| |
Fel
|
|
Varsói Ősz
(1975)
1975. szeptember 20. és 29. között a Magyar Zeneművészek Szövetsége kiküldetésében, a Lengyel Zeneszerzők Szövetsége vendégeként tartózkodtam Varsóban, és hallgattam végig a XIX. Varsói Ősz hangversenyeit.
Szállásom — a reggelivel együtt — a kitűnő Europejski szállóban volt. Vendéglátóimtól napi 180 złotyt kaptam az ebéd, a vacsora, valamint az apróbb utazási költségek fedezésére. Tolmácsnőm, Aleksandra Tatarczykowa német nyelven állt rendelkezésemre. Naponta legalább egy koncerten részt vett, és a hét folyamán két alkalommal városnéző sétára vitt másik vendégével, egy pozsonyi zeneszerző, főiskolai tanárral együtt.
A nyitókoncert napját nem számítva napi három koncert (illetve operaelőadás) hangzott el általában délután 5 órakor (egy-egy esetben, a déli órákban), este 8-kor és éjjel 11-kor. Mondanom sem kell, hogy ez rendkívül fárasztotta azokat, akik, mint én, valamennyi műsort hallani szerették volna. Nem beszélve arról, hogy egy-egy elhúzódó (pl. opera-) előadás után lóhalálában kellett a következő koncert színhelyére szaladni.
A közönség — köztük rengeteg fiatal — nagy kíváncsisággal követte az eseményeket. Talán két koncert kivételével jobbára telt házak voltak, sőt nem egyszer (pl. Penderecki, John Cage és a Musik-Film-Dia-Licht-Galerie estjén) olyan óriási tömeg verődött össze, hogy nemcsak a székeken ültek az érdeklődők, hanem a földön is, és további százak állva hallgatták a produkciót. (Itt kell nagyon nyomatékosan megjegyeznem, hogy a lengyel főiskolásoknak módjuk van nemcsak a fesztivál alatt, hanem egész évben, minden koncertre 5 (!) złotyért állóhelyre szóló jegyet vásárolni, amivel leülhetnek az üres helyekre vagy állhatnak kedvük szerint. A koncertterem befogadóképességének 50%-át eladják állóhelynek! Igen, Varsóban azt tapasztaltam, hogy ott mindenki bejut a koncertekre, hiszen az a cél, hogy minél többen hallgassák a zenét — a tűzrendészeti szempontokra való hivatkozás Varsóban teljességgel ismeretlen. Sajnos nálunk másképpen megy minden. Bizonyos — nem reális! — keretszámon túl a főiskolai (és konzervatóriumi) hallgatók nem juthatnak be az Akadémián rendezett koncertekre sem. Így volt ez legutóbb Penderecki szerzői estjén! De így van valamennyi jelentős koncerten. A jegyszedők nemcsak könyörtelenek, de olykor durvák is a diákokkal szemben, akiknek mindössze az a bűnük, hogy zenét szeretnének hallgatni. A lengyel példát — amelyről egy Varsóban élő muzsikus informált — nagyon-nagyon ajánlom az Országos Filharmónia figyelmébe!)
A közönség ízlése kiváló! Ha tetszik a produkció, akkor két–háromszor is kihívja a zeneszerzőt, illetve az előadóművészt. De általában csak annyit tapsol, amennyi elegendő arra, hogy a zeneszerző a színpadra lépjen és meghajoljon. Ha valamivel nem ért egyet: fütyül. Hogy milyen kiválóan — a fülére hallgatva — dönt a közönség, a Musik-Film-Dia-Licht-Galerie estjén nyilvánult meg. Ezt a talán legnagyobb felhajtással beharangozott, a leglátványosabbnak mutatkozó estet úgyszólván taps nélkül hallgatta végig. Joggal! Bizonyos értelemben ez az est volt a fesztivál mélypontja.
A XIX. Varsói Ősz programját csak dicsérni tudom. Akadt jócskán jelentéktelen, sőt kifejezetten rossz, tehetségtelen mű, de az a szándék, hogy bemutassák azt, ami a világon a zenében történik, sikerült. Kelet éppúgy, mint Nyugat, hagyományosabb zene éppúgy, mint a legújabb eszközökkel operáló, a század első felének mindezideig kevésbé játszott klasszikus mesterei (Janáček, Ives) éppúgy helyet kaptak a fesztivál műsorában, mint a századunk második felének nagy egyéniségei (Cage, Ligeti, Lutosławski, Nono, Penderecki, Xenakis stb.)
Szeptember 21. úgyszólván magyar nap volt. 12 órakor Láng, Kocsár, Papp, Soproni, Sáry, Jeney, Vidovszky műveket hallhattunk; délután 5-kor — külföldi szerzők között — Bozay és Kurtág egy-egy darabját.
A magyar művek fogadtatásáról annyit mondhatok, hogy a „Harmincasok” közül Kocsár Replichéjének (Fábián Márta és Szabó Antal kitűnő előadásában) és Bozay citerára írt Improvizációinak (Bozay szuggesztív tolmácsolásában) volt a legnagyobb sikere. Szép volt a Kodály Quartet előadásában Soproni IV. vonósnégyese. Fábián Márta remekelt! Kurtág Szálkák című darabjának utolsó tételét meg kellett ismételnie! Az Új Zenei Stúdió — leszámítva Vidovszky eredeti ötletű Autokoncertjét — vegyes fogadtatásban részesült. Kár, hogy Jeney és Sáry nem törekedett arra, hogy munkásságuk egészéről adjanak képet Varsóban; hogy egyéniségük különbözőségét és ne törekvéseik hasonlóságát hangsúlyozzák.
A lengyel művek közül alig egy-egy hívta fel magára a figyelmet. Ezek közé tartozott Tadeusz Baird szuggesztív műve, a Psychodrama. Lehet, hogy csak a Wilanów Quartet elragadó előadásának köszönhető, hogy tetszett Szalonek 1+1+1+1 című darabja? (Tudniillik a kottában egyetlen konkrét hangmagasság sincs…) Sajnos Penderecki estje jobbára csalódás volt. A Jákob ébredése című gyönyörű, új zenekari darabját színekben, gondolatokban szegényes Magnificat követte. Ő maga egyébként nagyszerűen dirigált. Zygmunt Krauze Fête galante et pastorale négy szólistája a zenekar tuttijai közben hol népi vonóshangszert, hol furulyát, majd dudát, végül nyenyerét vesz a kezébe. Időnként a széksorok között kimennek a koncertteremből, hogy új hangszerrel térjenek vissza. Lehet, hogy a humorérzékem cserbenhagyott? Idegenkedtem a darabtól. Tetszett Zbigniew Penherski The Twilight of Peryn című operája. Drámai vénával, harmóniai és ritmikai fantáziával rendelkező szerző írta. Lehet vitatkozni azon: mennyire aktuális ma a — Sacre eredeti koncepciójával meglehetősen rokon — cselekmény, de a zene feltétlenül érdeklődésre tarthat számot.
Lutosławski Paroles tissées ciklusa nemcsak az elmúlt évtized lengyel zenéjét reprezentálta. Századunk második felének egyik legszebb darabja. Akinek Lutosławski ajánlotta, Peter Pears énekelte a szólót. Nagy kultúrája feledtette, hogy hangja már nagyon megkopott. Lutosławski csodálatosan irányította a kamaraegyüttest. (Itt kell csodálkozásomnak hangot adni: hogy lehet az, hogy századunk második felének e mestere, a mai magyar zeneszerzők egyik mintaképe, máig nem dirigált nálunk? Műveit nem játsszák rendszeresen, mi több: fő művei közül a Három poéma és a Livres még a magyarországi bemutatóig sem jutott el. Már megint késlekedünk!)
A fesztivál egyik legnagyobb élménye Xenakis hat ütősre írt Persephassa című elementáris erejű darabja volt. (Xenakis műveit miért nem játsszák Magyarországon? A mai magyar zene rendszeres külföldi propagálása ma már nagyszerű eredményekről számolhat be. Néhány hónapon — sőt héten — belül magyar est volt Amsterdamban, Luzernben, Varsóban, ugyanakkor teljesen ösztönösen folyik a külföldi zene magyarországi bemutatása. Igaz, hogy a Magyar Rádió stúdiókoncerteken igyekezett áttekintést adni pl. a szomszédos országok mai zenéjéről, a Filharmónia a Korunk zenéje sorozat keretén belül kezdett hozzá az adósságok törlesztéséhez. De ez kevés! Véleményem szerint nagyon hasznos lenne, ha a Filharmónia állandóan kikérné a zeneszerzők, a zenetudósok, az előadóművészek véleményét: kik azok a külföldi szerzők és melyek azok a művek, amelyek Magyarországon bemutatásra várnak?)
Xenakisra visszatérve: darabjának ereje többek közt abban áll, hogy ismét jogaiba helyezi az erőteljes, emberi mértékkel követhető ritmusokat. A koncertteremben körös-körül hat ütős helyezkedik el. A Les Percussions de Strasbourg együttes bámulatos összjátékának eredménye páratlan sztereofonikus élmény. A kb. háromnegyedórás darabban van egy crescendóval egybekötött, hallatlanul differenciáltan megkomponált accelerando, amelynek elemeit kánonszerűen továbbítják egymásnak a játékosok, olyan szédítő forgatagot eredményezve, amelyet lenyűgözi a hallgatót.
Különös volt, furcsa, de eredetiségével megragadó John Cage Song Booksja. Három nagyszerű tehetség (Simone Rist énekesnő, Renaud Gagneux zongorista és Elia Perreau pantomimos, vagy ahogy magukat nevezik: Musique et scène d’aujourd’hui) másfél órán keresztül a legképtelenebb dolgokat művelik a színpadon, általában egymástól függetlenül. Elmondva, leírva elmarasztalható, ami a színpadon történik. Mert ki érti meg, miért ver sátrat a színpadon a pantomimos? Miért görkorcsolyázik máskor? Miért kell könnyeznünk percekig egy füstbombától? Miért énekel az énekesnő egyszer a létra tetejéről? Miért zongorázik a zongorista a zongora alól, fekve? Mond-e valamit az, hogy bizonyos időközönként — amúgy rondótéma-szerűen — sárgarépát darálnak egy hatalmas kondérba, amit az est végén kis tányérokban felajánlanak a közönségnek kenyérrel és itallal együtt? Ezzel az eszem-iszommal fejeződik be az est. Zenei élmény? Semmiképpen sem az. Nem is Cage-zenét hallunk, hanem főleg Satie-t, meg ütemeket innen-onnan, amelyek a zongorista bravúros improvizációs technikája jóvoltából a legviccesebb módon kerülnek egymás mellé. Valamiféle újfajta commedia dell’arte? Aligha skatulyázható be bármiféle műfajba. A komolykodó, nagyképű darabok szomszédságában roppant mulatságos, üde színfolt volt.
A Cage-est a tehetséget, az Anton Riedl vezette Musik-Film-Dia-Licht-Galerie a tehetségtelenséget reprezentálta. Vagy 100, de lehet, hogy 200, méteres átmérőjű léggömb a levegőben, különböző színekkel megvilágítva; nyolc vásznon dia-, illetve filmvetítés — egyszerre!; a lehető legkellemetlenebb hangok kicsiholása vonóval egy felfordított kerékpárból — hatalmas hangerőre felerősítve; ugyancsak felerősítve: belebugyborékolás, beleköpködés, fogmosás (!), belemosakodás egy lavór vízbe; az est végén a léggömbök leeresztése azon célból, hogy a közönség azokat szétdurrantsa… Iszonyatos volt!
Szeretném még az alábbi előadóegyüttesekre, előadóművészekre az illetékesek figyelmét felhívni:
Jó lenne minél előbb Magyarországon hallani a kiváló, fiatal (valamennyien harminc év körüliek), lengyel Wilanów Quartetet. Többször is szerepeltek a fesztiválon. Mindig kiválóan! Ha Budapesten eljátszhatnák a fesztivál műsorából George Crumb Black Angels című darabját, repertoárjukból Lutosławski Vonósnégyesét és valamelyiket a hat Bartók-kvartett közül, hatalmas sikerük lenne. (Egyébként 1971-ben másodikak lettek a bécsi Haydn-versenyen!)
Ugyancsak kitűnő a Nemzeti Filharmónia Kamarazenekara. Vezetőjük Karol Teutsch. Nagyszerű hegedűművészt ismerhettünk meg Krzysztof Jakowicz személyében. (Bemutatkozása Budapesten Penderecki Capricciójában igazán nagyszerűen sikerült. Elgondolkoztató! Honnan van a lengyeleknek ennyi kitűnő vonós-muzsikusa? Nem kellene figyelemmel kísérnünk a lengyelek hegedű-, illetve általában vonós-pedagógiai munkáját?)
Hatalmas terjedelmű, gyönyörű hangja van az amerikai Elise Rossnak, akit Sylvano Bussotti elviselhetetlenül unalmas zenéjű La Passion selon Sade című művében láthattunk-hallhattunk. Öröm volt Rosst látni és hallani. De soha többet Bussottiban…! Berio-művek szólistájaként kellene Magyarországra hívni.
Nagyszerű volt a Tallinni Kamarakórus (Kuno Areng, Arvo Ratassepp, Ants Üleoja vezetésével). Elsősorban észt, lett, litván és finn szerzők műveit énekelték. Veljo Tormis észt szerző Winter Patterns ciklusát ezúton ajánlom nőikaraink figyelmébe. Nagyon hatásos vegyeskari mű a litván Algis Bražinskas At the Inn című kórusa.
Fel kell hívnom a figyelmet a dán Trio Mobile együttesre. Tagjai: a gitáros Ingolf Olsen, az ütőhangszeres Bent Lylloff és a zseniália harmonika/akkordeon művész Mogens Ellegaard. Figyelemreméltóak a játszott darabok is. Per Norgaard Arcana című trióját például hatalmas ovációval fogadták. (Norgaard egyik oratórium-szerű művét a budapesti ISME-konferencián hallhattuk. Emlékezetem szerint sikere volt. Ennek ellenére azóta sem szólalt meg nálunk egyetlen — fesztiválokon gyakran hallható — tehetséges darabja sem.)
Ajánlom végül a magyar előadóművészek figyelmébe a keletnémet Hans-Karsten Raecke Raster című, két preparált zongorára (négy előadóra) írt kompozícióját.
Nem tartozik szorosan a Varsói Őszhöz, mégis itt említem meg, hogy beszélgettem egy fiatal lengyel muzsikussal, akit most vettek fel a Varsói Főiskolára. Elmondta, hogy a felvételi vizsga két és fél hétig (!) tart. Három (!) szűrés után dönt a zsűri a felvételizők sorsáról. Van audiometriai vizsgálat, hangszeres játék közönség előtt, hangszeres játék — egy más alkalommal — a tanári kar előtt (amikor etűdöket, skálákat kell játszani, továbbá lapról olvasni), van felvételi szolfézsból, zeneelméletből, kíváncsiak a zeneirodalmi, valamint a politikai tájékozottságra, dolgozatot kell írni megadott zenetörténeti témából, és van nyelvvizsga is. Lehet, hogy éppen a lengyel tapasztalatok nyújthatnának nekünk nagy segítséget egy korszerű felvételi vizsgarendszer kidolgozásában?
Nagyon köszönöm a Zeneművészek Szövetségének, hogy lehetővé tette részvételemet a Varsói Őszön!
Földes Imre
Eredetije:
Jelentés a Művelődésügyi Minisztériumnak, 1975. október 11.
|
|