétel keletkezett, ki írt életrajzot erről a zeneszerzőről stb.
Ilyen, illetve hasonló kérdéseket olyan művekkel kapcsolatban teszek fel, amelyeket mindenkinek ismernie kell, hiszen megtalálható a saját antológiánkban. De a félévenkénti írásbeli kiegészül stílusismereti feladatokkal is. Például: felidézek taktusokat egy Bach-műből, amely nem szerepelt a félév során, de a kötelező irodalom, illetve az órán mondottak alapján kikövetkeztethető; ha egy hegedű és két flauto dolce concertál, a felkészült diák tudja, hogy a IV. brandenburgi versenynek van ilyen szólistaegyüttese. És ha nem is hallgattuk meg Erik Satie Parade-ját, azokból az ütemekből, ahol elsütik a pisztolyt, illik rájönni a darabra.
Az utolsó évben adom ezt a feladatat: elhangzik nyolc részlet az utolsó nyolc évszázadban keletkezett nyolc kompozícióból, tehát a 13. századtól a 20.-ig. Csak éppen nem kronológiai sorrendben. És csak a legutolsó ütemeket mutatom, a zárlatot… Tessék megállapítani a századok helyes sorrendjét!
A szóbeli vizsgán forog a magnó, rajta a félév során megismert zenék részletei; ezek adják az apropót a kérdésekhez. Mindenkinek fel kell ismernie kottaképről a műveket. Képeket, épületeket látunk, például a velencei San Marco-t: ekkor arra kérem a hallgatót, meséljen a karnagyairól. Rembrandt Saul és Dávidja kapcsán azt kérdezem: mely zeneművekben szerepel a két bibliai király? Elvárom, hagy a diák kiismerje magát a térképen, mutassa meg, hol van Raiding (Doborján) és mondja meg, miről nevezetes. Műjegyzékeket adok a hallgatók kezébe (a BWV-t, a Köchel-jegyzéket, Otto Erich Deutsch Schubert-jegyzékét stb.), keressék ki ezt és azt a kompozíciót. Rákérdezek arra, milyen új zenei könyvek, kották, hanglemezek jelentek meg az utóbbi hónapokban. Kik koncerteztek Magyarországon az elmúlt hetekben? Milyen versenyek voltak Budapesten és kik nyertek díjat? Miről cikkeznek a zenei folyóiratok?
Hogy hallgatóim milyen tanulságokkal távoznak egy-egy óráról, illetve a zenetörténeti stúdiumok befejezése után a Főiskoláról, erről beszélni nem az én feladatom. Mindenesetre igyekszem hozzájárulni ahhoz, hogy muzsikusaink ne csak perfekt zenészek, hanem a társadalom megbecsült szellemi munkásai is legyenek.
Földes Imre
Elhangzott 1985. november 30-án, Firenzében, a „Centro di Ricerca e di Sperimentazione per la Didattica Musicale” által megrendezett Didattica della Storia della Musica elnevezésű nemzetközi kongresszuson.
Megjelent a Parlando c. folyóirat 1989/4. számában.
|
|