Földes Imre

Földes Imre publikációi

 

Fesztivál Nápolyban

(1990)

 

 

Sose tudtam, milyen a nyár Nápolyban — október elején. Egyetlen felhő sincs a vakító kék égen, délben a hőmérő 30 fokra is felszökik. És azt sem tudtam, hogy röpke órák alatt beköszönhet az ősz, a se vége, se hossza eső, amikor édes mindegy, hogy az ember az ernyőt a feje fölé tartja vagy otthon felejti, mindenképpen bőrig ázik. A vendég bosszúságában a bennszülöttek nem osztoztak. Az események ugyanúgy peregtek tovább, sőt az időjárás fordulata talán haszonnal is járt, a Francia Intézet székházának színházterme a fesztivál zárónapján csaknem megtelt.

 

A portugál származású zongoraművésznő, Maria Regina de Vasconcellos és férje, Franco Pezzullo karmester viselik szívükön és igazgatják szeretettel azt a hangversenysorozatot, amely immár hetedik alkalommal vállalkozott a kortárs zene bemutatására. Hogy honnan teremtik elő hozzá a pénzt, nem tudom, de nem a jegyek árából, mert a belépés ingyenes.

 

Október 1. és 6. között minden este hat óra után kinyitották a terem ajtaját, hogy elkezdődjék — no, nem a hangverseny, hanem az azt megelőző beszélgetés, mini-előadás az aznapi darabokról, a szerzőkről, stiláris és esztétikai kérdésekről. Enzo Restagno, Paolo Gallarati, Enrico Fubini: három remek torinói zenetörténész volt a házigazda. Ők tartották a legtöbb ismertetőt, irányították a beszélgetéseket, szólaltatták meg a zenetudósokat, karmestereket, előadóművészeket, akik különböző európai országokból és Amerikából jöttek.

 

Az ismeretterjesztésnek ez a formája nálunk, sajnos, úgyszólván ismeretlen. (Fellegi Ádám és Rácz Zoltán neve jut hirtelen eszembe muzsikusaink közül, akik megpróbálkoznak olykor a szó erejével is hatni.) Nem mondom, hogy mindenki, de a túlnyomó többség végigülte és nagy figyelemmel hallgatta a magyarázatokat. Szerintem nálunk se bukna meg egy olyan sorozat, ahol elméleti és gyakorlati muzsikusok — ahogy Nápolyban: egyszerre akár hárman–négyen is — egymás szavába vágva, ott, a közönség előtt szólnának arról: mi vonzza őket ehhez-ahhoz a műhöz, miért vállalták a bemutatását, milyen értékeit fedezték föl és így tovább.

 

Bartók Szonátája és Kurtág Játékok sorozatának darabjai adták az indokot, hogy a fesztivál magyar muzsikust is vendégül lásson. A félórás–háromnegyedórás bevezetőkkel szemben az enyém, amelyet a fiatal olasz zongoraművésszel, Francesco Mario Possentivel együtt tartottam, túllépte az egy órát… De hát lehetett volna rövidebb idő alatt megrajzolni a magyar zenetörténet múltját és jelenét, azt a láncolatot, amelyhez népzenénk, a magyar gregoriánum, a történetesen éppen Itáliában, Padovában meghalt Bakfark, Esterházy Pál, Erkel és Liszt, Bartók és Kodály és kortársaink tartoznak? Nyomatékkal beszéltem az utolsó negyven esztendőről, a sokféle irányzatról, amelyet szerzőink követnek: a harmincasokról, a negyvenesekről — az Új Zenei Stúdióról —, a neoromantika és neoklasszicizmus útján járókról, a legfiatalabbak törekvéseiről, Kurtág személyiségéről, pedagógiai munkásságáról és — a zongora mellől — stílusának jellegzetességeiről. Azt is megemlítettem: mit köszönhetünk az olasz zeneszerző-mestereknek, Respighinek, akitől Farkas Ferenc, és Petrassinak, akitől — többek közt — Szőllősy András, Durkó Zsolt, Jeney Zoltán és Huszár Lajos tanult.

 

Mikor kezembe került a programfüzet, hiába kerestem a „koncepciót”. Csak utóbb értettem meg, hogy előadóművészekre, együttesekre építettek, és nem művekhez, irányzatokhoz kerestek előadókat. És nem törekedtek teljességre. Aki nem számolt ezzel, aki napjaink zenéjére volt kíváncsi, keveset kapott belőle; aki szó szerint vette a fesztivál alcímét („’90 Musicale Europeo”), hoppon maradt, hiszen egyetlen mű sem hangzott el az új bécsi iskola mestereitől, egyetlen taktus sem Stravinskytól… Volt viszont Debussy, Satie, Ravel, Milhaud, Messiaen, Boulez, Luc Ferrari, Xenakis, de Falla, Petrassi, Scelsi, Berio, Britten, Lutosławski, Stockhausen, Bartók, Kurtág és mások, számomra ismeretlenek.

 

Ez utóbbiak között Jean-Louis Petit, az „Atelier Musique de Ville d’Avray” alapítója mindenképpen megérdemli, hogy a nevét megjegyezzük. A hegedűre, klarinétra, csellóra és zongorára írt Trois Privilèges gazdag zenei anyagával, világos formálásával, mívesen kidolgozott kontrapunktikus területeivel (fúga!) kiemelkedik a tucatdarabok sorából. Az előadógárda, az „Atelier” is mintaszerű volt. A makulátlanul hegedülő Marie-Christine Millière, az árnyalatokra érzékeny klarinétos, Dominique Vidal, a csupa ritmus zongorista, Josette Morata és a csellista, Jacques Wiederker akár lemezre játszhatta volna Petit darabját éppúgy, mint az előtte felcsendülő Messiaen-kvartettet.

 

Philippe Racine és Ernesto Molinari, egy elragadó svájci fuvola-klarinét kettős produkciója nem hanglemezre, inkább filmre való. Zsonglőrök, akik nem ismernek technikai nehézséget, és amit csinálnak, koreográfiailag is remek. Az a zenei párbeszéd, amit maguknak írtak, kacagtatóan mulatságos volt: odaadták egymásnak, elvették egymástól a hangokat, perlekedtek, egyetértettek, csúfolódtak, kibékültek… két clown ágált a színpadon. Az előadott darabok értékét, bevallom, nem tudom megítélni, mert, ugye, ki figyelt a darabokra? Egyetlen kivétel ez alól Scelsi kompozíciója, a Ko-Lho. Az egymás közelében maradó, egymást kerülgető, hosszan kitartott és sűrűn díszített hangok, ahogy vonzzák és taszítják egymást, ahogy távolabbi tájakra merészkednek, hogy aztán visszatérhessenek oda, ahonnan elindultak, ez a se nem polifónia, se nem heterofónia, ez a — más szavam nincs rá — „scelsifónia” rabul ejt. Már 1989-ben, Grazban, a Musikprotokoll keretében megrendezett szerzői estje után elhatároztam, hogy utánajárok ennek az életében szinte ismeretlen, jobbára csak halála után felfedezett olasz mesternek.

 

Ian Stuart

Stockhausen Der kleine Harlekinjét Pesten is láthattuk-hallhattuk, ha jól emlékszem, Suzanne Stephens előadásában. Nápolyban egy angol fiatalember, Ian Stuart mutatta be az eredetileg 45 perces mű rövidebb verzióját. A klarinétos — kosztümben — saját játékának ütemére lépked fel s alá, perdül táncra; lábának és egész testének mozdulatai egybeesnek vagy éppen ellenpontozzák a hangok lejtését. Képzett táncos bizonyára hajlékonyabb lett volna, ám egy szomorú bohóc lelkivilágához — a Stockhausen-darab szelleméhez — alighanem közelebb áll Stuart földhözragadt, nehézkesebb mozdulatrendszere. A fölényes hangszertudással párosult előadás megérdemelt nagy sikert aratott.

 

Stravinsky figyelmeztet rá, hogy a zene nemcsak hangokból, ritmusokból áll, hanem „Hogy teljes egészében felfoghassuk a zenét, rendkívül fontos látnunk a gesztusokat és a muzsikusok testének mozgását is. Minden létrejött és komponált zenének valamiképpen »testet kell öltenie«, hogy a hallgató tudomásul vehesse”. Különösen a televízió feltalálása óta, az emberek éhesebbek a látványra. Nem kell ezért őket elmarasztalnunk. Nem csak olyan zene van, amelyet kezünkbe temetett arccal lehet (kell?) hallgatni!

 

Egy zongorapárosnak (Nicola Rogge és Alberto Sidler) például eszébe jutott, mi lenne, ha eljátszanák Satie zenéjét a Relâche-ból (Entr’acte Cinématographique) úgy, hogy közben a vásznon látjuk is René Clair felejthetetlen kockáit: a békésen haladó hullaszállító kocsi egyszercsak gurulni kezd, a gyászmenet igyekszik vele lépést tartani, sietnek, rohannak, versenyt futnak az emberek, hogy le ne maradjanak… szédülünk, a világ is velünk… aztán feldől a kocsi, kiborul belőle a hulla — mosolyogva. A tapsból ugyan nem lehetett kihallani, kinek mennyi jutott belőle — én elsősorban a Clair–Satie párost favorizáltam.

 

A U.S. Steel Cello Ensemble Amerikából érkezett. Tévedés ne essék! Nem csellókon, hanem saját készítésű hangszercsalád tagjain muzsikálnak, amelyet „Bow Chime”-nak, vagy „Steel Cello”-nak neveznek. Tessék elképzelni egy nagy acéllemezt, amelybe különböző hosszúságú, égbe meredő acélhuzalokat hegesztettek. Ha ezeket az acélhúrokat megfelelő vonóval szólaltatják meg, illetve az acéllapokat különböző borítású verővel ütik és mikrofonnal felerősítik, gyönyörűen zúgó-búgó hangok keletkeznek. A ”feltaláló”, a már idősebb Robert Rutman, és három fiatal (Stephanie Wolff, Daniel Orlansky, Alex Dorsch) előre megtervezett improvizációi egyeseket a szférák zenéjére emlékeztettek… A szuggesztív játék lebilincselte a hallgatókat, akik ráadásokat követeltek.

 

 

A U.S. Steel Cello Ensemble hangszerei

 

A fesztivál művészeti igazgatója, Franco Pezzullo erőteljes mozdulatokkal irányítja együttesét (Kammermusik di Napoli), ugyanakkor hagyja fiatal muzsikusait játszani. Milhaud mintha nekik írta volna Ötödik szimfóniáját. Jól hangzott a karmester átiratában de Falla zenéje. Françaix Hét tánca, mint eddig minden műve, irritált. Az egyik oldalon az eredetiség, a zenei mondanivaló hiánya, olcsó eszközök — a másik oldalon nagy mesterségbeli tudás, a hangszerek és a hangszereken játszó művészek teljesítőképességének ismerete. Tudom, hogy mi bosszant! Miközben jónéhány kortársamnak kívánom, hogy műsoron maradjon, műveik mégsem fogják megérni a holnapot. Bezzeg Françaix! Őt unokáink is ismerni fogják.

 

 

Francesco Mario Possenti

 

Francesco Mario Possenti játszotta el Bartók Szonátáját és Kurtág 10 darabját a Játékokból. Possenti évekig volt Budapesten Kocsis, Zempléni, Kurtág tanítványa. Nemcsak nyelvünket, mindennapjainkat is jól ismeri. Most készül 13 részes sorozata az olasz rádió számára a magyar zenéről, zenei életünkről. Mikrofonjával tucatnyi személyiséget megkeresett, hogy hírt adjon rólunk. Előadóművészként nagy felelősségtudattal, elkötelezetten nyúlt Bartókhoz, Kurtághoz. Érzi a magyar zene akcentusát, szellemiségével azonosul. A Szonáta kezdő ütemeinél még volt némi drukk, de hamar legyőzte. Az utolsó tételt már olyan temperamentummal tolmácsolta, ahogy azt egy tiszteletbeli magyartól elvárjuk. Megkapó előadást honorált a felcsattanó taps. Ami pedig a Játékok fogadtatását illeti…, a siker nem ért véget a koncertteremben. Körbevettek bennünket zenészek, laikusok, akik irodalmat, olvasnivalót, kottát kértek tőlünk, és nagyon szép szavakat használtak a hallottakkal kapcsolatban. Kedves Francesco! Hála neked, a magyar zene darabkája hódított Nápolyban! Kérlek, ne felejts el bennünket!

 

 

Földes Imre

 

 

Megjelent a Muzsika c. folyóirat 1991/1. számában.

 


©2020 Földes Imre
  
Szerkesztés, szöveggondozás: Jakab Géza   —   Webmester: Kenéz László
  
A foldesimre.hu honlap semmiféle sütit (cookie) nem használ,
személyes adatot sem marketing, sem analitikai célból nem gyűjt.