Földes Imre

Földes Imre publikációi

 

Varsói Ősz

(1980)

 

 

23 tagú főiskolás csoportot vezettem idén Varsóba, a Varsói Őszre. A varsói Zeneművészeti Főiskola kollégiumát, ahol a múltban diákjaink szállást kaptak, renoválták, így Pesten az Orbis-nál 10 éjszakára, személyenként napi 170 forintért foglaltunk kétágyas szobákat a Hotel Warszawában. Amennyivel drágább volt a szállás, mint tavaly, annyival kényelmesebb is. Elgondolkodunk majd rajta: ne ezt a megoldást válasszuk-e a jövőben? Ez esetben ugyanis nem kellene minden évben a varsói Főiskola — egyébként hallatlanul készséges — prorektorához, Borkowski professzorhoz fordulni szívességért, segítségért.

 

A koncertekre sikerült olcsó belépőjegyeket szereznünk, így elmondhatom, hogy — a kezdeti nehézségektől eltekintve — utunk zavartalan volt. Egy tanácsom azért lenne a jövőre nézve: a diákoknak ugyanabba a vasúti kocsiba kell majd jegyet szerezni. A vonaton odafelé is, visszafelé is teljesen szét voltunk szóródva. Voltak, akiknek egyedül, meglehetősen ittas egyének között kellett eltölteniük az éjszakát.

 

Az idei Varsói Ősz szeptember 19-től 28-ig tartott, tehát egy nappal hosszabb volt, mint eddig bármikor. Eredetileg 25 koncertet hirdettek, egy azonban elmaradt. Nem kis megterhelés. Volt nap, amikor négy koncert követte egymást — úgyszólván szünet nélkül!

 

A művek átlagszínvonala valamivel alacsonyabb volt a tavalyinál, de az előadóművészek mindent megtesznek, hogy a darabokat sikerre vigyék. Művek igen, előadók soha nem buknak meg Varsóban.

 

Az események középpontjában Schönberg Mózes és Áron című operája állt a Deutsche Oper am Rhein előadásában, a fő szerepekben Peter Mevennel (Mózes) és Sven-Olof Eliassonnal (Áron). Az előadás oszlopai a szólisták voltak — elsősorban Mózes alakítója — és a kórus. Fakóbb volt a zenekar, és az átlagosnál alig jelentősebb a karmester (Günther Wich) munkája. A rendező (Georg Reinhardt) fantáziája csak itt-ott szárnyalt magasabbra. A koreográfiáról egyetlen jó szót sem lehet szólni. Az aranyborjú-jelenetben úgy táncoltak, mintha közben a Giselle zenéje szólna… Mindent összevetve mégis nagy élmény volt a század egyik legjelentősebb operáját színpadon látni. És ami az előadás külön érdekessége: tudomásom szerint első ízben a világon a befejezetlen III. felvonást is megszólaltatták a töredékben maradt zenei vázlatok alapján!

 

Zygmunt Krauze Hegedűversenyével indult a fesztivál. Cigányos hangvételével, a liszti rapszódiákat idéző zenei anyagával nem tudtam magam azonosítani. Ligeti György Kettősversenye Budapesten jobb előadásban részesült. Szvjatoszlav Richter Prokofjev-matinéja komoly tanulságul szolgált. Még ismeretterjesztő célzattal sem szabad gyenge darabokat műsorra tűzni! Richter zsenije sem tudta feledtetni, hogy a művek 80–85 százaléka inkább előtanulmány, és csak a Tovatűnő látomások, illetve a Hamupipőke című balettből írt 5 tétel remekmű.

 

Sok örömöt okozott a London Sinfonietta, Ronald Zollman vezetésével. Sztravinszkij darabját, A katona történetét elragadóan játszották az imponáló hangszeres készséggel megáldott szólisták. Xenakis 11 hangszeres muzsikusra írt Phlegrája a legegyénibb hangú darabok egyike volt, amely idén a Varsói Őszön elhangzott.

 

Ligeti György és a Varsóban élő Esztényi Szabolcs zenéjét leszámítva a mai magyar zenét Dubrovay László Oscillations No. 3. című műve képviselte. Sajnos az elektronikus berendezés hibájából a műről a közönség nem kaphatott teljes értékű információt.

 

Az angol „Electric Phoenix” együttes (szoprán, mezzoszoprán, tenor és basszus kvartettje, plusz egy keverő) rendkívül érdekes, szép hangzásokat produkált, különösen a fiatal angol, Roger Marsh Not a soul but ourselves című darabjában. Tetszett David Bedford The Way of Truth című műve, ugyancsak velük. Kevésbé az együttes tenoristájának, William Brooksnak Madrigals című ciklusa. Mezzoszopránjuknak (Linda Hirst) virtuóz és szellemes előadásában nagy sikert aratott John Cage 1958-ban írt Áriája.

 

Zdzisław Piernik lengyel tubaművész virtuóz képességeit minden évben bizonyítja. Idén Penderecki nem jelentős Capriccióját és Matthias Bamert svájci szerző Incon-Sequenza című, nem mindig a legízlésesebb eszközöket felsorakoztató darabját játszotta el.

 

Otto Ketting holland zeneszerző tehetséges Szimfóniáját szaxofonokra és zenekarra a hágai Residentie Orkest előadásában hallhattuk Ernest Bour vezényletével. A cseh Miloslav Kabeláč Nyolc ricercare-ja ütőkre sok érdekes pillanattal ajándékozott meg. Némi csalódást okozott a híres énekesnő, Dorothy Dorow. Nem túl nagy hangon, átütőerő híján énekelte Theo Loevendie Six Turkish Folk Poems ciklusát. Persze hiába is lett volna több erő az előadásában, a darab aligha tetszett volna jobban.

 

Két koncerten hallhattuk a nagyszerű Holliger-házaspárt. Amit játszottak, abból nem minden, de ahogy játszottak: emlékezetes marad. Így Lutosławski nekik ajánlott Kettősversenyét és Epitaph-ját oboára és zongorára a Varsói Ősz legjobb produkciói közé sorolhatjuk.

 

A Lengyel Kamarazenekar koncertjén szólalt meg Sikorski nagyon szép Strings in the Earth című műve. Ugyanekkor — érthetetlen műsorszerkesztési tévedésből — Stravinsky Apollon musagète című balettjének részletei. A csupa lengyel darabból álló koncert amúgy is több mint két óráig tartott volna…

 

Nyomasztó éjjeli koncertet adott a Zygmunt Krauze vezette Music Workshop. Krauze felkérte a világ különböző tájain élő zeneszerző-barátait: írjanak számukra egy-egy apróbb, négy–öt perces művet. Huszonkilenc számból állt a műsor. Kevesen bírták ki végig…

 

Richtert a Prokofjev-esten kívül még többször hallhattuk: Janáček Concertinóját játszotta elbűvölően (a darab is felvillanyozóan eredeti!), továbbá Hindemith — Bartók III. zongoraversenyét sok eszközben előlegező — Kammermusik No. 2.-jét, és Berg Kamarakoncertjét. Hiába, Richter minden stílusban tökéletesen otthon van. (Nem lehetne őt egyszer magyar darabokkal megajándékozni? Mai magyar szerzők zongoradarabjaival?) Sosztakovics — napokkal a halála előtt befejezett, nagyon szomorú — brácsa-zongora szonátáját is Richterrel hallhattuk és Jurij Bashmettel. A nagyszerű szovjet hegedűs, Oleg Kagan Snitke III. hegedűversenyében és Berg Kamarakoncertjében mutatta meg kivételes képességeit.

 

Varsóban is, Budapesten is hallhattuk már a német Hans-Karsten Raecket saját készítésű fúvóshangszereivel. Tehetséges muzsikus, de ugyanazt csinálja évek óta: dobhártya-repesztésig fújja hangszereit, míg bele nem fáradunk.

 

Frederic Rzewski zongorára írt és saját maga által előadott The People United Will Never Be Defeated! című zongoravariációja közben botrány tört ki. Az olykor beethoveni stílusutánzat szintjén mozgó, persze tudatosan vállalt, mozgósító erejűnek szánt, irtózatos terjedelmű mű közben többször is füttyentgettek, bele-belenevetgéltek. Majd mikor ez — kb. egy óra zene után — megismétlődött egy jókora generálpauzában, Rzewski felpattant a zongora mellől és kihívóan követelte, hogy jelentkezzék az, aki fütyült: „mutassa meg az arcát szemtől szemben!” Kb. öt percen keresztül ültünk — vérmérsékletünknek megfelelően — megijedve vagy mosolyogva, és vártuk, mi lesz. Miután Rzewski kikérte magának a „provokációt”, visszaült a zongorához, és még vagy 10 percig sorolta a variációkat… Nehéz lenne eldönteni: ki provokált és kit? Szabad-e az előadóművésznek (a zeneszerzőnek) felelősségre vonni közönségét? Főleg ilyen esetben, mikor a darab — a szerző tudja csak igazán, mennyire — kihívó. Persze az is kérdés: helyes-e belefütyülni a darabba. Bartók erről azt mondta, mikor egyik darabját kifütyülték: aki megváltotta jegyét, vele a tetszés és a nem tetszés jogát is megváltotta… A pesti közönség jóval illedelmesebb. A varsói közönségnek nem lehet mindent — hogy úgy mondjam — eladni.

 

Többször hallhattuk a hajdani Zathureczky növendéket, Wanda Wiłkomirskát. Nagyszerű hegedűs. Miért nem halljuk többször Budapesten?

 

Az egyik éjszaka computer-zenével ismerkedhettünk. Siralmas volt. Az úgyszólván kimeríthetetlenül gazdag lehetőségekkel nem tudnak élni, legalábbis azok, akik ezen az estén bemutatkoztak.

 

Mindannyian örültünk az amerikai Stephen Montague Varsói Ősz című zenekari művének. Ki hinné el, hogy lehet olyan 10–15 perces darabot írni — kórusra és zenekarra —, amely egyetlen pillanatra sem emelkedik piano fölé, mégis olyan szuggesztív, hogy nem lehet közben másra figyelni?

 

Két kevésbé jelentősnek ítélt koncert helyett színházba mentünk. Józef Szajna Cervantes című színpadi játéka és a Kafka A per című regényéből készített adaptáció mindenkit meggyőzhetett: nem mindennapi rendezők dolgoznak Varsóban.

 

Maria Napiorkowska ideális tolmácsnőm volt. Eddig senki sem tudott annyit mutatni a városból, mint ő. Mindenben segített nemcsak nekem, hanem kérés nélkül a főiskolásoknak is.

 

Nagyon köszönöm a Minisztériumnak, hallgatóink nevében is, hogy ismét ott lehettünk Varsóban.

 

 

Földes Imre

 

 

Eredetije:

Jelentés a Művelődésügyi Minisztériumnak, 1980. október 12.

 


©2021 Földes Imre
  
Szerkesztés, szöveggondozás: Jakab Géza   —   Webmester: Kenéz László
  
A foldesimre.hu honlap semmiféle sütit (cookie) nem használ,
személyes adatot sem marketing, sem analitikai célból nem gyűjt.