Két hét Grazban
(1979)
Mikor 1978 nyarán kezembe került a Steirischer Herbst — a Stájer Ősz — programfüzete, meglepett, hogy zenetudományi előadások és hangversenyek egész sorát szentelik majd a századfordulón élt orosz mester, Alekszandr Nyikolajevics Szkrjabin művészetének. Miért éppen Szkrjabin? Ennyire népszerű Ausztriában? Akkor még nem tudtam, hogy bár műveit gyakrabban játsszák Bécsben és Grazban, mint nálunk (ami persze nem sokat mond, hiszen hangversenyeinken zenekari zenéje soha, zongoraművei is csak elvétve szólalnak meg), nem azért tűzték műsorra, mert ismerik, hanem mert úgy érezték: nem ismerik eléggé.
Október 11. és 15. között — az úgynevezett Musikprotokoll keretében — Szkrjabin zenetörténeti szerepéről, harmóniavilágának sajátosságairól, műveinek interpretációs problémáiról beszéltek osztrák és külföldi zenetudósok, s hat koncerten eljátszották legfontosabb zenekari műveit és zongoradarabjait. {A Musikprotokoll vendége volt Szkrjabin leánya, Jelena Alekszandrovna Szkrjabina (1900–1990), zongorista, aki Vlagyimir Szofronyickij zongoraművész felesége volt.}
Szkrjabin leánya, Jelena
(Földes Imre felvétele)
Aki ezt az öt napot végigülte, nemcsak azt a tanulságot vonhatta le, hogy ez a szerző is a méltatlanul mellőzöttek közé tartozik, hanem azt is, hogy komoly ismerkedéshez nem elég egy kerek számú évfordulón lerótt tisztelgő koncert, ehhez legalább ennyi és ilyen sűrített zenehallgatásra van szükség.
Jó színvonalon mutatta be a Moszkvai Rádió zenekara Vlagyimir Fedoszejev vezényletével a II. szimfóniát és az Isteni költemény (Le Poème divin) alcímű III. szimfóniát; az ORF-Symphonieorchester (a Bécsi Rádió zenekara) a tehetséges fiatal lengyel karmesterrel, Jacek Kasprzykkal az élen Az extázis költeményét (Le Poème de l’ Extase) és a Prometheuszt (másképpen: A tűz költeménye — Le Poème du feu).
A négy mű, amely így, időrendi sorrendben hangzott el, századunk első évtizedének termése. Ezek Szkrjabin zenekari művészetének utolsó és egyben legreprezentatívabb darabjai.
A II. szimfónia öttételes, de úgy, hogy a szélső két-két tétel szünet nélkül követi egymást. A III. szimfónia már csak háromtételes, és a tételek között nincs szünet. Az extázis költeménye és a Prometheusz egytételes szimfonikus költemények. Ha kiegészítjük azzal, hogy az I. szimfónia — amely itt nem szerepelt a műsoron — hat tételből áll, még nyilvánvalóbb, hogy az orosz mester mind koncentráltabb fogalmazásra törekedett.
A témákkal való gazdálkodás is ezt húzza alá. A szimfóniák több témából épülnek fel, a szimfonikus költemények témái mögött azonos dallammag rejlik. Egyébként a témák között vannak nagyon vonzóak — leginkább a III. szimfóniában —, de akadnak könnyebb fajsúlyúak, banálisabbak is.
A szimfóniák kontrasztokban gazdagok, a diadalmas finálékhoz küzdelmek árán jutunk el. A szimfonikus költeményekben a küzdelmes elem háttérbe szorul, de megmaradnak az egetverő csúcspontok, ezért itt érzelmileg kevésbé hitelesnek, a Prometheuszban már-már naivnak hatnak.
Emlékezetesek maradnak a szimfóniák lassú tételei. Különösen a III. szimfóniáé; természet-hangja, madár-zenéje megejtő. Szkrjabin zenekara sokszor szól a kelleténél vastagabban. Túlságosan sokat foglalkoztatja a rezeket, túlerősíti a fafúvósokat — de van azért valami mámorító ebben a hangszerelésben: egy-egy fortissimo a székbe szögezi a hallgatót. Máskor meg az impresszionisztikus ragyogást, villogást csodáljuk; itt-ott már Stravinsky Tűzmadara bontogatja szárnyait.
A hangzásvilág megújítása terén Szkrjabin sehol sem jut olyan messzire, mint a Prometheuszban — Varèse, sőt Messiaen tűnik föl a távolban! De hiába az óriászenekar, a zongoraszóló, a vokalizáló kórus (eredetileg még fényeffektusokkal is tetézve), a Prometheusz mégsem lett Szkrjabin főműve — ahhoz rá kellett volna találnia az új tartalommal egyenértékű formára.
A zenekari művek közül a III. szimfónia viszi el a pálmát. Nálunk miért nem dirigálják? Nem hiszem, hogy itthon kevesebb tapsot kapna.
Szkrjabin zongorazenéjét néhány etűdje, prelűdje, poémája és — egy kivétellel — valamennyi szonátája képviselte. Vannak olyan darabjai, amelyekben vázlatos megoldások váltakoznak zseniális részletekkel. És írt remekműveket: ilyen A lánghoz (Vers la flamme, op. 72) című poéma. Egy évvel halála előtt, 1914-ben készült. Liszt Sursum cordájának kései rokona: a mélységből emelkedik a magasságba, a csendtől az ujjongásig fokozódik.
Szkrjabin a századunk zenéjét előkészítő élcsapathoz tartozott; zenetörténeti helyét egy svájci zenetudós, Serge Gut Debussy és Schönberg között jelölte meg. Utolsó szonátáiban és az utolsó zongoraciklusban, az Öt prelűdben (op. 74) törekvései egybeesnek Schönberg törekvéseivel. De míg a bécsi mesternek volt módja levonni zenéjének konzekvenciáit, Szkrjabinnak erre már nem maradt ideje.
Három zongoraművész tolmácsolta a zongoraműveket. Igor Zsukov személyében (aki Richter helyett jött Grazba) tudatos, elmélyült muzsikust ismerhettünk meg. Szöges ellentéte volt az amerikai Michael Ponti, akiben ösztönösség társul nagyfokú virtuozitással. Käte Wittlich rokonszenves zongorázása nem érte el kollégái színvonalát, de neki köszönhetem, hogy megismerhettem a 72-es és 74-es Szkrjabin-opuszokat. Műsorán szerepeltek még új zongoradarabok is: Wolfgang Rihm, Lorenzo Ferrero, Giuseppe Sinopoli művei. Közülük csak a német Rihm Klavierstück No. 6-ja tetszett: a korai Schönberg–Berg darabok kromatikája és egyes mai törekvések gyakorlata találkozik benne.
A lengyel csembalista, Elisabeth Chojnacka feszült, rendkívül ritmikus játékát öröm volt hallgatni. Hangszerének korszerűségét vonzó darabok egész sorával bizonyította (Tomás Marco: Herbania, Aldo Clementi: Réplique B. A. C. H., Luc Ferrari: Musique Socialiste?, Yannis Xenakis: Khoai).
Elisabeth Chojnacka
(Fábián János felvétele)
A fesztivál eseményei közül kiemelkedett Erőd Iván Orpheus ex machina című operájának ősbemutatója. A librettóban, Peter Daniel Wolfkind munkájában szellemesen ötvöződnek az Orpheus-mondából és a fából faragott királyfi történetéből kölcsönzött elemek: Kolander, a hétköznapok embere beleszeret a bábszínház Eurydiké-bábujába. Hogy a közelében maradhasson, levetkőzteti az Orpheus-bábot, és magára ölti jelmezét. Kolander felesége, aki szeretné férjét visszakapni, utánamegy és beöltözik Eurydikének. Kolander felismeri Eurydiké ruhájában a feleségét, megrémül és hazafut. Otthonában azonban a saját ruhájába öltözött, életre kelt Orpheus-bábot találja. Vitába keverednek: ki az igazi Kolander? (És valóban, ki az igazi?) Az időközben hazaérkező asszony a két férfi közül a bábot hiszi valódi férjének. Kolander visszatér Eurydikéhez.
A mese többértelmű, mindenki mást és mást olvashat ki belőle. De az biztos, hogy álomról és valóságról van itt szó, arról, hogy nehéz — lehet-e egyáltalán? — határt vonni álom és valóság közé.
Az opera hatalmas sikert aratott. Percekig éljenezték a zeneszerzőt, az előadókat. Erőd Iván, aki Szabó Ferenc kiváló tanítványa volt, tudatosan törekszik szót érteni a közönséggel. Nem „mai” zenét ír (legalábbis nem olyat, amit mi most Budapesten mainak vélünk), hanem stíluskorlátokat el nem ismerve Monteverdi Orfeójára éppúgy mer hivatkozni, mint Stravinskyra, a Rake’s Progressre. Mondhatjuk-e ezért eklektikusnak az Orpheus-opera zenéjét? Hiszen a végeredmény, a mű egységes benyomást kelt. Mert fölényes muzikalitással és formálókészséggel megáldott, kitűnő színpadi érzékkel rendelkező, szuverén személyiség áll mögötte.
Rám elsősorban az ironikus, groteszk részek, a kórusjelenetek voltak a legnagyobb hatással. Nagyszerű a bábszínházigazgató asszisztensének figurája. Miközben mélységesen komolyan veszi tevékenységét, dadog. Ez a köznapi életben is mulatságos helyzeteket teremthet, hát még felnagyítva, operaszínpadon. Trouvaille a bábszínházi előadás. Orpheus és Eurydiké története elevenedik meg a színpadon levő színpadon Gluck kortárs-, azaz Erőd Iván zenéjével…
A lelkes szereplőgárdából kimagaslott a Kolandert alakító német Ernst-Dieter Suttheimer, Eurydiké szerepében Bártfai Éva, a színházigazgató asszisztenseként az amerikai Richard Ames, kiváló pantomim tehetségével az osztrák Walter Bartussek. És mindent megtett az új opera sikeréért a Grazi Operaház zenekara Ernst Märzendorfer vezényletével.
Erőd Iván operájának színpadképe
A fantáziánkat megmozgató színpadkép (Jörg Kossdorf) és a sokféle látványt kínáló rendezői munka (Federik Mirdita) irigylésre késztet. Hát már mindenütt a világon különbül rendeznek mai operát, mint Budapesten?
Még három előadást láttam a Grazi Operaházban.
Egy műsorban játszották el Ravel Pásztoróráját, Raffaello de Banfield Le Combat című balettjét és Stravinsky Petruskáját. A Pásztoróra szintén nagyszerű rendezői teljesítmény (Peter Lotschak). Torquemada órásmester boltja nem más, mint egy hatalmas óra belseje. Aranyos ötlet, ahogy a költő Gonzalvo (Ernst-Dieter Suttheimer) elöl óriási, hátul kiskerekű, a századforduló hangulatát idéző kerékpárjával előbb dalolva körbekarikázza az órásmester házát, azután száll csak le róla és megy udvarolni Torquemada ifjú hitvesének, a szépséges Concepcionnak. Concepcion (az amerikai Fran Lubahn) valóban szépséges volt. Hangja is kristálytisztán csengett. Mégis hiányzott valami az egyéniségéből ahhoz, hogy igazán elragadó legyen.
A Le Combat Tasso Megszabadított Jeruzsáleméből készült. A jól ismert történet, Tankréd és Klorinda párviadala elevenedik meg Banfield táncolásra nem alkalmatlan, de jellegtelen zenéjű balettjében. A Petruska előadása sótalan volt. Derűsebb perceket csak a trombita gikszerei szereztek a közönségnek.
A Traviatában — amelyet a tehetséges Wolfgang Bozic vezényelt — Bártfai Éva szeretettel és nagyon virtuózan énekelte Violetta szerepét. A graziak viharosan ünnepelték.
(Megnéztem Kálmán Imre Cirkuszhercegnőjét is egy nagyszerű színész, Willy Popp kedvéért. Pelikánt, a főpincért alakította valahogy úgy, ahogy azt Salamon Béla tette volna.)
A Steirischer Herbst nemcsak zenével, hanem színházi és filmbemutatókkal, tárlatokkal is várja az érdeklődőket. Nonverbales Theater címen rendezték meg például különböző országok kísérleti színházainak találkozóját.
A Cardiff Laboratory Theatre Moths in amber… Glimses of a Nomad Opera (Molyok a borostyánkőben… Pillanatok egy nomád operából) című műsorával mutatkozott be. Állatok, madarak hangján, hanglejtéses nyelven beszéltek, kiáltoztak, énekeltek. Szokatlan kosztümökben furcsán-szaggatottan mozogtak. Sztanyiszlavszkij is megtapsolta volna azt a jelenetet, amelyben egy rókafejes női prémboa elevenedik meg két sétapálca segítségével. A nyaknál az egyik, a faroknál a másik bot, és máris lépked a róka, ide-oda fut, zsákmányt szimatol, a botokat irányító gazdájába bele is harap…
A 4 litres 12 nevű együttes Nancyból jött. Vezetőjük Michel Masse. Műsoruk címe: 4 liter 12 in concerto. Három férfi és három nő komédiázik, táncol, énekel, ócska háztartási eszközök segítségével zenekart alakít, a legképtelenebb dolgokat műveli, miközben arcizom- és rekeszizom-fájdalomig szünet nélkül gurulunk a nevetéstől. Amolyan falusi zenész-muzsikusok ők, akik örömet akarnak szerezni nekünk, de buzgóságukban és ügyetlenségükben állandóan elvétik a produkciót. És mikor megismétlik, rendszerint még rosszabbul sikerül… Micsoda munka lehet e mögött az improvizációnak látszó, percek alatt elszálló másfél óra mögött! Csak kapkodjuk a fejünket, nehogy valamit is elmulasszunk, mert hatan hatfélét csinálnak egyszerre. Hatszor kellene őket végignézni, minden alkalommal más közreműködő játékát figyelve. Szikrázóan tehetségesek! Ha valamit a szemükre lehet vetni, hogy nem számolnak a publikum befogadóképességével. Képtelenség felfogni az ötleteknek ezt a zuhatagát. De bár Magyarországon is derülhetnének rajtuk! Ha meghívnák őket, a színházi szakemberek is elfelejtenék másfél órára, hogy szakemberek.
Köszönet Graznak a gazdag információkkal szolgáló programért és a mintaszerű rendezésért!
Földes Imre
Megjelent a Muzsika c. folyóirat 1979/3. számában.
|