Földes Imre

Földes Imre publikációi

 

Schubertiade 1999

Feldkirchi napló

 

 

A Hermann Prey alapította Schubertiadét, amely azóta kinőtte az ausztriai Hohenems kastélyának falait, ma már több időpontban, több színhelyen rendezik meg. Az immár 24. Schubertiade legnagyobb szabású hangversenysorozatának június 18. és 27. között Feldkirch adott otthont.

 

Feldkirch négy ország: Ausztria, Németország, Svájc és Liechtenstein határán fekszik. Ha nem is a legnagyobb, de bizonyára a legszebb vorarlbergi városka. Két remek koncertterme közül a Montforthausba 1100-an férnek, a Konservatoriumssaal befogadóképessége 600 fő. Dal- és kamaraestekre az előbbibe 300, az utóbbiba 500 schilling a legolcsóbb, mindkét helyen 800 schilling a legdrágább jegy. A zenekari hangversenyek ára ennél is magasabb, a csúcs 1400 schilling (ami körülbelül 25 ezer forintnak felel meg). Ennek ellenére — egy megváltozott műsorú délutáni koncert kivételével — ki lehetett tenni a táblát: minden jegy elkelt!

 

264 oldalas, pazar kiállítású, keménykötésű programkönyvet adtak a vendégek kezébe. Olyat, amelybe a könyvjelző is bele van kötve! Tetszik tudni, miről van szó? Arról a vékonyka selyem (?) szalagról, amelyet manapság — nálunk — még az útikönyvekből is kispórolnak. Öröm benne lapozgatni! Öröm, mert a papír maga is első osztályú. Hogy benne vannak a hangszeres művek tömör analízisei, a dalok szövegei (az idegen nyelvűek németre fordítva), az összes közreműködő adatai, fényképei — ez, ugye, magától értetődő, de az igazán unikum, amilyen színvonalú rajzok, képek egészítik ki a tudnivalókat.

 

Apropó, tudni- és látnivalók. A Schubertiade alatt a Villa Claudiában Georges Braque kései grafikai munkáit kínálták megvételre, és a híres énekesnő és rendező, Brigitte Fassbaender elragadó humorú rajzaiból, festményeiből is kiállítottak egy jó csokorra valót.

 

A hangversenyeken túlnyomó többségben Schubert és Schumann, a romantikusok, illetve a bécsi klasszikusok művei hangzottak el, de a 20. századot is képviselte egy-egy kompozíció, így Webern zongorára írt Variációi, vagy a svájci Othmar Schoeck (1886–1957) néhány konzervatív, de figyelemre méltó dala.

 

A fesztivál közel fele dalest, amelynek programjain, kivétel nélkül mindenütt, az énekessel egyenrangú társként tüntetik fel a zongoristát. Méltatlan a zongoraművészekkel szemben, amikor ezt írjuk a nevük elé: „zongorán kísér”. Itt, a Lied hazájában tudják, hogy a dal énekre és zongorára írt kamarazene!

 

Milyen a közönség? Cukorkákat nem bontanak ki sztaniolpapírból zene közben, de itt is esnek le ceruzák és retikülök, itt is tudja valami a leghalkabb taktusoknál kaparni a torkokat. Egyetlenegyszer az is előfordult, hogy többtételes mű két tétele között valaki tapsolni kezdett, ám rögtön abbahagyta, mihelyt rádöbbent: egyedül maradt.

 

A taps, a forró taps elég gyakran egészül ki lábdobogással, de ütemes taps nincs, azaz kétszer — másodpercekre — mégiscsak összejött. A Peter Schreier – Schiff András páros és a Gruberova–Kasarova-duett kapta. (A zongorista Friedrich Haider volt.)

 

Két–három ráadást mindenki ad, olykor többet is. Egyvalaki nem adott ráadást, de erről hadd szóljak majd a megfelelő helyen.

 

A huszonnégy feldkirchi hangverseny felét volt módom meghallgatni, így is állíthatom: eddig egyetlen fesztiválon sem találkoztam ilyen magas színvonallal.

 

 

Június 20., vasárnap este, Montforthaus

Christoph Prégardien — tenor

Michael Gees — zongora

(Goethe-dalok)

 

Megragadó a német Prégardien ízlése, kultúrája. Megejtőn nemes, zengő, minden regiszterben egységesen magvas tenorhangját soha nem erőlteti, a hangerő az egészséges forte határát nem lépi túl, ezzel szemben a piano-pianissimo régióban megannyi árnyalatot ismer. Ahogyan eltűnik egy-egy magas hang az éterben — megáll a levegő.

 

Ars poeticája valószínűleg az, hogy bármit tesz, annak elsősorban esztétikusnak kell lennie. Így hát minden lekerekített, kiegyensúlyozott, harmonikus. Szép!

 

Mégis nehezményeztem (lehet, hogy csak én?), hogy szünet nélkül következett Schumann után Othmar Schoeck, Wolf után Beethoven, Schubert és ismét Schumann, ismét Schubert, majd Wolf… A dalok egymásba oldódtak, a stílusok némiképp közömbösítették egymást. Magyarázat persze van minderre: 250 évvel ezelőtt született Goethe. Prégardien nem zenei, nem stiláris szempontok szerint, hanem egymáshoz illesztett költemények logikáját követve építette föl műsorát.

 

Michael Gees színgazdag, stílusokra érzékeny zongorázásával, visszavonulásra és előrelépésre való képességével figyelemre méltó társa volt az énekesnek, habár egy-egy váratlanabb, extravagánsabb megoldása ki-kilépett az est légköréből.

 

 

Június 21. hétfő este, Montforthaus

Alfred Brendel — zongora

(Haydn-, Schubert- és Mozart-művek)

 

Haydn é-moll (Hob.XVI:34) szonátájának Adagio tételében Brendel mesterien értelmezte a sok apró ritmusértékből szervezett dallamot; itt is, másutt is remekül bánik a szünetekkel, kivételes érzéke van a folyamatok váratlan megszakításához. A Schubert-szonáta (Á-dúr, D 959) egyik-másik mozzanatában a korabeli billentyűs hangszer hangzását csalta ki a zongorából. Játékának sok részlete marad emlékezetes. Amiért az összbenyomás nem volt maradéktalan, annak az az oka, hogy a zene molekulái, a kisebb formatagok előnyben részesültek a nagyformával szemben, az újrakezdések fékezték a lendületet, az ösztönös gesztusokat le-legyőzte az intellektus.

 

Az est Mozartnak szentelt második felében, bevallom, lankadt a figyelmem. Melyikünk fáradt el jobban? Sem a c-moll fantázia (KV 475), sem az a-moll rondó (KV 511) nem tudott igazán lekötni. Az Á-dúr szonátában (KV 300i) vontatottan követték egymást a variációk, nélkülözte a janicsárzene-jelleget az „Alla turca” feliratú harmadik tétel. Semmi szükség két és fél órát megközelítő műsorral a közönség elé lépni.

 

 

Június 22., kedd este, Montforthaus

Camerata Academica Salzburg

(Schubert- és Johann Strauss-művek)

 

Megbetegedett a karmester, Franz Welser-Möst. Helyette a koncertmester, Alexander Janiczek nagy lendülettel, hegedűjével és testének erőteljes ide-oda mozgásával, állva irányította az együttest. Irányította? A Camerata Academicának erre tulajdonképpen nincsen szüksége. Rendkívül összeszokott gárda. Az együttjátszás nem lehet makulátlanabb; a maximális fegyelem azonban nem érinti a zenélés szabadságát. Mert ez a szabadság nem előzi, hanem követi a tökéletesen kidolgozott produkciót! Ragyogó vonósok, ragyogó fúvósok — testvéri szövetségben. Egyik hangszercsoport sem tolakodik a másik elé, sem a Schubert-, sem a Johann Strauss-zenében. Trouvaille, ahogyan egymás mellé helyezték a két bécsi mestert, és különösen ilyenformán, hogy felváltva követték egymást. Érzékelhettük, hogyan készítik elő a Schubert-táncok a Johann Strauss-darabokat, megtapasztalhattuk, Strauss mit köszönhetett Schubertnek. A magyaros — bocsánat: osztrákos! — temperamentumú, elsöprő lendülettel muzsikáló salzburgiakat joggal ünnepelte a publikum. Lehet, hogy sikerüket a két évtizeden át őket nevelő Végh Sándornak is köszönhetik?

 

 

Június 23., szerda délután, Konservatoriumssaal

Barbara Hendricks — szoprán

Roland Pöntinen — zongora

(Schumann-, Grieg-, Rangström- és Sibelius-dalok)

 

Jan Kochanowski Bakfarkra utaló verssorát parodizálva kérdem: szabad-e Kathleen Ferrier után nyúlni Schumann Frauenliebe und Leben ciklusához? A válasz persze ez: szabad, csak hát azt a szintet megközelíteni sem könnyű. A nagyhírű Barbara Hendricksnek mindenesetre nem sikerült.

 

Őszinte érzelmei kifejezéséhez a nagyon rokonszenves muzsikusnak ma már korlátozottak az eszközei. Nemcsak a regiszterek között nincs finom átmenet, az egymás melletti hangok is más-más színűek, mellékzöngéktől sem mentesek, hangja egyébként sem Schumannhoz való. Az északi dalok az addig seszínűen, sótlanul játszó zongoristát is jobban inspirálták. A minden tapsot azonnal megháláló művészek — ha jól számoltam — hat ráadást adtak. Amolyan kiárusítás jellege volt a dolognak: addig énekelünk, ameddig lehet. Azért akadt ékszer is a ráadások között: egy spirituálé.

 

 

Június 23., szerda este, Montforthaus

Matthias Goerne — bariton

Alfred Brendel — zongora

(Schubert: Winterreise)

 

A német bariton, Matthias Goerne Schubert-felvételeit már itthon megcsodáltam, így hát a nem mindennapi várakozás és a csalódástól való félelem különös elegyével ültem be hozzá. Nos, egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor voltam részese ilyen megrendítő élménynek — de ezek közül is magában áll, amit most kaptam.

 

Goerne abban különbözik minden más, általam eddig hallott előadóművésztől, hogy a szó: előadóművész, egyszerűen nem illik rá. Ő nem tolmácsol, nem közvetít egy megírt textust. Mintha valamilyen belső sugallatra hallgatna, teremti a zenét. Olyan hőfokon él át minden érzelmi hullámot, s oly szuggesztíven láttat minden mozzanatot, hogy közben mi magunk is résztvevőivé válunk a teremtésnek, a zene keletkezésének. Bizton állíthatom: a Winterreise ezen az estén született meg!

 

Hányan és hányan nem tesznek különbséget próza és vers között: szöveget énekelnek, de nem a vers szövegét! Matthias Goerne a verssorokat, a szótagszámot, a rímeket, a versszakokat érzékeltetve, csodálatosan artikulált szavakkal — de soha nem eladva magát hangutánzó szónak, mássalhangzónak, ahogyan sokan teszik —, a 24 versből-dalból szünet nélkül emelt épületet. Egy tőről fakadt költészet és zene, ahogyan az emberiség hajnalkorában sem jártak külön utakon.

 

A zongoraszólam, ahogy mondják, jó kezekben volt. Alfred Brendel megtett mindent, amit megtehetett. De hát egy óriás árnyéka vetült rá!

 

A tetszésnyilvánítás, ahogyan a tömeg kezdett magához térni, úgy erősödött fokról fokra. Nagyon hosszú ideig tartott, de ráadást nem kaptunk. A Das Leiermann után nemhogy tapsolni, beszélni sem lett volna szabad — csak szép csöndben hazamenni.

 

 

Június 24., csütörtök este, Montforthaus

Bo Skovhus — tenor

Helmut Deutsch — zongora

(Schubert: Die schöne Müllerin)

 

A műsorfüzetből megtudhattuk: a dán tenor tavaly Hamburgban Wozzecket énekelt, és alig néhány hónappal ezelőtt Danilóként aratott nagy sikert a bécsi Staatsoperben. Ez az interpretáció — a hang maga is, az olykor kicsit édes megoldások, az elővillanó fogsor — az utóbbi szerepkörhöz állt közelebb.

 

Ha a tenoristával nem is voltam azonos hullámhosszon, annál inkább a zongoristával. Az osztrák Helmut Deutsch nevét meg kell jegyezni! Csak horizontálisan mozog a két kéz. Ilyen kevés mozdulattal nem láttam még zongorázni senkit. De hát nincs is idő a kezeket emelgetni. A vívó várja így, mikor találhatja el az ellenfelet, az oroszlán lesi így, mikor vetheti magát az áldozatára… Rájöttem: legjobb, ha Helmut Deutschot figyelem. Hátha van, amikor elkésik. Vagy előbb lép be? Nem! Minden igyekezetem ellenére semmiféle kisikláson nem sikerült rajtakapnom.

 

Bámulatos érzékenysége, persze, nemcsak az énekessel való együttműködésre szorítkozik. Ahogyan a kezdő ütemekkel megteremti a dalok hangulatát, ahogyan pontot tesz a dalok végére, akkordváltásai, a modulációk a keze alatt: megannyi élmény. Eszményi partner! Eszményi partnert érdemelt volna.

 

 

Június 25., péntek délután, Konservatoriumssaal

Michelle Breedt — mezzoszoprán

Wolfram Rieger — zongora

(Schubert-dalok)

 

A dél-afrikai születésű mezzoszoprán, Michelle Breedt életrajzából kiderül: egy évtizede énekel a német színpadokon Mozartot, olasz operákat, Octaviant. Schubert világában is teljesen otthonos. Minden regiszterben csodaszép, telt, barnás-meleg hangja van, amellyel nagyon kifejezőn bánik, hallgatóságát szinte beburkolja vele. Mi az, amit mégis hiányoltam? Az egyéni olvasatot, az eredetiséget!

 

 

Június 25., péntek este, Montforthaus

Peter Schreier — tenor

Schiff András — zongora

(Schumann-ciklusok: op. 24., op. 39., és Schubert-Goethe-dalok)

 

Vállalva némi képzavart, úgy mondanám: kapkodta az ember a fülét ide és oda, hogy kitől kap több szépséget. Szinte versengett az ének és a zongora.

 

Ha jól ítélem meg, Schreier hangja most egy picit sötétebb, mint régebben — de makulátlan. Könnyes rezignációval, máskor huncut, hamiskás mosollyal énekli, úgy is mondhatnám, elmeséli a dalokat, s eközben árad belőle a szeretet. A dalok szeretete, és akinek átnyújtja őket: a közönség szeretete.

 

Schiff András felfedező úton jár. Nem tudom, volt-e előtte, aki a dalok zongoraszólamából ennyi történést olvasott ki, a zenei megmozdulások ilyen gazdagságára mutatott rá. Ha van zongorista, hát ő biztosan az, aki lépten-nyomon bizonyítja, hogy Schumann vagy Schubert nem kíséretet írtak, hanem megosztották a gondolatot az ének és a zongora között. (Tévedés ne essék: gondolat lehet egy végigvitt nyolcadmozgás is…)

 

Az ünneplésnek se vége, se hossza. A Lied dicséretét zengte az este. (Mi miért nem dicsérhetjük gyakrabban, nálunk miért fehér holló a dal? Pedig nélküle nemcsak zeneirodalmi ismereteink hézagosak, a dalművészet nélkül csonka az ember!)

 

 

Június 26., szombat délelőtt, Konservatoriumssaal

Keller Vonósnégyes — Keller András, Pilz János, Bársony Péter, Szabó Judit

(Haydn-, Dvořák- és Schubert-művek)

 

Keller András átütő egyénisége, virtuozitásra és meghitt pillanatok érzékeltetésére egyaránt alkalmas, feszültségteremtő hegedűjátéka uralja a kvartettet. De ha megfeledkezik arról, hogy ő primus inter pares, ha elképzeléseit fölérendeli a többiekének, ha saját tempóit érvényesíti, megszakad a kommunikáció közte és társai közt. Talán ennek tudhatók be az összjáték helyenkénti megbicsaklásai, az apró — valóban apró! — fegyelmezetlenségek és nyugtalanságok (Haydn: G-dúr vonósnégyes, op. 77/1).

 

Többször igényeltem volna lélegzetvételnyi szünetet, megpihenést ívek, periódusok végén, késleltetett indításokat. Nem örültem egyes, rövid hangokból álló menetek etűdszerű megoldásainak, annak sem, amikor a d-moll vonósnégyes (Der Tod und das Mädchen) variációs tételében a tizenhatodok, a triolák díszletté váltak ahelyett, hogy dallamok maradtak volna. Ezzel szemben tetszettek a markáns ritmusok, az éles kontrasztok, a telibe talált karakterek (Dvořák: F-dúr vonósnégyes, op. 96).

 

Miközben Keller András kezében van a kvartett egészének sorsa, az együttes fundamentuma, oszlopa a nagyszerű Szabó Judit. Bizton lehet rá építeni. Pizzicatóit, szépséges, egyenes hosszú hangjait nem lehet elfelejteni. Játékát a helyi sajtó név szerint kiemelte! A belső szólamoktól (Pilz Jánostól és a minden tiszteletet megérdemlően debütáló Bársony Pétertől, hiszen Gál Zoltán hirtelen kilépését követően először ült a kvartettben!) szívesen hallottam volna több, nem erősebb, de bátrabb, személyesebb akciót.

 

(Csak zárójelben jegyzem meg: hangolni disztingváltan kell, tételek között különösen! A kompozíció egésze, a megteremtett atmoszféra sínyli meg, ha teljes hangerővel préselik a húrokat.)

 

Összességében Kellerék igen jó benyomást keltettek. Kijárt nekik a lábdobogás. Amivel megköszönték, a valamikor Joseph Haydnnak tulajdonított Szerenád varázslatos volt — mintha csipkefüggöny mögül hallottuk volna. Akik ilyen magas szinten tudnak muzsikálni, egyetlen másodpercig sem adhatják alább.

 

 

Június 26., szombat délután, Konservatoriumssaal

Olaf Bär — bariton

Helmut Deutsch — zongora

(Schubert mitológiai tárgyú dalai)

 

Ínyenceknek összeállított program. Aki kitűzte, nem sikerre vadászik, hanem ismeretterjesztő, aki ezúttal a kevéssé ismert Schubertet kívánja megmutatni hallgatóinak. (Mayrhofer Uraniens Fluchtjának, illetve Schiller Die Bürgschaftjának megzenésítése külön-külön eléri, sőt túllépi az egynegyed órát!)

 

Ha Olaf Bär nem győzött is meg arról, hogy mind a tizenegy kompozíció remekmű, dúsan zengő orgánumával, kifogástalan szövegejtésével, színpadi atmoszférát teremtő drámai készségével bizonyította: világnagyság áll előttünk.

 

Helmut Deutsch a két nappal ezelőtt megismert színvonalon tolmácsolta az olykor igen kevéssé hálás zongoraszólamot.

 

 

Június 27., vasárnap délelőtt, Montforthaus

Schiff András — zongora

(Schumann-művek)

 

Jó, hogy egy koncert két félidőből áll! A Humoreske és az op. 21-es Novelletten-ciklus első négy darabja után azt hittem: a varázslat ezúttal elmarad. Az érzelmi, a dinamikai skála a kívántnál szűkebb tartományban mozgott.

 

A szünet után felnyíltak a zsilipek. A második négy novellette és a szinte sohasem hallható 3., f-moll szonáta (Concert sans orchestre) előadásában Schumann valamennyi énje: a befelé forduló, meditatívabb alkatú Eusebius, a dinamikus Florestan és a bölcs Raro is feltárult előttünk. Többet tudhattunk meg róla ma, mint sok más művész Schumann-estjeiből együttvéve.

 

És akkor jöttek a Schubert-ráadások…! Csak a legnagyobbak tudnak így behatolni az ember lelkének legmélyebb rétegeibe, feledtetni minden gyarló gondolatot, képesek bennünket megtisztítani. Igen, ezt hívják katarzisnak. Miért nincs tehetségünk megállítani az időt, hogy ilyen gyönyörűségnek vége ne szakadjon?

 

 

Június 27., vasárnap este, Montforthaus

Edita Gruberova — szoprán

Vesselina Kasarova — mezzoszoprán

Friedrich Haider — zongora

(Dvořák-, Mendelssohn-, Schumann-, Brahms-, Rossini-duettek)

 

Dvořák kellemes, de nem világrengető, félidőt betöltő Morva duettjeivel mutatkozott be a mesterien összecsiszolt páros. Sűrűn fordultak egymással szembe, lesték egymás ajkáról a szót, a hangot. Mosolyogtak, élvezték, amit csináltak.

 

A német darabok közül kivált a Schumannok (Sommerruh, An den Abendstern) és a Brahmsok (Die Meere, Die Schwestern) érintettek mélyebb rétegeket, a Rossini-duett (La regata veneziana) már a ráadások felé mutatott, amelyekben a két hölgy megcsillantotta operaénekesi képességeit. Fergeteges Bellini- (Norma) és Rossini- (Tancredi) produkciók következtek. A két koloratúrfenomén közül Gruberova a tőle elvárt intenzitással, bravúros virtuozitással, de valamivel fedettebb hangon énekelt, mint máskor. A fiatal bolgár Kasarova, akinek eddig hírét sem hallottam, lenyűgözött hajlékony, megigéző hangjával, amelynek segítségével ugyanegy magasság ezernyi árnyalatával kápráztat el, és olyan értelmesen tagolja a mondatokat, a periódusokat, hogy nincs az a formatant okító tanár, aki hibát találna benne.

 

Rossini Macskaduettjével búcsúztak el. Ez lett a koncert, egyben a fesztivál fináléja. Ahogyan el is játszották a két macska dialógusát, dőltünk a nevetéstől. Jó lenne ilyen kedéllyel megérni a 25. Schubertiadét, 2000-ben!

 

 

Földes Imre

 

 

Megjelent a MUZSIKA c. folyóirat 1999. szeptemberi számában.

 


©2020 Földes Imre
  
Szerkesztés, szöveggondozás: Jakab Géza   —   Webmester: Kenéz László
  
A foldesimre.hu honlap semmiféle sütit (cookie) nem használ,
személyes adatot sem marketing, sem analitikai célból nem gyűjt.