Földes Imre

Földes Imre publikációi

 

Kilépni a hétköznapokból

Holland Fesztivál, 1981

 

 

Aki világhírességekkel akar találkozni és meg tudja fizetni a belépőjegyek égig érő árait, menjen Salzburgba, az Ünnepi Játékokra. Aki azonban művekre kíváncsi, újakra és régiekre — de nem az unos-untalan játszottakra —, európai és nem európai zenére, tizedáron kap élményeket a Holland Fesztiválon. És nemcsak zenei élményeket.

 

A new yorki táncegyüttes, a The Kitchen egyik jelenete zenetanárok érdeklődésének felkeltésére született… Az elektronikus orgonán a muzsikus háromhangú zenét játszik: quasi lá, szó, mí hangokat, nyolcad értékű hangokat, időnként nyolcadszünetekkel elválasztva. Na már most: képzeljük el, hogy három táncos — két nő és egy férfi — kb. 200 M.M. tempóban úgy adogat egymásnak egy kis labdát, hogy a  hangnál mindig az egyik nőhöz, a szó-nál a férfihez, a -nél a másik nőhöz kerüljön. Igen ám, de a három hang rafináltan követi egymást. Valahogy így: lá–szó–mí–lá–mí–szó–mí–lá–szó–lá–mí–lá–szó–mí–szó–mí–lá–szó stb. stb., és ugye szünetekkel tarkítva. Jó játék volt! És csak egyszer esett ki a kezükből a labda…

 

Boldogság sugárzott a Sulamiyah rend Tunéziából jött mosolygós öreg derviseinek vallási szertartásából. Egyszólamú zenéjükben az együttes mindig másik szólistának, a szólista az együttesnek adja át a dallamláncot, miközben dobolnak, táncra perdülnek. Nem túl heves a tánc, inkább csak lépegetnek, lengetik a karjukat a zenére. Erősödik a dobok hangja. Mind többen tapsolnak is. Egy-egy néző is velük. Gyorsul a zene, a motívumok rövidülnek… Aztán — vége. Észre se vettük, hogy elmúlt az idő.

 

 

A tunéziai Sulamiyah rend

(Bob van Dantzig felvétele)

 

Sose gondoltam volna, hogy amiért Germanus Gyulának Kisázsiába, Konyába kellett menni, azt láthatom egyszer Amszterdamban: a mevlevi-derviseket. Háromnegyed óráig csak zene szólt. Mezzoforte, de inkább piano-pianissimo zene öt énekessel, furulyásokkal, húros hangszeresekkel és ütősökkel. Próbáltam figyelni a finom hajlításokat, a mikrointervallumokat, de elég hamar belefáradtam. Rövid szünet után érkeztek meg a sejk vezetésével a dervisek — talpig sötétben, fejükön süveggel. Előbb leültek — törökülésbe —, majd felálltak, levették a köpönyegüket, ami alatt fehér, a deréknál övvel leszorított szoknya rejtőzött. Elindultak. A sejk elé járultak kezet csókolni, majd végre nagy sokára hárman — majd megint és megint hármasával — elkezdtek nyújtott karral, az óramutató járásával ellentétes irányba forogni. Szinte testetlenül lebegtek, keringtek, egészen lassan jobbfelé haladva. Már nem hallottuk a zenét, csak őket bámultuk. Nem szédülnek? — erre már Germanus is kíváncsi volt —, mert velünk, nézőkkel, bizony már forgott a világ. Mikor a dervisek a sejkkel az élen eltávoztak, valami hiányérzetünk maradt. Talán a Trópusi Múzeum előadóterme nem pótolta az eredeti környezetet? Lehet, hogy mégis el kell menni egyszer Konyába?

 

Indonéz zenét nem kell okvetlenül Jáváról vagy Bali szigetéről importálni Hollandiába. Működik ugyanis itt egy fiatalokból álló Holland Gamelánzenekar. Ők adták az aláfestő zenét a Raras Budaya című wayang kulit produkcióhoz. A holland Rien Baartmans mozgatta a bőrből készült, színesre festett lapos bábokat a hátulról egyetlen égővel megvilágított fehér vászon mögött. Érdekes, hogy a publikum egyik része a vászon mögé ül, tehát a bábjátékos mozdulatait hátulról követi, mellesleg a zenekar játékosait is látja. (Jáván a férfiak ülnek a vászon elé, és a nők helyezkednek el a hátsó oldalon, Amszterdamban koedukált volt az előadás…) A bábos, miközben mozgatta a figurákat, mesélt. Hallhatóan ízesen — hollandul. A közönség jókat derült rajta. Egyébként fölhatalmaztak bennünket, hogy szabadon járhatunk-kelhetünk, mert az előadás időtartama plusz-mínusz 6 óra!

 

A mi Állami Bábszínházunk sem vallott szégyent! Egyik délutáni bemutatójukat néztem meg, ahová a gyerekek kézen fogva hozták magukkal szüleiket. Azt hiszem, hogy A fából faragott királyfi szimbólumai nem egykönnyen jutottak el hozzájuk, de a sziporkázóan szellemes Petruskát tátott szájjal nézték végig.

 

A Fesztiválon a 16. századtól napjainkig az európai zene minden korszaka képviselve volt.

 

A Tallis Scholars (Peter Phillips vezetésével) két estét szentelt a reneszánsz egyházi zenének, németalföldi, olasz és angol mestereknek. Ne akarjuk őket a King’s Singershez hasonlítani! Más a műsorválasztásuk, más a hangzás — 6 férfi mellett 4 nő énekel —, és némi indiszpozícióval is küzdöttek olykor-olykor. De félreértés ne essék: gyönyörűen zenélnek, alázattal, kristálytisztán, virtuózan. Nem mindennapi tehetségüket — többek közt — névadójuknak, Thomas Tallisnak Gaude gloriosájában bizonyították. Olyan magas régiókban járunk — a szoprán többször is érinti a háromvonalas D-t! —, hogy tériszonyunk lenne, ha közben a földre néznénk… Bámulatos darab! Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen óriás, mint Tallis, itthon gyakorlatilag ismeretlen?

 

Az egész Holland Fesztivál egyik oszlopa Ton Koopman. Ő a Hesperion XX continuo-játékosa; neki köszönhetjük Peri Euridicéjének föltámasztását, a generálbasszus kidolgozását, a hangszerelést, és azt a felismerést is, hogy az első ránk maradt opera nemcsak parttalan recitativókból áll, hanem kifejező, emberi érzelmekben gazdag zene, amelyre Monteverdi — bár ma sem tudjuk, hogy ott volt-e a bemutatón — bátran támaszkodhatott. Koopman temperamentumával életet lehel minden kottafejbe. Keze alatt füstöl a csembaló. Játéka közben eszünkben sincs azon gondolkodni: hiteles-e, amit csinál. Személyisége hitelesíti a produkciót. Alig hihető, de Gustav Leonhardt volt a mestere. Az a Leonhardt, aki maga a mérték, a kánon. Őt is hallottam. A „nagy” Couperintől, Forqueraytől és J. S. Bachtól játszott csembalón, Ph. Em. Bachtól és Mozarttól fortepianón — ezúttal fáradtan. De a közönség mintha nem vett volna észre semmit: ahogy a fejedelmeknek kijár, úgy üdvözölték. Amint hallom, mindkettőjüket nagyon szeretik. Az ilyesfajta kérdésfeltevést, hogy „Leonhardt vagy Koopman?” — nem ismerik. Miért vagy-vagy? Is-is! — mondják ők, a hollandok.

 

Minden zenét csak zseniálisan volna szabad tolmácsolni. De Berlioz zenéjét lehetetlen másképpen. Mintha a partitúrái tiltakoznának minden pongyolaság ellen. Colin Davis a Te Deumot vezényelte. Ideális partnerei voltak: az amszterdami Concertgebouw zenekara játszott — legalább száz muzsikus —, a haarlemi St. Bavo katedrális gyermekkara és a Concertgebouw kórusa énekelt, vagyis aligha kevesebb, mint kétszázötven kórustag. Az énekkar — az ország minden részéből kiválasztott énekesek serege — volt az est hőse. Hetenként egyszer próbálnak. A szereplésekért semmi pénzt nem kapnak, csak az utazás költségeit térítik meg nekik. Amatőrök? Nem! Ők azok a dilettanték, akik nem a zenéből élnek meg, de zene nélkül nem tudnának élni. Leheletnyi pianissimóik és elsöprő fortissimóik hallatán elállt a lélegzetünk.

 

Honegger Jeanne d’Arcját ketten tették felejthetetlenné: Jules Bastin, aki jó másfél mázsájával, huncut mosolyával és a termet betöltő, zengő basszusával néhány apróbb szerepet formált meg elragadóan, és Anne Fournet, azaz Jeanne. Ő volt az egyetlen, aki kívülről mondta Claudel csodálatos sorait. Mondta? Sugározta, izzó szemeivel a messzeséget kémlelve, jobb kezével a bal csuklóját fogva át. És mikor szétroppantak a bilincsei, fölemelte mindkét karját, és előttünk szállt az égbe…

 

 

Anne Fournet

 

A világítótorony (The Lighthouse) Peter Maxwell Davies kamaraoperája. (Bergeni előadásáról Feuer Mária írt a Muzsika augusztusi számában.) Mindössze három férfi szerepel benne, három toronyőr, akik valóban éltek, majd 1900-ban titokzatos módon eltűntek a Hebridák egyik szigetéről. Maxwell Davies más színpadi műveiben is bizonyította drámai érzékét, muzikalitását, irigylésre méltóan természetes formálókészségét. Egy-egy feszültebb pillanat, a tenger rejtélyes hangjai emlékezetünkben maradnak, de a szerző immár túlontúl könnyed kézzel komponál: operája jórészt a felületen marad, mélyebb rétegeket nem érint. Az előadás mintaszerű volt; a Fires of London együttesben még sohasem csalódtunk.

 

 

Louis Andriessen

(Hans Verhoeven felvétele)

 

A mai holland zene egyik vezéregyénisége a 42 esztendős Louis Andriessen. Szerzői estje külsőségeiben sem volt érdektelen. A Concertgebouw nagytermébe lépve a megszokott széksorok helyett székekkel körülvett asztalok fogadtak, a közönség ki-be járkált és enni-innivalóval látta el magát. Csak akkor értettem meg, hogy mi szükség erre, mikor a műsort kezdtem tanulmányozni: egy Roussel-szimfónia, kilenc Andriessen-mű, majd Stravinsky Sacre-jának négyzongorás változata szerepelt rajta. Egy kedves szomszéd közölte velem, hagy a koncert, amely este negyed tízkor kezdődik, biztosan eltart éjszakáig, félhárom–háromig, látta a rádióműsorban. Azonnal a büféhez siettem…

 

Roussel invenciótlan, jellegtelen 4. szimfóniája után időrendben követték egymást az Andriessen-darabok: a finoman hangszerelt, de erőteljes gesztusokban gazdag Noktürnök, az Anachronie I. és II. — amelyben egy oboista-zsonglőrrel, Han de Vries-zel ismerkedhettünk meg —, majd két pirinyó tétel: az Anfang és az Ende.Kezdet zongora és altfurulya heterofonikus párhuzama, a Vég két furulyára készült, amelyet egyetlen muzsikus amúgy diaulos-szerűen fúj, vagyis egyszerre van a szájában a két hangszer. Nem a közönségen múlott, hanem Frans Brüggenen, hogy csak egyszer ismételte meg a tüneményes apróságot. Le Voile du Bonheur: hegedű-zongora duó. Békés, nosztalgikus hangok után a hegedűs leteszi hangszerét, fölkap egy mikrofont, és egy songba kezd. És mi történik e meglepő szakasz után? Ahogy egy trió után, visszatér a főrész. Az In Memoriam elektronikus zene: Stravinsky halála évében készült. „Korszerű” hangszerelésben Mozart „nagy” g-moll szimfóniája van a Sacre zárórészének ritmusára vágva. A De Volharding együttes ragyogó hangulatban adta elő a két nekik írt darabot: a De Volharding az Ebony Concertót, az On Jimmy Yancey Ligeti Continuumját vallhatja őséül, miközben mindkettő egyénien merít az amerikai repetitív iskola eredményeiből. A Hoketusban a középkori gyakorlat úgy éled újjá, hogy az azonos hangszerekből — fender-zongorából, zongorából, basszusgitárból, kongából, pánsípból és szaxofonból — álló két csoport sohasem egyszerre, hanem hangonként felváltva játszik, például az egyik blokkban így:

 

 

A több mint harminc percig tartó, szüntelenül fortissimo-zene hatását még az is fokozta, hogy mire sorra került, a közönség már rég nem a helyén ült, hanem körülülte-állta a Hoketus együttest, és nyitott vagy csukott szemmel mozgott a zene ütemére. A tombolásnak nem akart vége szakadni. Pedig hátra volt még a Sacre. Maarten Bontól, aki ügyesen osztotta szét a feladatokat a négy zongorista között, nem tagadhatjuk meg a dicséretet még akkor sem, ha ez után is inkább a Stravinsky-féle négykezes változatra szavazunk.

 

 

A Sacre négyzongorás előadása

(Bob van Dantzig felvétele)

 

Hadd számoljak be végül Geoffrey Douglas Madge és Körmendi Klára kétzongorás koncertjéről. Ha nem tudnám, hogy csak néhány hete, azt hinném: évek óta játszanak együtt. Nem arra törekedtek, hogy feltétel nélkül hasonuljanak egymáshoz, hanem megtartva egyéniségüket, segítették kibontakozni egymás előadói erényeit — természetesen a darabok szolgálatában. Sajnos, sem a francia François-Bernard Mâche, sem az angol Brian Ferneyhough nem érdemelte meg azt a munkát, amelyet darabjaikba fektettek. Az előbbi Temes Nevinbür címmel nem a Temes vidékére, hanem Afrikába kalauzol bennünket. Mâche egy afrikai nyelv szavait és madarak hangját — jó madarakét! — rögzítette szalagra, és ez fut párhuzamosan azzal a zenei anyaggal, amit két zongorára és ütőhangszerekre írt. Lehet, hogy maradi vagyok, de én Messiaent választom, mert ő zenévé kódolta a madárfüttyöt. Ferneyhough Szonátája szóra sem érdemes: tengernyi gyors hangból álló Boulez-kópia. Örülök viszont, hogy megismertettek a Fantasia Contrappuntistica című Busoni-darabbal, amely a Die Kunst der Fuge befejezetlenül maradt fúgája köré és fölé született. És örülök, hogy megismerkedhettem a zeneszerző Madge-dzsel, aki We are together címmel a hangok, a harmóniák figyelésére ösztönző kompozíciót írt. Mindezek után Bartók két zongorára és ütőhangszerekre írt Szonátája következett. Kár, hogy az ütősök nem a mieink közül kerültek ki: Carlos Tarcha és Toni Roeder szárazon, érzéketlenül kopogtatták hangszereiket. Szerencsére a remek zongorapáros biztosan vett minden akadályt, értelmesen és lelkesen tolmácsolva a zseniális partitúrát. Méltón képviselték Bartókot az idei Holland Fesztiválon.

 

 

Geoffrey Douglas Madge és Körmendi Klára

(Wim Riemens felvétele)

 

 

Földes Imre

 

 

Megjelent a Muzsika c. folyóirat 1981/9. számában.

 


©2020 Földes Imre
  
Szerkesztés, szöveggondozás: Jakab Géza   —   Webmester: Kenéz László
  
A foldesimre.hu honlap semmiféle sütit (cookie) nem használ,
személyes adatot sem marketing, sem analitikai célból nem gyűjt.