Az olasz művészeti, tudományos, technikai ismeretterjesztés legátfogóbb állami pártonkívüli szerve az ENAL. A mindenkori államot szolgálja. A fasizmus előtt keletkezett, szolgálta a fasizmust. 1945-ben szervezték újjá.

Az ENAL tulajdonképpen félállami szerv. Állami szubvenciója nincs. Az ENALOTTÓ-ból (sorsjegy) befolyt összegből tartja el magát. A tisztviselőiket is maguk fizetik. A versenyekre az állam biztosít számukra keretet. Az ENAL-nak elnöke és egy minisztériumi és szakszervezeti képviselőkből alakult tanácsa van.

A szervezet célja a dolgozók szabadidejének kitöltése. Elsősorban amatőrökkel foglalkoznak. Az ismeretterjesztő foglalkozásokat kultúrházakban tartják.

Zenei ismeretterjesztéssel a zenei alszövetségek foglalkoznak. Ilyenek: 1. kórus-, 2. jazz-, 3. fúvósegyüttes-, 4. harmonika-, 5. gitár-szövetség. Működési programjukat az ENAL központja határozza meg. Ezek a szövetségek a mi kultúrcsoportjainkhoz hasonlóan működnek, annak ellenére, hogy mindegyik szövetség külön vezetőséggel, országos hálózattal rendelkezik. Az alszövetségeken belül vannak olyan együtteseik, amelyek külföldre is járnak vendégszerepelni. Költségeiket az ENAL finanszírozza.

Az ENAL zenei tevékenységének legfontosabb formája: versenyek rendezése. Ezek keretében módjuk van az amatőr tehetségeket bevezetni a professzionisták közé.

Huszonnégy esztendeje folyik egy országos operai énekverseny. A jelentkezők három kategóriában indulnak (1. kezdők, 2. két évnél régebben tanulók, 3. fiatal művészek). A versenyeket falusi, városi stb. selejtezők előzik meg. A selejtezőkön évenként több ezer versenyző vesz részt. Kb. százan jutnak el az országos döntőig. A három kategóriában 19 győztes összesen kb. hétmillió líra értékű ösztöndíjat kap, amellyel továbbtanulásra ösztönzik őket.

Az ENAL énekverseny győztesei részt vesznek a spoletói illetve milanói kísérleti színházak felvételi vizsgáján (a selejtezők alól felmentik őket, de a felvételi döntőjében énekelniük kell). Ha felveszik őket, akkor két–három hónap múlva fellépnek a kísérleti színház operaelőadásán, ahol kitűnő zenekarral és kitűnő karmesterrel dolgozhatnak együtt.

A kísérleti színházak operaelőadásain kiválóan szereplő énekesekkel az ENAL kb. fél évvel később újabb operaelőadást szervez. Ezeket rendszerint kisebb városokban rendezik meg. Az előadásokra impresszáriókat, intendánsokat, főzeneigazgatókat hívnak (Olaszországban a főzeneigazgató nem karmester, hanem a zenei ügyek vezetője, intézője), akik aztán kiválasztják maguk számára a legjobb énekeseket, és felléptetik saját színházaikban, operaházaikban.

Az ENAL énekversenyeken feltűnt énekesek közül számosan ma már világnagyságok. Így pl. Antonietta Stella, Adriana Lazzarini, Anita Cerquetti, Mietta Sighele.

Az énekverseny országos döntőjének héttagú zsűrije van. Ketten a két kísérleti színház, a spoletói Il Teatro Lirico Sperimentale és a milánói AsLiCo (Associazione Lirica e Concertistica Italiana) vezetői. Az ENAL-t Bruno Tambara képviseli. (Vele személyesen volt alkalmam megismerkedni.) Hármukon kívül minden évben országos hírű karmestereket, konzervatóriumi énektanárokat, igazgatókat hívnak a zsűribe. (A versenyen induló énekesek tanárai nem vehetnek részt a zsűriben!)

La Speziában rendezi meg minden évben az ENAL a növendékek számára kiírt zongoraversenyt. Privát úton tanulók is részt vehetnek a három kategóriában (1. három–négy–öt esztendeje tanulók, 2. öt–nyolc esztendeje tanulók, 3. kilenc éven felül tanulók).

Trevisóban minden novemberben megrendezik a diplomások versenyét két kategóriában. Az elsőben zongoraművészek, a másodikban zeneszerzők indulhatnak. Az utóbbiak tizenkét percnél nem hosszabb kompozíciót kötelesek írni zongorára. A győztes zongoradarab a következő évben a zongoraverseny kötelező darabja lesz. Egyébként a zongoraverseny győztese 600 ezer lírát és huszonkét koncertfellépési lehetőséget kap. A zeneszerzőverseny díja 500 ezer líra.

A La Spezia-i és a trevisói versenyek zsűrijében elsősorban konzervatóriumi tanárok vesznek részt. Trevisóban az elnök a velencei konzervatórium mindenkori igazgatója, zeneszerzésben pedig Malipiero.

A zongora-, ének- és zeneszerző-versenyek nemzetiek. Minden versenyt nyilvános előadás zár le. A győztesek a televízióban is fellépnek.

Könnyűzeneszerzők részére Trentóban rendeznek verseny. Ez az ún. Festival della Canzone Alpina. Itt alpesi témájú szövegekre kell zenét szerezni. A győztes dalokat az Arte Varia verseny győztesei mutatják be.

Az Arte Varia versenyt jazzénekesek, jazzegyüttesek, szavalók stb. részére rendezik meg.

A trentói versenyt megelőzi egy selejtező, ahol a zsűri és a közönség együttes szavazata dönti el, hogy kik jussanak a döntőbe.

A trentóihoz hasonló versenyt rendeznek San Benedetto del Trontóban, ahol a zeneszerzőknek Olaszország szépségeivel — szép tájaival, hegyeivel, vizeivel — kapcsolatos szöveget kell megzenésítenie.

Leccóban kórus-versenyt rendeznek, ahol csak hegyvidéki dalokkal lehet fellépni.

Ezeken kívül számos más könnyűzenei verseny zajlik, minden évben más-más városokban.

Ischiában kétévenként három kategóriában indulhatnak a gitárosok: 1. komolyzene, 2. népzene, 3. gitárral kísért ének. Ez a verseny nemzetközi.

Az ENAL az Olasz Rádióval (RAI) együtt rendezi meg a Rassegna Nazionale della Canzonét. Ez chansonpályázat. A legjobb ötven chansont a RAI legalább tizenötször sugározza.

Az ENAL egy másik vállalkozása, a Carro di Tespi, amelynek keretében szabadtéri előadásokat — egyhónapos turnékat — rendeztek, anyagi okokból megbukott. Most foglalkoznak ismét a Carro di Tespi újjászervezésével.

Vannak az ENAL-nak különleges, egy-egy helységben, városban kialakult ismeretterjesztő szervezeti formái. Ilyen a modenai Università del Tempo Libero. (Nem más ez, mint a mi Szabadegyetemünk megfelelője.) Itt a különböző tudományos és technikai előadássorozatok mellett helyet kap a művészet, így a zene is. Olykor zenetörténeti előadássorozatot, olykor koncertsorozatot rendeznek.

Trevisóban működik az Amici della Musica, amely hangversenyrendező szerv az ENAL keretein belül.

Az ENAL szervezetei zenei ismeretterjesztő előadásokat is szerveznek, ha a gyárak vagy üzemek kérnek ilyeneket. Hogy hány ilyen előadást tartanak évente és miről, arról pontos adataik nincsenek.

Az ifjúsággal külön nem foglalkoznak.

Szervezett együttműködés nincs kiépítve a zenetanárokkal. Ahol így van, az szerencsés helyi kezdeményezés.

Az ENAL lapja, a Tempo Libero havonként jelenik meg.

Az ENAL munkájából hasznosítható lenne számunkra:

1. Versenyek szervezése. Évek óta nincsenek zeneiskolai, konzervatóriumi, főiskolai versenyek. Pedig az intézeten belüli és hasonló intézetek közötti versenyekre nagy szükség lenne. Milyen ösztönző lenne, ha pl. a konzervatóriumok közötti versenyek legjobb helyezettjei felvétel nélkül kerülhetnének a Főiskolára. (Természetesen a zsűriben főiskolai tanárok foglalnának helyet.)

2. A zenei versenyek zsűrijében bármilyen formában érdekelt tanárok ne foglalhassanak helyet.

3. Speciális versenyek kiírása (pl. népdaléneklés, népi hangszerjáték stb.).

4. Nemcsak nemzetközi, nemzeti versenyek rendezése! Felhívná a figyelmet számos kitűnő fiatal művészünkre.

5. Könnyűzenei versenyek rendezése. A magyar könnyűzene alacsony színvonalának egyik oka, hogy nem foglalkozunk vele kellő hangsúllyal. Az olasz könnyűzene magas, nemzetközi színvonalát nem utolsósorban annak köszönheti, hogy egy ország követheti figyelemmel alakulását, gazdagodását.

6. Zeneszerzőversenyek kiírásával sikerülne zeneszerzőinket újabb és újabb kompozíció írására serkenteni.

ARCI (Associazione Ricreativa Culturale Italiana)

(Roma, via Francesco Carrara 27)

Az ARCI az olasz baloldal ismeretterjesztéssel foglalkozó szerve.

A magyar kultúrházakhoz hasonlóan Olaszországban, az utóbbi esztendőben kb. 2500-ra szaporodtak az ún. „Casa del Popolo”-k. Közülük kb. 2000 van az ARCI gondozásában. Ezekben a Casa del Popolókban fejtik ki ismeretterjesztő munkájukat.

Az ARCI összekötő szerv. Feladata: koordináció, tervezés.

Pontos adataik a tagságról nincsenek, de megközelítően 300–400 ezerre tehető a tagok száma Olaszországban. Pontosabb adataik azért nincsenek, mert a Casa del Popolók autonóm szervezetek.

Nincs külön szervezetük, amely az ifjúsággal foglalkozik, de legjobb bázisuk az ifjúság.

A tagság összetétele ott heterogén (nemcsak munkás, földmunkás, hanem mindenféle réteg), ahol jól dolgozik az ARCI (pl. Toscanában, Firenze környékén). Ahol kevésbé jól dolgozik, ott csak a szocialista mozgalommal kapcsolatban lévők vesznek részt az ARCI munkájában.

Zenével nagyon kevéssé foglalkoznak. Tudják, hogy az iskolai énektanítás hiányát ellensúlyozni kellene, mégis eddig nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Néhány helyen van lemeztáruk. Jazztörténeti előadásokat tartanak. Foglalkoznak népdalok terjesztésével, de a komoly zene egyelőre kívül esik a munkájukon. Oka anyagi: munkájukat a bevétel irányítja. Költségvetésükhöz az államtól semmi segítséget nem kapnak, költségeiket maguknak kell fedezniük. Miután a könnyűzene iránt nagy az érdeklődés, szívesen hívják meg a Casa del Popolókba a könnyűzene nevesebb együtteseit.

Egy-egy területük mégis foglalkozik a komoly zenével. Így pl. Torinóban az ARCI-nak saját zenekara van. A „Toscanini” zenekart neves karmesterek dirigálják. Az idei szezon évadnyitó koncertjét az olasz ellenállási mozgalom húszéves évfordulóján rendezték meg. A zenekar olasz szerzők erre az alkalomra komponált műveit mutatta be.

Az ARCI bármiféle programot csak külön engedéllyel rendezhet meg, vagy az ENAL-lal, vagy az ACLI-val (Associazioni Cristiane Lavoratori Italiani, kereszténydemokrata ismeretterjesztő szerv) társulva. Természetes, hogy ameddig az ARCI ilyen függőségi viszonyban van, nem tud olyan munkát végezni, mint amilyet szeretne. (Számos esetben tiltja le az ENAL az ARCI filmvetítéseit stb.) Most folynak tárgyalások az ARCI egyenjogúsításáról.

Az ARCI a kereszténydemokrata ACLI-val együtt tud dolgozni. Közös a két szervezet múltja: ti. mind a két szervezet több évtizedes múltra tekint vissza. Közösen álltak szemben a fasizmussal. Sok tekintetben közösek a céljaik, annak ellenére, hogy ideológiailag ellentétesek. Évtizedek óta nemes versengés van az ARCI és az ACLI között. Ahol a Casa del Popolók jól működtek, ott az ACLI is építtetett kultúrházat. Máshol a parókiákon folytatták ismeretterjesztő tevékenységüket. Az ACLI szociálisan nagyon haladó álláspontot foglal el. Természetesen elsősorban diplomatikus célzattal, közönségsikerért. Ideológiailag a legreakciósabb befolyás alatt áll.

Közös törekvéseik mellett az is egymásra utalja a két szervezetet, hogy szemben állnak az ENAL-lal, hiszen mindketten függnek tőle. (Az ACLI ugyan kevésbé, mint az ARCI.) Nagyon sokszor hirdeti az ARCI és az ACLI — sőt kényszerűségből az ENAL is — ugyanegy plakáton az ismeretterjesztő műsorait.

Az ARCI elnöke Giacometti szocialista képviselő, alelnök: Alberto Carrocci, aki a Nuovi Argomenti című lapot szerkeszti Alberto Moraviával együtt. A három országos főtitkár: Bruno Ranieri (személyesen megismerkedtem vele), Carlo Pagliarini (személyesen megismerkedtem vele) és Arrigo Diodati.

Néhány esztendővel ezelőtt az ARCI néhány vezető személyisége járt Magyarországon (köztük Carlo Pagliarini is). Sajnos akkor nem volt módjuk a zenei ismeretterjesztésünket tanulmányozni, bár nagyon érdekelte volna őket. Igaz, megismerkedtek nálunk a TIT néhány vezetőjével. Pagliarini szavaiból azt vettem ki, hogy akkor megállapodtak bizonyos írásos anyagok, filmek cseréjében. Ezt ismételten sürgette, amiből arra következtetek, hogy nem foglalkoztak nálunk ezzel a kérdéssel. Szeretném tehát felhívni ismételten az érdekeltek figyelmét, hogy az ARCI kér a magyarországi ismeretterjesztő szervezetektől (TIT, Népművelési Intézet stb.):

	filmeket:	zenével kapcsolatosakat, népművészettel, néptánccal kapcsolatosakat,
	hanglemezeket:	magyar zenével kapcsolatosakat, didaktikai célból készült lemezeket,
	írásos anyagot a zenei ismeretterjesztéssel kapcsolatban (természetesen fordításban!),
	zenei szakembertől gyakorlati tanácsokat arra vonatkozólag, hogyan lehetne az ARCI-nak a komoly zenével foglalkozni.

Ennek két útját látom: vagy érdemes lenne vendégül látni Magyarországon az ARCI egy–két vezetőjét‚ akik a helyszínen tanulmányozhatnák zenei ismeretterjesztésünket, vagy ki kellene küldeni a TIT zenei szervezéssel foglalkozó szakemberét, aki a helyszínen adna gyakorlati tanácsokat a helyi adottságok figyelembevételével.

Ministero della Pubblica Istruzione

(Roma, Viale Trastevere 209)

Működésük két fontos területe:

1. Kórusokat, zenekarokat szerveznek. Ezeknek az együtteseknek a programját a minisztérium szabja meg. A legjobb csoportok nyilvános bemutatókon vesznek részt és jutalmazzák őket.

2. Továbbképző tanfolyamok szervezése évente egyszer, egyhetes–tíznapos időtartammal. A nevelők továbbképzése ingyenes.

A kórusok, zenekarok, nevelők a minisztérium költségén utazhatnak Rómába, a bemutatókra és a továbbképző tanfolyamokra.

Centro Didattico Nazionale di Educazione Artistica

(Roma, Via Guidubaldo del Monte)

Afféle pedagógiai intézet. Az új zenei reform egyik fő szervezőjével, Giorgio Graziosi professzorral, zenetörténésszel volt alkalmam megismerkedni.

Az olasz iskolákban — hihetetlennek tűnik — a középiskola első évfolyamának kivételével nincs énekóra.

Az elemi iskola (scuola elementare) öt éve alatt a tanító énekeltetheti a gyerekeket, de az órarendben nem szerepel az ének. Így természetesen énektankönyv sincs.

A középiskola alsó tagozatában (scuola media) az első évben kötelező az ének, a második és harmadik évben fakultatív.

A középiskola felső tagozatában egyáltalán nincs semmiféle énekoktatás. (A nagyvárosok kiemelt iskoláiban, ahol szaktanár van, ott a scuola elementare harmadik évfolyamától az ötödik évfolyamig bevezethetik az éneket.)

A tanítóképző eddig négyévfolyamos volt, és heti egy alkalommal volt énekóra. A következő tanévtől kezdve ötévfolyamos lesz. Négy éven keresztül heti kettő, az utolsó évben heti egy lesz az énekórák száma. A tanítóképzőben az énekoktatás színvonalát javítani igyekeznek. Tisztában vannak vele, hogy ha rossz az énekoktatás a tanítóképzőben, akkor a középiskola alsó tagozatában is rosszul fogják tanítani. Egyébként is szükséges jó énektanárokat nevelni, hogy ne legyen ének-tanerő hiány akkor, ha esetleg a távoli jövőben sikerül az elemi iskolában is bevezettetni az éneket.

Kórusok szervezése az iskola hatáskörébe tartozik. Számos iskolának nincs énekkara. Ahol van, ott is többnyire csak egy szólamban énekelnek zongorakísérettel, esetleg kánonokat a cappella. A tanítóképző kórusában is fakultatív a részvétel. Az elemi és középiskolák kórusába többnyire a tanár választja ki a legjobb énekeseket. Ezer gyerekből átlagosan negyven kerül a kórusba.

Most készülnek új tankönyvek, amelyek elevenebbek, életszerűbbek lesznek, mint a múltban, amikor merev elméleti ismereteket oktattak.

A nevelők módszertani folyóiratában, az I Diritti della Scuolában rendszeresen megjelennek az énektanításra vonatkozó utasítások is.

Az iskolákban folyó énektanítást és kórusmunkát nem ellenőrzik. Csak kivételes esetekben küld ki a minisztérium szakfelügyelőt az iskolákba.

Arra a kérdésre, hogy miért nincs rendszeres énektanítás az iskolákban, a zene egyik szülőhazájában, Olaszországban, Giorgio Graziosi professzor kissé keserű öngúnnyal így felelt: „Bizonyára azért, mert az olaszok szívében van a zene.” Mikor megkérdeztem, hogy szívesen jönne-e Magyarországra, a nálunk folyó énektanítást tanulmányozni, megdöbbenésemre így válaszolt: „Nem!” Egy mondattal később oldódott csak fel a meglepetésem: „Nekünk nem volt Bartókunk és Kodályunk. Nem megyek Magyarországra — szégyenkezni.”

Centro di Educazione Artistica

(Roma, Via Ariosto 25)

Valamennyi római általános és középiskola diákjainak szakköri központja ez az iskola. Délutánonként, egyszer–kétszer egy héten, meghatározott időpontban tanulnak itt hangszeren játszani, táncolni, kórusban énekelni, festeni, rajzolni, kerámiát készíteni stb.

Az intézet énektanára, a gyermekkórus, a zenekar és egy pedagógus-énekkar vezetője Fernando Di Stefano.

Hatalmas fotóalbumokból tárta elém a múltat és a jelent. Megmutatta az intézet szép könyvtárát, amelyben a zenei tárgyú könyvek példányszáma megközelítette az ezret.

Szomorúan néztem a próbatermüket, amely egyben stúdió is. A falak hangszigetelő szövettel beborítva. Hangszórók, stúdiómagnetofonok, mikrofonok mindenütt, külön rendezőfülke stb. (Nálunk a professzionista intézetek, a Zeneművészeti Főiskola stúdiója sem rendelkezik ilyen gazdag technikai eszközökkel!)

Di Stefano bemutatott magnetofonszalagról részleteket a gyerekkórus felvételeiből. A felvételek kitűnőek voltak. De a kórus…! Olasz-olaszos népdalokat énekeltek Di Stefano feldolgozásában, jellegtelenül, hamiskásan.

A pedagógus-kórus tagjai római tanítók, tanárok. Nagyobb részük nem is tanít éneket. Di Stefano itt is saját feldolgozásait énekelteti. Részleteket nem javítanak ki. Énekelnek spirituálékat, olasz népdalokat. Klasszikus műveket nem tanulnak. Húszan vannak: tizennégy nő, hat férfi. Közülük néhányan szép hanggal rendelkeznek.

Di Stefano magyar népzenei és kórusanyagot kér. Szívesen tanítana a kórusnak magyar népdalokat, illetve népdalfeldolgozásokat. Kár volna erre azt mondani, hogy nem érdemes küldeni neki, mert mindenkinek érdemes, aki érdeklődik irántunk! (Egyelőre nem tehetjük meg, hogy válogassunk. Nagyon kevesen érdeklődnek a mi munkánk, eredményeink iránt!)

Accademia Filarmonica Romana

(Roma, Via Flaminia 118)

100 éve áll fenn. Tevékenységének három formája:

1. Hangversenyrendezés: Évenként egy bérleti sorozatot rendeznek októbertől májusig. Szólóesteket, dalesteket, kamaraesteket, vokális-zenekari koncerteket tartanak. Az előadók az olasz és a nemzetközi zenei élet legelismertebb nagyságai. (Amikor ott jártam, a Cseh Filharmonikusokat hirdették.)

2. Szolfézsoktatás: Négy–öt esztendeje működik Pablo Colino, spanyol pap-tanár vezetésével egy szolfézs-kurzus, azoknak a gyerekeknek, akiknek kedvük van megismerkedni a zene elemeivel, a kottaolvasással. Ez a kurzus független mindenféle hangszeres oktatástól. A gyerekek nagy többsége nem is tanul semmiféle hangszert. Pablo Colino sajátos metódussal foglalkozik a gyerekekkel. Kiváló ismerője a gyerekhangnak, ezért tanításában nagy szerepet juttat a hangképzésnek, amelyhez valóban művészi szinten ért. Szolfézs-oktatásának módszere hasonlatos Kodályéhoz, legalábbis annyiban, hogy nem abszolút, hanem relatív szolmizációt tanít. Pablo Colinót érdemes lenne Magyarországon vendégül látni és tanulni tőle.

3. Amatőr-kórus: Karnagya Luigi Colacicchi, az Accademia Filarmonica Romana igazgatója, a római balettintézet zenetörténet-tanára, az arezzói énekverseny művészeti vezetője. (Örömmel hallottam tőle dicsérni a debreceni Kodály kórust!) Az amatőr-kórus a Filarmonica Romana koncertjein lép fel. Több ízben jártak külföldön turnézni (Franciaország, Anglia, Bulgária).

IMS (Istituto Magistrale Margherita di Savoia)

(Roma, Via Cerveteri 53/55)

Tanítóképző intézet. Jelenleg négy esztendős és hetenként egyszer van énekóra. A jövő esztendőtől a tanulmányi időt öt évre és az énekórák számát heti kettőre emelik az ötödik év kivételével, ahol marad a heti egy óra.

A növendékeknek nem kötelező hangszert tanulni.

40 tagú vegyeskaruk van. Madrigálokat énekeltek nyersen, kidolgozatlanul, nagyon szerény irányítás mellett. De stílusosan! A szólamokat, ha valamit javítani kellett, a tanárnő nem énekkel javította, hanem a szólammal együtt püfölte a hangokat a zongorán.

Az énekórákat és az énekkari próbákat külön zeneteremben tartják. Jobb felől egy zongora, bal felől egy pianínó áll. A tanári asztal belsejében lemezjátszó és magnetofon található. Vagy húsz lemezük volt mindössze a lemeztárban, de azok kifogástalan minőségűek. (Elsősorban barokk mesterek: Schütz, Carissimi, Monteverdi, Vivaldi stb. művei.)

Számomra elképesztően primitív, sőt végtelenül nevetséges volt valahány énekóra, amit itt, a tanítóképzőben hallottam. Olaszországban ugyanis általános gyakorlat, hogy a szolfézsórák keretében az énekgyakorlatokat a növendékek nem éneklik, hanem csak ritmizálják, miközben a szolmizációs szótagokat hozzámondják. Ez a „beszélt” szolfézs (solfeggio parlato) nekünk, magyaroknak teljesen feleslegesnek, érthetetlennek tűnik. Az is! Ezt jófülű olasz muzsikusok is megerősítették. Mégis miért csinálják? Miért nem éneklik a hangmagasságot ugyanakkor, mikor ritmizálva mondják a hangokat?

Valamikor régen Olaszországban is egyszerre énekelték és ritmizálták a dallamokat. De észrevették, hogy a növendékek ritmusérzéke nem fejlődik a kívánt mértékben. Ekkor bevezették ezt a beszélt szolmizálást. Ezzel akarták a ritmusra helyezni a hangsúlyt. A növendékek ritmusérzéke azonban ettől sem lett jobb. (Talán rosszabb!) A módszer nem vált be, de olyannyira elterjedt, hagyománnyá vált, hogy mostanáig nem tudtak tőle megszabadulni sem az iskolákban, sem a tanítóképzőben. Még a konzervatóriumokban sem!

Ilyen énekórák-szolfézsórák bizonyították, hogy az olasz szolfézsoktatás évtizedekkel van a miénk mögött.

Coro Franco Maria Saraceni degli Universitari di Roma

Fausto Alberto Razzi, az egyetemi énekkar vezetője 1932-ben született. Vezényelni Franco Ferraránál, zeneszerzést Goffredo Petrassinál tanult.

Koncertjén kiváló ízléssel összeállított műsort hallottam: Dunstable, Dufay, Josquin, Palestrina, Monteverdi stb. műveket énekeltek. A közel félórás bevezető előadásban Fausto Razzi a reneszánsz zenéről, a művek építkezéséről beszélt. Részleteket mutatott be a művekből. Felhívta a figyelmet a fontosabb motívumokra, szólamokra stb. A közönség — majdnem csupa fiatal — nagy érdeklődéssel hallgatta a bevezetőt. (Mint később megtudtam: ilyen jellegű ismeretterjesztő előadásban nagyon ritkán van részük.) A hallgatók a bejáratnál ingyen kapták kézbe a stencilezett lapokat, amelyen az elhangzó művek szövege állt. (A koncert is ingyenes volt az egyetemisták részére.)

A nagyon kulturált előadásban — talán kissé lágyabban a kelleténél — megszólaló reneszánsz kórusművek nagyon nagy sikert arattak. Egyet–kettőt megismételtetett a közönség. Az előadás végén ráadást követeltek.

Néhány nappal a koncert után, lakásán, Fausto Razzit személyesen is felkereshettem. Kompozícióit mutatta meg, majd a modern zenéről beszélgettünk. Fausto Razzi, mint az olasz rádió, a RAI zenei munkatársa, nagyon érdekes adatokat mondott el a TV és a Rádió zenei munkájáról. Többek között elmesélte, hogy a rádió számtalan esetben sugároz tíz–tizenöt esztendeje elkészített felvételeket. Újakat nagyon keveset készítenek. Minden pénzt a TV-be ölnek.

A kórusról még annyit, hogy járnak külföldre is vendégszerepelni. Műsorukból néhány számot (Josquin, Palestrina, Monteverdi, Gesualdo, Stravinsky stb.) lemezre is énekeltek. (Az érdeklődők bármikor meghallgathatják nálam, ha pl. valamelyik egyetemünk énekkara cserét kezdeményezne velük!)

Fausto Razzi részére feltétlenül kell Bartók és Kodály, Bárdos és más mai magyar jó minőségű anyagot küldeni, lehetőleg vegyeskarit. Énekelnék őket, minden bizonnyal színvonalasan. (Fausto Razzi címe: Roma, Via Capo Peloro 14.)

RAI

(Radiotelevisione Italiana, Róma)

Az olasz rádiótól lehetőséget kaptam meghallgatni mai olasz szerzők kompozícióit. Így Petrassi Quinto concertóját, Castiglioni Descors és Nono Canti di Vita e d’amore (Sul Ponte di Hiroshima) című művét, Donatoni csembalóra írt Doubles-ját és a zenekari Puppenspiel-t, Aldo Clementi Informel 3 című darabját, Dallapiccola Requiescent-ját. Megemlítem, hogy a hallottak közül Nono és Donatoni műveit szívesen hallgatnám meg újra — magyar pódiumon.

Conservatorio di Milano

(Via Conservatorio 12)

A Milánói Konzervatórium (hasonlóképpen a többi olasz konzervatóriumokhoz) állami intézmény, ahol a növendékek a legalacsonyabbtól a legmagasabb szintig tanulhatják a hangszerjátékot, a zeneszerzést, a karmesterséget, szerezhetnek zeneelméleti és zenetörténeti ismereteket.

A tehetséges felvételiző növendékeket előtanulmányaik és felvételi eredményeik alapján más-más osztályokba veszik fel. (Zeneszerző tanszakra rendszerint azok kerülnek, akik valamely hangszeren már kiváló eredménnyel tanulnak.)

A hallgatók, zenei tanulmányaik mellett, a Konzervatóriumon belül tanulnak közismereti tárgyakat. Ez 14 éves korig kötelező. Aki 14 éves korában úgy látja, hogy mégis más pályát választ, kilépve a konzervatórium kötelékéből, különbözeti vizsga nélkül folytathatja közismereti tanulmányait bármely más középiskolában.

14 éves kortól felfelé a zenei tárgyakon kívül csak történelem, földrajz és olasz nyelv tanulása kötelező, legalábbis a mai napig. A most készülő reform során vezetik be a kötelező érettségit.

Zenei ismereteket (szolfézs, zenediktálás stb.) a hangszeren tanulás első évétől kezdve tanulnak a hallgatók. Szolfézstanításuk alapja az abszolút szolmizáció. (A relatív szolmizáció kívül esik a tapasztalataikon. Nem is kívánják, de nem is tudnák bevezetni. Ennek az oka nem más, mint hogy náluk a do, re, mi stb. szolmizációs szótagok évszázadok óta abszolút hangmagasságot jelölnek, épp úgy, mint nálunk a C, D, E stb. Vagyis, ha ők a szolmizációs szótagokat transzponálnák, az náluk pontosan olyan komplikációt okozna, mintha nálunk a C, D, E stb. abszolút hangneveket egyik napról a másikra különféle hangmagasságban énekelnénk.)

Olaszországban törvény van rá, hogy szolfézst, zeneelméletet csak zeneszerző-diplomás tanár taníthat. Egyéves huzavona után most végre eldöntötték, hogy ugyanannak az osztálynak ugyanegy tanár tanítja majd a szolfézst és a zeneelméletet.

A zeneelmélet keretében oktatják — éppen úgy, mint nálunk, és ugyanolyan hangsúllyal — a számozott basszust. Éppen úgy kínlódnak vele a növendékek, és éppen olyan gondot okoz a funkciók, a harmóniák felismerése, mint nálunk. A történeti jellegű harmóniatanításra nem szándékoznak áttérni, de gazdagítani akarják a tantárgyat a jövőben. Tanári összejöveteleken fogják a tárgy programját meghatározni.

Zenetörténetet két esztendeig tanítanak. Az órákat gazdagon illusztrálják hanglemezekkel illetőleg magnetofon-felvételekkel. (Meglepő — de a hazai gyakorlatból jól ismert jelenség —, hogy Olaszországban sem használják fel a hangszeres tanárok a technika vívmányait: a lemezjátszót és a magnót.)

A Konzervatórium diplomája — épp úgy, mint nálunk — tanári-művészi diploma.

A hallgatók — még a legtehetségesebb hallgatók — elhelyezéséről sem áll módjukban gondoskodni. Mindenki maga keresi meg az állását. Van, akiből koncertező művész lesz, van, akiből tanár (magánúton vagy konzervatóriumban). Van, aki más pályát választ. A nők nagy része férjhez megy.

A tanári állásokat pályázattal foglalják el. Ez a pályázat azonban nem formális. A tanárjelölteknek próbajátékon kell részt venniük. A legjobb eredményt elért tanárjelölt kapja meg az állást. Az állás odaítélésébe beleszámít a konzervatóriumi diploma eredménye is.

Megismerkedtem Riccardo Allortóval, a Konzervatórium tanárával, aki egyben az Educazione musicale című zenei lap felelős szerkesztője. Felkért, hogy írjak egy cikket a lapjába a TIT munkájáról, a magyar zenei ismeretterjesztésről. A cikket a helyszínen megírtam. (Másolatát az útijelentéshez mellékelem.) Még egy cikkre kaptam megbízást Allorto professzortól. Ebben a magyar ének- és zenetanításról kell írnom, az amatőr és a professzionista zenei képzésről.

Riccardo Allorto részére magyar népdal-köteteket kell küldeni! Kodály: A magyar népzene című könyvét feltétlenül. Címe: Milano, Piazza Sant’ Angelo 2.

Civica Scuola di Musica

(Milano, Corso di Porta Vigentina 15)

Milánó egyetlen városi zeneiskolája. A Konzervatórium után a város második legfontosabb, legrangosabb zenei intézménye. Alsó foktól a legmagasabb fokig tanítanak itt zenét. Az igazgató, Sergio Marzorati végigvezetett a zeneiskolán. Megmutatta a több száz személyes, pompás koncerttermüket. Bekukkantottunk néhány percre egy-egy oboa, hegedű, zongora, kürt és egy filmzene (!) órára. (Az utóbbi keretében inkább a filmzene teóriáját, mint gyakorlatát és hangszerelés-elméletet oktatnak itt.)

Két szolfézs- és egy zenetörténet-órát hallgattam végig. A szolfézsóra megdöbbentően alacsony színvonalú volt. A tanár zongorán ütötte a táblára felírt hangokat, a gyerekeknek utána kellett énekelni. Do–mi–szo–do–szo–mi–do és do–fa–la–do–la–fa–do menetekkel birkóztak. A gyerekek állandóan összekeverték a mi-t a fa-val, annak ellenére, hogy a tanár a szekundlépéseket rendre az ugrások közé énekelte. Majd olvasógyakorlatok következtek, ahol a beszélt szolfézs, a solfeggio parlato szörnyűségeivel kínlódtak. A gyerekek úgy kilenc–tíz évesek lehettek. Semmit nem jegyzeteltek. Egyáltalán semmiféle füzet nem volt előttük. Csak egy énekeskönyv!

A zenetörténet-órán egy nagyobb asztal mellett ült hét — már 18 esztendősnél idősebb — hallgató és a tanár. Az olasz barokkról volt szó. Carissimi és Corelli zenéket hallgattak kitűnő lemezekről, kitűnő lemezjátszó-készüléken. Hanem a hallgatók állandóan fecsegtek; ettek, firkáltak kis papírcédulákra. Senki nem jegyzetelt, és egyetlen hallgató sem figyelt a zenére. Sokkal inkább a szomszéd teremből átszűrődő énekórára. Rettenetes volt az áthallás. (Jó tudni, hogy nem csak nálunk van így!)

A tanár elég lelkesen tartotta az órát, egy–két botlást leszámítva színvonalasan is. Nagyon szerencsétlen volt, hogy Carissimi Jephtájából nem zárt tételeket hallgattak meg, hanem a tanár teljesen véletlenszerűen rakta rá a tűt a lemez közepére.

Megismerkedtem egy újságíróval, Luciani Rag. Vittorióval. Arra kért, hogy időnként tudósítsam a magyar művészeti — elsősorban zenei — életről. Elmondta, hogy az olasz lapokban szinte soha semmit nem lehet olvasni a magyar művészeti eseményekről (zene, film, színház, könyv, képzőművészet stb.). Az utóbbi esztendőkben kiépített kapcsolatai révén az olasz lapokban román, lengyel és bulgár művészeti cikkek, hírek megjelennek. Szeretné, ha Magyarországról többet tudnának Olaszországban.

Befejezésül a Római Magyar Akadémiával (Accademia d’Ungheria) kapcsolatban szeretnék egy–két javaslatot tenni:

1. Kötelezővé kellene tenni, hogy külföldi követségen, illetve hasonló jellegű intézménynél csak az illető ország nyelvét beszélő személyek teljesíthessenek szolgálatot!

2. Minden esztendőben az Eötvös Loránd Tudományegyetemről kikerülő, legjobb eredményt elért olasz szakos hallgató jutalomképpen egy évig mint tolmács működjék az Akadémián, az olasz nyelvet nem beszélő ösztöndíjasok sokkal eredményesebb tanulmányútja érdekében.

3. Az olasz intézményektől, szervektől a kiküldő intézménynek küldött — és repülőgépen súlytöbblet miatt nem szállítható — tárgyak (könyvek, folyóiratok stb.) hazaszállításához a Magyar Akadémiának, illetve a követségnek segítséget kellene nyújtania!

A Művelődési Minisztérium ösztöndíját ezúton is köszönöm, és igyekszem a tapasztaltakat a legjobb képességeim szerint felhasználni.

Budapest, 1965. január 21.

Földes Imre

Bp. XIII. Kresz Géza u. 26.




©2024 Földes Imre Szerkesztés, szöveggondozás: Jakab Géza — Webmester: Kenéz László A foldesimre.hu honlap semmiféle sütit (cookie) nem használ, személyes adatot sem marketing, sem analitikai célból nem gyűjt.