| |
Fel
|
|
A konferencia tapasztalatainak összegzése
Tisztelt Konferencia!
(Elhangzott 1983. július 1-jén, a szekcióvezetők összefoglalói előtt a Városi Tanács dísztermében.)
Hatodszor vállalta el Győr városa az Országos Zenei Nevelési Konferencia megrendezését. 1968 óta háromévenként találkozhat itt óvodában tevékenykedő nevelő főiskolai tanárokkal, tanítóképzőkben oktatók szakközépiskolai pedagógusokkal, kórusszakemberek hangszeres muzsikusokkal, fiatalok idősebbekkel, a zenei nevelés különféle síkján dolgozó elkötelezett emberek.
Legtöbbünk először járt itt. Hogy jobb volt-e a konferencia, mint a megelőzők, vagy kevésbé volt sikeres, erre nem tudok válaszolni, de annyi bizonyos: nagyszerű eseményeknek lehettünk fültanúi, és kevés, nagyon kevés volt azoknak a rendezvényeknek száma, amelyek nem voltak méltóak a konferenciához.
Nemcsak ennek a hétnek szellemét határozta meg Ujfalussy József Zeneoktatás és nemzeti hagyomány című előadása. Évekre előre adott kezünkbe programot, további erőt a munkánkhoz. Keressük nemzeti hagyományainkat, jó hagyományainkat, merítsünk belőlük és adjuk tovább tanítványainknak! Figyelmeztetése, miszerint nemzeti hagyományunk nemcsak a népzenét jelenti (még kevésbé csupán a négysoros, ereszkedő, ötfokú réteget), megszívlelendő. A 19. század, a századforduló magyar zeneoktatásának — Liszt és Erkel pedagógiai munkásságának, a Hubay-iskolának — is örökösei vagyunk éppúgy, ahogy követjük Kodály tanításait. Nemzeti hagyomány Magyarországon a kiváló zenepedagógia. Nem lehet szebb feladatunk, mint az, hogy elődeink nyomán igyekezzünk a legkorszerűbb módszerekkel a legnagyobb sikereket elérni.
Ne gondoljuk, hogy az előttünk élt nemzedékeknek könnyebb volt a dolguk, de azt se, hogy az utánunk jövőknek arany élete lesz. Utódainkra nagyon sok teendő vár. Ezt érezhette, aki meghallgatta Somfai László Felkészülés a múltbéli zene kottaolvasására című előadását. Eddig azt hittük, hogy a negyed kotta egy negyedet ér…, ha ez a szó áll a kottában: tenuto, azt is jelenti, azaz régen is azt jelentette. És most megrendülve kell szembenéznünk olyan tényekkel, amelyek kottaolvasásunkat kérdőjelezik meg. Hát igen! Amit Bach vagy Haydn leírt, másképpen szólalt meg annak idején.
Vérmérséklettől függ, ki hogyan reagál ezekre a problémákra. Van, aki úgy dönt: elmegy kubikosnak… Van, aki vállat von: nem értek hozzá, mondja, és tovább tanítja a negyed kottát negyed kottának. Másvalaki beleveti magát a historikus interpretáció irodalmába, és ennek nyomán hátat fordít mindannak, amit eddig csinált. Van, aki megálljt mond! Beleélni magad régi századok világába úgysem tudod, ahhoz lovas kocsin kellene közlekedned, nem repülőgépen. Élj a jelenben! A huszadik század embere nem úgy lát, nem úgy hall, mint az, aki a 17–18. században élt. Bartók, Stravinsky, Kurtág után a dúr hármas is másképpen cseng. Nem úgy értelmezzük, nem is játszhatjuk úgy az elmúlt századok zenéjét, ahogy régen. Két tábor áll egymással szemben. Úgy kell játszani Haydnt, ahogy ő megálmodta! — mondja az egyik tábor. Úgy kell játszani Haydnt, ahogy ma ő hallani szeretné a műveit! — mondják az ellenfelek… Nem folytatom. Ezzel a kérdéssel ma minden muzsikusnak, zenetanárnak szembe kell néznie. Megteheti a tanár, hogy ugyanúgy tanít tovább, mint ahogy eddig tette? Megteheti. De csak akkor, ha alapos idevonatkozó tanulmányok után dönt így.
A pedagógus nem egyszerűen önmagáért felel. Felelős a következő nemzedékért. Nekünk nemcsak azt kell tanítanunk, amire ma van szükségük növendékeinknek, hanem azt is, amit a holnap vár tőlük. A historizmus kihívására a jövő nemzedéknek kell válaszolnia.
Belátom, hogy a konferencia sűrű programja alig adott lehetőséget városnézésre, múzeumlátogatásra, pihenésre, de hogy a résztvevők 80–85%-a éppen a Kitekintés címmel megrendezett ülésre nem jött el, ezt kevéssé értem. Ladislav Danielnek, az olomouci kísérleti zenei tagozatos iskola igazgatójának, tanárának, a kísérlet kitalálójának beszámolója nemigen volt előkészítve. Hiába kapott jó tolmácsot, a tolmács a zenei terminus technicusokat bizony nem ismerte. Ladislav Daniel is — bár ezt máskor erénynek tekintjük — túlságosan vázlatosan ismertette módszerét, amely jobb sorsra érdemes, mint amilyen hatást keltett. Mintha maga az előadó sem hitte volna, hogy tanulhatunk belőle, valahogy így fejezte be a beszámolóját: „Önöknek úgyis kiváló módszerük van, inkább csak tájékoztatni akartam a hallgatóságot arról: vannak azért más módszerek is.”
Nem kívánom, nem is tudom értékelni Ladislav Daniel pedagógiai munkáját, bár élőszóban, a beszámolóját megelőző napon, személyesen sokkal többet elárult róla, mégis azt gyanítom, módszerének némely elemével mi is tudnánk mit kezdeni. De álljunk most meg és végezzünk el egy gondolatkísérletet!
Egy sebész olyan módszert dolgoz ki, amellyel soha nem volt eredményt ér el: minden száz beteg közül kilencvenhét egészségesen hagyja el a műtőasztalt. Hárman ugyan meghalnak a keze alatt, de sebészünk még így is, tíz évig, versenytárs nélkül operál a világban. Míg egyszercsak fellép egy másik sebész. Másféle módszerének köszönhetően száz közül csak ketten halnak meg. A különbség nem nagy, csupán egyetlen ember… Ezek után mit tesz sebészünk, az első? Visszavonul? Nem teheti, még fiatal hozzá. Folytatja tovább az operálást a saját módszerével? Ezt etikai okokból nem teheti meg. Mit tesz hát? Lehet, hogy fogcsikorgatva, de elsajátítja az új módszert. Ugye, mi is így tennénk?
Nem tudok róla, hogy van-e olyan zenepedagógiai módszer, amelyre azt mondhatnánk: nosza, vezessük be, mert különb eredményeket érnénk el vele. De ha találkoznánk ilyennel, el tudják képzelni, hogy átállnánk rá? Pedig ez, ugye, etikai kötelességünk lenne. És mivel nem mondhatjuk, hogy itt van már a Kánaán, állandóan keresnünk kell a mind hatékonyabb módszereket, minden jó új befogadására készeknek, nyíltaknak kell lennünk külön-külön mindannyiunknak és együtt a magyar zenepedagógiának. Ezért nem értem, miért hiányoztak olyan sokan cseh kollégánk beszámolójáról.
Egy amerikai karmestervendéget, Don V. Mosest, az iowai egyetem tanszékvezető tanárát is meginterjúvolhattuk. Megtudtuk — többek közt —, hogy az Egyesült Államok iskoláiban általában naponta egy énekóra van. És meglehetősen hitetlenül fogadtuk azt a közlést is, miszerint minden iskola saját hangszerparkkal rendelkezik.
Csébfalvi Károlyné, a Zeneművészek Szövetsége ügyvezető titkára előbb Forrai Katalin levelét, írását olvasta fel az ISMÉ-ről, majd további információkkal szolgált az 1982-es bristoli, majd a jövő évi — Oregonban, az Egyesült Államokban megrendezésre kerülő — ISME-konferenciáról. Példásan tömören fogalmazott.
Szőnyi Erzsébet a Nemzetközi és a Magyar Kodály Társaság születéséről és munkájáról számolt be. Egyben neki köszönhetjük a Kitekintés program virtuóz lebonyolítását. Megtanulható-e, amit csinál? Mindig idejében adta meg a szót és vette is el, vitavezető, német–angol tolmács, házigazda volt egy személyben.
Szatmári László a 25 éves Parlandóról beszélt. Mi innen csak azt kívánhatjuk: szolgálja tovább a lap, ahogy eddig tette, zenepedagógiánkat!
Bartók és Kodály hatása a magyar zenei nevelésben. (Tanulságok a két centenárium tükrében) — ez volt az alcíme a VI. Országos Zenei Nevelési Konferenciának. Egy-egy előadás foglalkozott Bartókkal, illetve Kodállyal. Előbb Bónis Ferenc beszélt A neoklasszikus Kodály Zoltán címmel. Hát még mindig lehet új szempontok szerint vizsgálni az életművet, és további különbségeket felfedezni a két nagy mester között? Ma már tudjuk, hogy jóval több az eltérő vonás közöttük, de arra nem gondoltunk eddig, hogy a 20. század fontos irányzatát, a neoklasszicizmust is másként élik át.
Bartók és a rend címmel Bárdos Lajos tartott előadást. Előadást? Órát? Annak idején nekünk, idősebbeknek naponta részünk lehetett hasonló élményben. Vannak tanárok, akiknek egyévnyi közölnivalójuk van. Életre szóló tanításokkal láthatnak el bennünket, de a második évben már ismétlik önmagukat. Másokból két évig, három évig ömlik a szó, telik újabb és újabb ötletekre, de utána elölről kezdődik minden. Nos, Bárdos tanár úr közelében lenni egy életen át érdemes. Manapság úgyis keresnünk kell a példaképeket. Ezúttal könnyű a dolgunk… Visszavárjuk őt három év múlva is!
Két, más területen működő előadóval is megismerkedhettünk. Dr. Veczkó József Az énkép, az éntudat pszichológiai kérdései és a zenei nevelés összefüggései címen, dr. Grastyán Endre A tanulás optimalizálása idegfiziológiai ismeretek tükrében címmel vállalt konferenciánkon előadást. Sajnálhatják, akik ezt az utóbbit nem hallották. Szerencsétlen ötlet volt Bárdos Lajos — talán szabad így mondanom — tüneményes produkciója után tenni. Pedig a maga nemében fölért vele. Fantasztikus kísérletekről hallhattunk, amelyekből a tanulságok légióját vihettük magunkkal a legszűkebb szakmánk területére. Aki átélte Grastyán Endre szavait, alighanem elgondolkodott azon: úgy tanítunk-e, ahogy az a leghatásosabb? Tekintettel vagyunk-e az életkori sajátosságokra? Mert van, amit ha bizonyos életkorban nem tanulunk meg, nem sajátítjuk el, később e mulasztás már nem pótolható. Hiába erőltetjük! Sok hiábavaló energiát fektetünk a munkánkba. Tájékozottabbaknak kellene lennünk a lélektan, az idegfiziológia titkaiban.
Hadd szóljak néhány szót a hangversenyekről!
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola győri tagozatának zenekara, a Győri Leánykar Kovács I. Brigitta és Németh Zsuzsa (ének), Cziglényi László (orgona) és Broczky Tamás (brácsa) közreműködésével igényes, szép előadásban szólaltatta meg Hindemith Gyászzenéjét és Pergolesi Stabat Materét. Mi, akik Németh Gusztávot eddig mint a főiskola győri tagozatának igazgatóját ismertük, örömmel üdvözöltük karmesteri minőségben. Kívülről dirigált, ami nem kötelező, mindenesetre jelzi a felkészülés magas színvonalát.
Az Ifjú Zenebarátok Központi Kórusának hangversenyén Ugrin Gábor nemcsak fiait és lányait, de bennünket is megbűvölt. Ő nem dirigál. Szuggerál — a kezével, s a keze fejével, az ujjaival, az ujjai végével, a szemével, a szemöldökével, a homlokával… Sajnálom, hogy nem tudok filmezni, azt hiszem, sikerem lenne, ha róla készítenék filmet. Amit Ugrin csinál, taníthatatlan, utánozhatatlan. A gyerekek úgy követik, hogy tőlük — míg együtt vannak — akár meghalhatna a világ. Csak a zene éljen. Egy-egy záróakkord, dúr hármas, ahol a szólamok összetalálkoznak, mintha betonból lenne, olyan tömör, de mégsem abból van, hiszen akkor nem állna meg a levegőben… Azért fáradtabbak voltak, mint tavaly Wellsben, Bristolban az ISME-konferencián. Tessék elképzelni, hogy ott hogyan énekelhettek!
Betekintést kaphattunk a győri Kun Béla ének-zene tagozatú általános iskola és a győri Liszt Ferenc Állami Zeneiskola jó munkájába.
Dobogóra léptek a zeneiskolai és a zeneművészeti szakközépiskolai országos versenyek helyezettjei. Kár, hogy a szórólapokon elfelejtették feltüntetni, mely városokban rendezett versenyek hányadik helyezettjeit hallottuk. Külön is megemlítem három zongorista nevét: a zeneiskolások közül a váci Bogányi Gergelyt (Szabó Katalin növendékét), a gödöllői Rácz Csillát (B. Domoszlai Erzsébet növendékét), a miskolci Simon Izabellát (dr. Kigyóssyné Komoróczy Zsuzsa növendékét). És Kárász Ilonánál tanul Budapesten Zeitler Karola. Érzékenyen, elragadóan fuvolázott. Könnyeket csalt a szemünkbe.
Ha egyetlen nevet kellene kiemelnem a szakközépiskolások közül, az a klarinétos pécsi Várnai Beáta lenne, Paláncz Tamás tanítványa.
Mulasztásnak, és mivel országos zenei nevelési konferencia keretében történt, elég súlyos mulasztásnak tartom, hogy elhallgatták: kik nevelik a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola előkészítő tagozatának közreműködő hallgatóit, akik nagyszerűen játszottak, egyikük-másikuk (Fogel Frigyesre és Haffner Andreára gondolok most elsősorban) joggal aratott frenetikus sikert. Pótolom a mulasztást! A zongoristák közül Kertész Rita Máthé Miklósnénál, Czenke Anita Keveházi Gyöngyinél tanul; a csellista Fogel Frigyes Koó Tamás növendéke, Tuska Zoltán Szász Józsefnél, Haffner Andrea Kiss Andrásnál hegedül.
A tájékoztatás a koncertekről meglehetősen elnagyolt volt. A változtatásokról, a kinyomtatott program módosításairól nem értesültünk. A pekingi operában a női szerepeket is férfiak éneklik. Hasonló történt az egyik hangversenyen: Schmidt Nóraként Gábor József kísért. Csak azért említem, mert a szerepcserét nem biztos, hogy mindenki felismerte…
És még két megjegyzés. A művelődési háznak kell szereznie egy zongoraszéket! Felnőttet sem tanácsos, de gyereket biztosan nem szabad recsegő székre ültetni. Végül: akár szabad, akár nem, a koncertek, az előadások előtt a telefonzsinórt ki kell húzni!
Az egyik este három ifjúsági csoport mutatkozott be. A Hévízi Zenebarátok Musica Antiqua együttesének tagjai szokatlanul tisztán fújják a furulyáikat, de árnyaltan zenélni, formálni még meg kell tanulniuk.
A Fővárosi 22. kerületi Állami Zeneiskola vonószenekara két karmester, Nemes László és Demel Eszter irányítása alatt dolgozik. Ezúttal Nemes László dirigálta őket, és zenélésükben sok örömünk tellett. Egy-egy Farkas Ferenc (részletek a Partita all’ungarescából), Pertis Jenő (Notturno) és Mozart (Serenata notturna) művet játszottak. Hogy nem okoz nekik gondot az új zene, a Pertis ősbemutatóval bizonyították. Ami pedig a Serenata notturnát illeti, a soli-szakaszok olyan kecsesen, olyan bűvös hangzással szólaltak meg, hogy pillanatokra a lélegzetünk is elállt: tényleg gyerekek játszottak így? Valamennyiük neve ide kívánkozna, de csak a koncertmesterét ismerem: Soltész Ildikó, Kiss András növendéke a Zeneművészeti Főiskola előkészítő tagozatán.
Az abonyi Bihari János Állami Zeneiskola fúvószenekarára késő este került sor. Gyerekeket, akiknek már ágyban a helyük, tilos ilyenkor felléptetni. Nem tudom, hogyan játszanak délelőtt vagy délután — remélem, nem ilyen forszírozottan, nem ilyen hangerővel. Efféle hallási ártalomnak nem szabad kitenni a közönséget, még kevésbé a gyerekeket. Ezen a decibelszinten minden összemosódik: belső szólammozgás, harmóniafordulat. Varga György ritmikusan, a frázisokat jól formálva, szuggesztíven — talán kissé túl szuggesztíven — irányítja zenekarát, de nagyon ajánlom, hogy máskor egészen a pianissimo-tartományig vegye igénybe a dinamikai fokozatok széles skáláját.
Tiszta, világos értelmezésben ismerhettük meg Szőnyi Erzsébet kamaraművét, az Ad Aristium Fuscumot a Győri Zeneművészeti Szakközépiskola hallgatóinak előadásában, Váray László vezényletével.
Rokonszenves együttes a győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola énekkara. Teljesítményük mégis képességeik alatt maradt. Csápné Kató Annamáriának ügyelnie kellene a jobb szövegkiejtésre, a pontosabb intonációra. Hiányzik a hangképzés, ezért nem szól úgy a kórus, ahogy szólhatna. És a műsorválasztás sem volt szerencsés. Mintha idősek lennének Kodály gyermekkaraihoz.
Összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalon énekel Miklós Gyula irányításával a Jászberényi Tanítóképző Főiskola énekkara. Szuggesztívebbek, a dinamikai skálájuk is jóval nagyobb. Hangerővel azonban ők sem bírják igazán. Sokkal intenzívebb hangképzésre szorulnának.
Szabó Miklós énekkara, a Győri Leánykar, Cziglényi László (orgona) és Gábor József (zongora) szeretetteljes segítségével Liszt, Verdi, Brahms, Reger és Schubert műveivel lépett elénk. Nem hiszem, hogy van jobb, profibb nőikarunk. Zenei rendezők a Rádióban, a hanglemezgyárban boldogok lehetnek, ha velük dolgozhatnak. Náluk aztán nincs hangképzési probléma! Hangvillát lehetne hozzájuk hangolni. Hogy mi áll az egyéniségükhöz a legközelebb? Talán Palestrina. És mintha a romantikus kórusművekre is reneszánsz fényt vetnének. Kár, hogy csak két részből állt a műsoruk. A ráadások után szívesen hallgattuk volna meg még egyszer a teljes első félidőt a szépséges Schubert-karművek — a Der 23. Psalm, a Ständchen és a Gott in der Natur — hőfokán.
Most pedig felkérem a szekciók vezetőit, szíveskedjenek néhány szót szólni szekciójuk munkájáról, illetve kérem, tárják a konferencia elé javaslataikat.
Tisztelt Konferencia!
(Elhangzott a szekcióvezetők összefoglalói után 1983. július 1-jén, a Városi Tanács dísztermében.)
Ígéretet kaptunk rá, hogy a szekciók itt elhangzott javaslatai az illetékesek asztalára kerülnek, nem maradnak pusztába kiáltott szavak. Kezdődjék a VII. Országos Zenei Nevelési Konferencia egy olyan beszámolóval, amely a javaslatok megvalósításáról szól!
Nekem szép feladat jutott: figyeljem a konferencia munkáját, látogassam a szekciókat és a tapasztalataimat önök elé tárva, magam is hozzájáruljak a következő konferencia sikeréhez.
A végén kezdem. A záróülést nem délutánra, hanem az utolsó nap délelőttjére kell kitűzni. Ne fordulhasson elő, hogy a szekcióvezetők szenvedélytől fűtött szavait üres széksorok visszhangozzák. Tudjuk, a Parlandón keresztül mindenkihez eljut majd a kongresszus anyaga, de e látszólagos érdektelenség mégis kiábrándító. Látszólagos, mert tudjuk, a vonatok indulása késztette az ország messzi tájairól érkezetteket a hazautazásra.
Szekciókra épüljön a következő konferencia is. Hadd lehessenek együtt azok, akiket közös érdeklődés fűz egymáshoz. Mégis, érdemes elgondolkozni azon, vajon a szekciók a jövőben hangszer-, vagy hogy is mondjam: foglalkozáscentrikusak legyenek-e? Érthető, hogy a kollégák szűkebb szakmájukban várnak eligazítást, segítséget, ám egy országos konferencia elsősorban általános tájékoztatást nyújtson, valamennyiünket érdeklő nagyobb horderejű témákkal foglalkozzék. A Győri Országos Zenei Nevelési Konferencia nem továbbképző! (Továbbképzésben legalább négy–öt évenként alsófokú tanártól egyetemi tanárig mindenkinek részt kellene venni. Ami az orvosoknak, a test őreinek kötelező, nekünk, a szellem munkásainak miért nem az?) A győri konferencia másféle fórum. Hangszeresek és vokális zenével foglalkozók, gyakorlati és elméleti tárgyakat oktatók, óvónők és főiskolai tanárok egyaránt részt vesznek rajta. Keressük a közös pontokat!
Behatóbban kell stíluskérdésekkel foglalkoznunk! Az élet követeli tőlünk. Alakíthatnánk barokk- és Haydn-szekciót éppúgy, mint gregorián vagy a legújabb zenét tanulmányozó szekciókat. A programot pedig célszerű lenne úgy összeállítani, hogy az érdeklődők akár két munkacsoportban is részt vehessenek.
A tanítás bizonyos fokon túl művészet. Mondhatom, dúskáltunk itt a konferencián „művész”-tanárokban. Igazán sajnálhatják, akik — mert más szekcióban dolgoztak — nem találkozhattak velük. Éppen ezért javasolnék egy olyan sorozatot, amelynek keretében naponta más kiváló tanáregyéniség foglalkozna gyerekekkel — mindannyiunk előtt. A sorozat címe lehetne: Tanítanak. — És nem lehetne esténként egy-egy nagyszerű karvezető keze alatt énekelni? Hangszerrel a kézben muzsikálni?
Szóljanak előadások a magyar népzenéről, népzenénk stílusairól. Népzenetudományunk eredményeit nem követte a pedagógia. Szükségünk lenne olyan előadóra, aki a zenei tehetség kérdésével foglalkozna, aki elárulná nekünk: mit kellene tennünk azért, hogy a zseniális 10 éves gyereknek 20 éves korára se apadjon el a tehetsége… Tartson foglalkozásokat a hangképzésről olyan szakember, aki saját énekkarával már bizonyított! Óriási sikere lenne Montágh Imrének, ha megnyerhetnénk magunknak; jó beszédtechnikára mindannyian rászorulunk. És hívjunk meg a következő konferenciára zeneszerzőket! Azokat, akik írnak az ifjúságnak. Hadd szólíthassa meg őket bárki, tanácsaikat kérve.
Sok szó esett a tankönyvekről, a tantervekről. Az egyik tantervbe, amit elrettentő példaként a kezembe adtak, belelapoztam. Az ének-zene tagozatos általános iskolák nevelési és oktatási terve valóban elrettentő. Hibák, sajtóhibák tömege fogad első ránézésre is: „Palesztrina”, „Marenzió”, „Mendelsshon”, „Dvořak”, „Kui”, „Stravinszkij”, „Lendvai” Kamilló (Lendvay helyett), „szimfónikus”, „dodekafonia”, „szonata”, „Scola cantorum”… És micsoda képtelen követelmények! A 7. osztályosoknak például tudniuk kell a tanterv szerint (idézem): „… a szűkített és bővített hármashangzatok megfordításait…, a modulálást a romantikus zenében…”
Igen, ezek hallatlanul bosszantó dolgok, mégse felejtsük el, hogy a leggondosabban elkészített tanterv nyomán, a legjobb tankönyvekből — Dobszay A hangok világa sorozatából — is lehet katasztrofálisan tanítani, ám rossz tankönyvből is elsőrangúan. Ne fogjunk rá mindent a tantervre, a tankönyvre, ne tulajdonítsunk ezeknek túl nagy jelentőséget. A pedagógusképző intézetek helyes szemléletre tanítsanak. Arra készítsék fel a jövendő tanárt, hogy bármely tankönyvből — horribile dictu tankönyv nélkül! — tudjon tanítani. Mire a hallgatók kikerülnek az iskolákba, úgyis új tankönyv lesz kötelező…
Nem volt központja a konferenciának, egyetlen asztalnál sem ült senki, ahová ügyes-bajos dolgainkkal fordulhattunk volna. A jövőben bizonyára ellátna ilyesfajta feladatot egy–két győri zenész ifjú. Kár, hogy nem kaptunk kézbe — akár kézzel rajzolt — kis térképet, kiemelve rajta a konferencia színhelyeit, Győr nevezetességeit, a remek múzeumokat. Közös városnézés is kedves lett volna sokunknak. Jó lenne, ha a művelődési házban vagy bárhol másutt egy helyiséget, büfét rendelkezésre bocsátanának, ahol megpihenhetnénk, cseveghetnénk, vitatkozhatnánk. A műsorváltozásokat tudatni kell a közönséggel. Különösen egy pedagógiai konferencián nem maradhatnak le a tanárok nevei az ifjúsági koncertek programjáról. (Ez utóbbi apróságokat, amelyek eltörpülnek a nagyszerű szervezés egésze mellett, csak azért teszem szóvá, mert maguk a szervezők kérték, mondjuk el észrevételeinket.)
Mindazok nevében, akik részt vettek a konferencián, köszönöm meg Győr városának, hogy befogadott bennünket. Köszönöm a Városi Tanácsnak, személy szerint Werner Gyuláné tanácselnök-helyettesnek, Vadász Annának, a Városi Tanács művelődési osztálya vezetőjének, Pintér Ferenc művészeti előadónak és Cziglényi László tanár úrnak, a konferencia titkárainak, továbbá a rendezésben közreműködő valamennyi intézménynek, hogy a gazdasági nehézségekkel dacolva megrendezték a konferenciát, és lehetővé tették számunkra, hogy hat napon keresztül ragyogóan érezhessük magunkat.
Földes Imre
Megjelent a Parlando c. folyóirat 1984/2. számában.
|
|