| |
Fel
|
|
A régi zene nyomában
Holland Fesztivál, 1977
A 30 éves Holland Fesztivál június 1. és 23. között körülbelül hetvenféle programot kínált. Zenei eseményeket, táncművészetet, színházi előadásokat. És mivel a legtöbb műsor többször, több városban is elhangzott, napjában nemritkán tíz–tizenhárom helyre is mehettem volna. Végül is vagy huszonöt estet, matinét hallgattam meg, de ezek közül tucatnyiról sem szólhatnak az alábbi sorok.
Elsősorban a hangversenyéletünkben még fehérholló 18. század előtti és Európán kívüli zenét, népzenét kerestem. A két magyar vonatkozású esemény közül csak az egyiken lehettem ott. Mozart Figaro házasságát (a Komische Oper vendégjátékát Oberfrank Géza irányításával, Dene József felléptével) nem hallhattam.
A Fesztivál keretében megrendezett nemzetközi kórustalálkozó nyitókoncertjén, Hágában Medveczky Ádám mutatkozott be. Liszt Les Préludes-jét és a 13. zsoltárt, valamint Kodály Székely fonójának rövidített változatát (Lantos Rezsőnek az Állami Népi Együttes számára készített, a szerző által jóváhagyott munkáját) vezényelte. A hágai Residentie Orkest egyike Hollandia legjobb zenekarainak. Medveczkyvel való együttműködésük eredménye kitűnően felépített, karakterekben gazdag Les Préludes, összefogott (amennyire a darab engedi) 13. zsoltár, és magyar akcentusokat sem nélkülöző, temperamentumos, szuggesztív Kodály-zene. Kár, hogy Horváth József szép és hajlékony tenorhangja a zsoltár fortéin nemigen tudott átütni. Az Ifjúsági Művészegyüttes néven közreműködő KISZ Művészegyüttes Központi Kórusa már a 13. zsoltárban a koncert főszereplőjéhez méltóan énekelt, de a diadal szünet utánra maradt. Udvardy László, Bárdos Lajos, Daróci Bárdos Tamás és Balázs Árpád a cappella művei Lantos Rezsőné vezényletével hatalmas sikert arattak. A műsorválasztásról lehetne vitatkozni, arról, hogy miért kell egyszerre több, hasonlóan fortéban kicsúcsosodó darabot választani, és arról: miért nem mutattak a mai magyar kóruszene más irányú terméséből semmit. De amit csináltak, az előtt kalapot lehet emelni. A Székely fonó kurtább változatának előadása felemás élmény volt. A fiatalok itt is remekeltek, egyszerűen, természetesen, friss hangon énekeltek. Kodály Zoltán, ha hallhatta volna őket, alighanem kezet szorított volna velük. De félő, hogy a szólistákat (Sudlik Mária, Szabó Anita, Horváth József, Kertész Tamás) — elsősorban a hölgyeket — ezúttal elkerülte volna. Nem értem, hogy népdalon iskolázott magyar énekesek hogyan állhatnak ilyen távol ettől a zenei világtól. Sötétített hangok, erőltetett hangerő, vibrátó, manírok! Időnként úgy éreztem, mintha valamely középszerű romantikus opera hasonló színvonalú előadásába cseppentem volna. Így még nem hallottam az „A csitári hegyek alatt…” dallamunkat. Kapkodva, szinte lihegve jöttek egymás után a sorok, jóval előbb, mint ahogy vártuk, mintha verseny tárgyát képezné, hogy kik kezdjenek előbb: a zenekar vagy a szólisták. Nos, mindig ez utóbbiak győztek… És mindezek tetejébe a kórushoz hasonlóan népi ruhában énekeltek. Kottából! Népdalokat! Ha már az öltözetükkel a kórushoz tartozásukat hangsúlyozzák, akkor nekik is kívülről kellett volna énekelniök. Vagy, ám jó, kottából, de akkor estélyi ruhában és frakkban.
Hogy „nem a ruha teszi” az atmoszférát, azt nemcsak a fentiek bizonyítják, hanem Paco Peña spanyol flamenco-csoportja. Csak a táncosnő vett magára népi öltözéket, az öt férfi (közülük egy csak ritmikai feladatokat látott el, két énekes és két gitáros — az egyik Paco Peña) egyszerű sötét öltönyben ült ki a színpadra. Mégsem akadályozta semmi, hogy belemerüljünk a csupa-ideg ritmusok, rekedtes hangon elénk tárt, melizmákban dús, drámai dallamok világába. Mintha haragudna, mintha meg akarna győzni minket valaminek az igazságáról, olyan szenvedélyes kézmozdulatokkal kísérte énekét a nagyszerű Manuel Soto. És Paco Peña? Tudja leheletfinoman kezelni a gitárt, majd úgy csap a húrokra, hogy azt hisszük, elszakítja. Figyelmünket állandóan fogva tartja azzal, hogy egyetlen hang sem sikkad el a keze alatt. Angelita Vargas pedig olyan szédítő ritmusképleteket vert ki a finoman felhúzott pompás szoknya alól kivillanó cipője orrával-sarkával, hogy egyik ámulatból a másikba estünk. Hát igen, úgy látszik, lehet népzenét eredeti formájában színpadra vinni. De hol vannak a mi népi énekeseink, a mi népi hangszerjátékosaink? Ők hol képviselik színeinket? Képviselik-e? És ha igen, itthon miért nem? Mikor fogunk Magyarországon, például a Zeneművészeti Főiskola Nagytermében egyszer, egyetlenegyszer tőlük népzenét hallani? És miért szorult koncertéletünk perifériájára más népek népzenéje? Miért csak évenként-szökőévenként hallhatjuk — és miért nem központi hangversenytermeinkben — más kontinensek küldötteit?
Nálunk is óriási érdeklődés előzte volna meg a hófehér hajú, szakállú, bajuszú öregapó, Pandit Pran Nath több mint ötvenperces vokális ragáját. A Concertgebouw Nagytermét teljesen kiürítették. A fiatalok százai a földön ültek-feküdtek pisszenés nélkül. És ugyanilyen áhítattal hallgatták végig utána Terry Riley elektronikus orgonajátékát, kompozícióknak beillő improvizációit (vagy improvizáció hatását keltő kompozíciókat?). A barokkos, chaconne-szerű basszusok, az állandóan gyors mozgású, ugyancsak barokkosan több rétegű, pentatóniával kacérkodó jobbkézdallamok, a két kéz egymást olykor erősítő, máskor tagadó metrikája fülnek és elmének egyaránt különleges élményt adott!
Hasonlóan telt ház várta Vyjayanthimala Bali táncosnő és együttese bemutatóját: klasszikus indiai zenével kísért női szólótáncokat. Micsoda változatosság! Mintha a lábak, a karok, a kezek, az ujjak mozgásának, a szemek játékának folytonos permutációit látnánk.
A középkori és reneszánsz zene feltárásában kiemelkedően tevékeny a Studio der frühen Musik, Thomas Binkley társulata. Ismerem munkásságukat, évekkel ezelőtt nagyszerű koncertjüket is hallottam. Ezúttal az Ensemble Vocale Guillaume Dufay-val szövetkeztek, hogy 14. századi francia anyagot mutassanak nekünk. Kint még nyüzsgött a közönség, de bent már diapozitíveket — korabeli hangszereket, kottaképeket — vetítettek a falra. És szólt a zene — saját lemezük. Erre a zenére mentünk a terembe, és erre jöttek be az együttes tagjai: négy hangszeres muzsikus és öt énekes. Leültek a színpadon. Egyszer csak azt vettük észre, hogy már nem felvételen, hanem élőben halljuk őket… Felcsigázták érdeklődésünket. A folytatás mégis alatta maradt a várakozásnak.
Szerény koreográfiával kissé látványosabbá tenni a színpadot, a zene mellé az Ars Nova költészetéből, prózájából is mutatni valamit (tehát amire vállalkoztak) akkor sikerülhetett volna jobban, ha nem marad mindez műkedvelő szinten, ha a kitűnő hangszerjátékosok mellett az énekesek nem disztonálnak annyit, és főleg: ha nem unalmas kollekcióval állnak elő. Az előadók felelőssége különösen nagy akkor, ha ismeretlenebb tájak felé kívánják kalauzolni a közönséget; a régi zene feltámasztása iránti buzgalmukban nem léphetik át a jelentéktelen, invenciótlan művek határát! Régen is írtak gyenge darabokat. Semmi szükség ezt bizonyítani. A középkor és a reneszánsz értékeit kell beemelni a hangversenygyakorlatba!
Ezt tette a Hespèrion XX (Montserrat Figueras énekesnő és öt hangszerjátékos). Olyan zenei világba vezették hallgatóikat, ahol Nyugat és Kelet ölelkezett egymással. 15. és 16. századi, spanyolországi, világi keresztény és zsidó románcokat, dalokat adtak elő. Élvezet volt hallgatni a nem túl nagy hanggal, de érzékeny formálókészséggel rendelkező szólistát és a régi hangszereket virtuóz fokon művelő-cserélgető hangszereseket.
Tudtam, hogy akiktől három évvel ezelőtt életem egyik legnagyobb koncertélményét, Händel Messiását kaptam, a Genti Collegium Vocale nem okozhat csalódást. Monteverdi: Vesperae Omnium Sanctorum — hirdették az egyik programon, Bach Actus tragicusát, a 42. kantáta Sinfoniáját és a Trauerodét a másikon. Itt is, ott is megcsodálhattuk a minden hangért elégni kész kórust, a hajlítások, ékesítések között tökéletesen otthonosan mozgó szólistákat (Dieuwke Aalbers, Mieke van der Sluis, René Jacobs, Marius van Altena, Michiel ten Houte de Lange, Max van Egmond) és a Musica Antiqua Amsterdam kamarazenekart. A genti kórus vezetője Philippe Herreweghe. Az ő izzó-lobogó Monteverdi-tolmácsolásával Gustav Leonhardt szárazabb, szikárabb Bach-interpretációja nem vehette fel a versenyt. A Bach-est hőfoka — minden szépsége mellett — alatta maradt a Monteverdiének.
Az angol Pro Cantione Antiqua Purcell dalaival, színpadi zenéinek részleteivel és a 16–17. század fordulóján élt Thomas Ravenscroft kórusműveivel lépett fel. Zseni és középszer ugyanegy műsorban. A nem mindig makulátlan intonáció és a nem mindig hibátlan együttműködés rontott a neves muzsikusok teljesítményének összképén. De nemcsak ezért nem tudtam feltétel nélkül rajongani értük, hanem mert előttük hallottam a szigetországból jött másik együttest!… (melynek meg kell várnia írásom végét, ott kap fejére glóriát).
Händel Admeto című operája 1727. január 31-én került először színre a Londoni Királyi (Haymarket) Színházban. Händel irányította az előadást, és a főbb szerepekben többek közt Senesino, Faustina Bordoni, Signora Cuzzoni tündökölt. 1977. június 2-án az amsterdami Concertgebouw Nagytermében, Alan Curtis vezényletével koncertszerű változatban hangzott el az Admeto, René Jacobs, Rachel Yakar, Ulrik Cold, Rita Dams, James Bowman, Jill Gomez és Max van Egmond közreműködésével. A hajdani Bordoni–Cuzzoni viszályra semmi sem utalt, sőt az énekesek áriáról áriára a közönséggel együtt tapsolták meg egymást. De a híres-nevezetes kasztráltakat (Senesino!) René Jacobs és James Bowman szépséges kontratenorja pótolta. Nem tudom, hogy pontosan ilyen volt-e az a bizonyos hangfenomén, de ezeknek a kontratenor-hangoknak a színe, ornamentikára alkalmas virtuozitása minden kételkedőt el kell hogy némítson. Néhány évtizeddel ezelőtt még megmosolyogták a csembalistákat, a blockflötésekről nem is beszélve. És ma már? Visszamosolyognak. Ne csodálkozzunk azon, hogy a stílustisztaságra érzékenyebb korunk — Alfred Deller úttörő kezdeményezése nyomán — újra felfedezte magának ezt a hangminőséget. Bizony, nyerne vele zenei életünk, ha énekszakembereink közül valaki minél előbb elsajátítaná a kontratenor-képzés titkait.
Az Admeto hangszeres együttese, az Il Complesso Barocco régi, illetve a régiek alapján rekonstruált hangszereken játszott, ahogy a Fesztiválon részt vevő valamennyi társulat, amely klasszikusok előtti zenét tűzött műsorára. Stílustalannak ítélik az együttjátékot a később „tökéletesített” hangszerekkel. Aki egyszer már hallotta, hogy hogyan elegyednek egymással a vonós és a fából készült, nazálisabb hangszínű fafúvós hangszerek, ezt a hangzásképet várja vissza, és nehezen viseli el, ha a fémből készült fuvola „kilóg” a többiek közül. Vajon Bach véletlenül emelt két flauto dolcét a hegedű mellé a IV. Brandenburgi versenyben? Két fuvolával ez az egyensúly teljesen felborul. „Lefuvolázzák” a hegedűst. Lehet, hogy a régi mesterek örülnének annak, ha szólóműveiket nagyobb hangú, többre képes hangszereken hallanák, de a klasszikus–romantikus zenekar hangszerein megszólaló kamara- vagy zenekari műveik minden bizonnyal felbosszantanák őket. Mert a hangzás színére kevésbé, de arányaira a régiek épp olyan érzékenyek voltak, mint a maiak. Amiből pedig az következik, hogy régi hangszerek beszerzése, zenekarainkba való bevonása, tanítása halaszthatatlan, anyagiakra való hivatkozással sem elodázható feladatunk!
Nemcsak a régi hangszerek térnek vissza, a klasszikusok előtti zene előadási gyakorlata is módosul. Non legato — ez az alapelv. Ebből indul ki minden játékos. Külön-külön gyöngyöznek a hangok a hangszereken. Nem túlzás: kettőnél több hang egy vonóra — ritkaság. Szétesik a zene? Nem. A jó zenész éppen azt mutatja meg, hogy miből áll össze. Érdemes-e ideírni, hogy ez a hangokra lebontott előadásmód, pontosabban: az innen való kiindulás milyen segítséget adhat a későbbi korok zenéjének interpretálásához is?
Egyébként az Admeto előadásán az ősbemutató előtt kinyomtatott angol és olasz nyelvű szövegkönyv fakszimiléjét adták a kezünkbe, ezzel is deklarálva, hogy Urtextet kapunk és „húzás” nélkül. Így is volt. És amit hallottunk, hanglemezre kívánkozott.
A King’s Singers együttes
(Bob van Dantzig felvétele)
A hat angol fiatalember, akiket tavaly a Varsói Ősz tomboló közönsége között magam is megcsodálhattam, ezúttal a Holland Fesztiválon aratott elsöprő sikert. The King’s Singers — így hívják őket. Műsorukon angol és spanyol madrigálok, Janáček Öt dala, Berio Cries of London és Paul Patterson Time piece című darabja, végül néhány popszám szerepelt. Soha, sem élőben, sem felvételről nem hallottam ilyen tisztán énekelni! Az ember akkordról akkordra borzong a gyönyörűségtől. Ha nem látnánk őket, nem hinnénk el, hogy hatan vannak. Mert akár énekelnek, akár suttognak vagy csettintenek, minden szótag, minden hangzó mindig egyszerre indul és mindig egyszerre tűnik a semmibe. Nem, erre nincs más magyarázat: egyszerre születtek, vagy legalábbis ugyanabban az órában. Amihez nyúlnak, az úgy van, másképpen nem is lehetne. Elragadóan szellemesek, ahogy formálnak, ahogy kivárják a visszatéréseket, ahogy egy-egy frázist a levegőben hagynak — a leejtett tű zaját is meg lehetne hallani. Máskor meg őket sem halljuk a nézőtér kuncogásától, kacagásától. Elementáris hatásuk van. Megérjük-e, hogy még mielőtt megöregszenek — még mielőtt megöregszünk —, Magyarországon is találkozhatunk velük?
Földes Imre
Megjelent a Muzsika c. folyóirat 1977/9. számában.
|
|