| |
Fel
|
|
Egy hét Londonban
(1981)
Bartókért mentem Londonba, a három színpadi mű áprilisi bemutatójára. Ez volt a csúcspontja a századik születésnapot ünneplő angliai eseménysorozatnak. Előtte, a március 25-ét magában foglaló héten Bartók volt „A hét zeneszerzője” a BBC-ben. Naponta egy órányit sugároztak a műveiből. A televízióban minden nap más vonósnégyesét mutatták be világhírű vonósnégyes-társaságok — köztük a mi Bartók Kvartettünk. Március 25-én a Royal Festival Hallban Rozsgyesztvenszkij vezényelt Bartók-műveket; a Queen Elizabeth Hallban Pauk György és Frankl Péter játszotta el — többek közt — a hegedűre és zongorára írt két szonátát. De számomra ismeretlen nevű művészek plakátjain is gyakran találkoztam Bartók nevével. Volt, aki az op. 14-es Szvitet tűzte műsorára, más a Bagatellek teljes sorozatát.
A csodálatos mandarint 1956-ban, A kékszakállú herceg várát 1957-ben már bemutatták Angliában. A fából faragott királyfit csak az láthatta, aki ott volt az 1973-as Edinburgh-i Fesztiválon, és megnézte Operaházunk vendégjátékát. A három darab együtt, angol művészekkel, április 7-én került először színpadra a londoni Coliseumban az English National Opera és a London Festival Ballet közreműködésével.
Ott, ahol esténként akár nyolc–tíz zenei esemény közül válogathat az ember, nagy dolog, hogy napokkal az előadás előtt elkelt minden jegy. De aligha bánta meg valaki, hogy elment a premierre vagy az ezt követő négy előadás valamelyikére. Én ugyan csak az első két esten voltam jelen, de jellemző a fogadtatásra, hogy a padlón is dobogtak az emberek; a második előadás után még többször hívták vissza a közreműködőket.
A sikerre elsősorban A kékszakállú herceg vára szolgált rá. A két fiatal énekes — John Tomlinson és Elizabeth Connell — nevét meg kell jegyezni! Minden manír és hamis felhang nélkül, nem is operának: balladának értelmezve énekelték végig a darabot — angolul, ahogy ez az Angol Nemzeti Operában szokás, de mintha magyarul szólt volna, a fordítás olyan jól sikerült.
 |
|
John Tomlinson és Elizabeth Connell
|
Judit és Kékszakállú kötélhágcsón ereszkedik le a színpadra, egy megközelítőleg négyszer három méteres, külön reflektorfénybe állított területre, és onnan szinte ki sem mozdulnak. A rendező (Glen Byam Shaw) felismerte, hogy feszültség csak akkor lehet két ember között, ha nem távolodnak el egymástól a színpad egyik vagy másik sarkába csupán azért, hogy látványos legyen az előadás. A „látványt” — a szövegkönyv előírta színeket — a háttérben álló, üveglapokból kiképzett sokszögbe vetítették, nem zavarva meg vele azt, ami a két szereplő között történik.
Itt és most Judit és a Herceg egyenrangú felek. Mindkettejükkel azonosulni tudunk. Judittal is rokonszenvezünk, nemcsak Kékszakállúval. Eddig nem jutott eszembe, hogy Judit mellé álljak azért, hogy kapja meg a következő ajtó kulcsát! Hogy is tehettem volna: a rendezések — legalábbis amelyekkel eddig találkoztam — mindig a férfi szemszögéből értelmezték a darabot. A londoni Judit nem hisztérika, nem számító nő, aki már a Prológus alatt azon töri a fejét: hogyan nyittassa ki azt a hét ajtót, amit majd később vesz észre… Judit nő, aki elhagyta apját, anyját, szép testvérbátyját, vőlegényét, hogy Kékszakállú várába eljöhessen. Meg akarja kapni őt. Minden eszközt igénybe véve. Mert szereti!
És Kékszakállú? Méltóság van mögötte. Tartás. De abból, amit már átélt, megélt, semmi tanulságot nem vont le. A női lelket ugyanúgy nem ismeri, mint mikor hajnalban az elsőt lelte… „Az utolsót nem nyitom ki. Nem nyitom ki.” — mondja nagyon határozottan a hetedik ajtó előtt. El is fordul Judittól, hogy nyomatékot adjon annak, amiben rajta kívül mindenki kételkedik. Felejthetetlen pillanat volt! Elizabeth Connell vár egy parányit, majd nagyon lassan elmosolyodik: „Kékszakállú… szeress engem” — mondja. És akkor Tomlinson csodálkozva visszafordul. Minden mozdulatán látszik: fogalma sincs róla, hogy Judit iránti szerelmének és a hetedik ajtó kinyitásának mi köze egymáshoz.
Hangban, játékban, szuggesztivitásban hasonló előadást nem láttam színpadon a Székely–Palánkay-féle legendás Kékszakállú óta. Emlékezetes marad!
Ahogy A fából faragott királyfi is, csak hát ellenkező okokból. A színpadkép, a koreográfia (Geoffrey Cauley) teljes félreértés! Hogy a Tündért jelmeze alapján Turandotnak vélném, és a mellékfigurákat is mindenféle tarka keleti ruhákba bugyolálták — még hagyján. Azon is túltehetnénk magunkat, hogy a teledekorált színpad a hajdani vurstlit juttatja eszünkbe. De az már a táncjáték tartalmát érinti, hogy a Királyfit tutyi-mutyi fiúcskának formálták meg, aki a Tündér nógatása ellenére sem vállalkozik akciókra. Erről a gyermeteg lényről — nemcsak a lelke, a ruhája is hófehér! — aligha tudjuk elképzelni, hogy vágyai vannak, hogy szeretni szeretné a Királykisasszonyt. Amikor jön az Erdő — elmenekül. Aztán mégis a fák közé téved. És mit csinál velük? Megrugdossa őket. Egyiket a másik után. Persze azok sem hagyják annyiban: visszarúgnak. Rettenetes pillanatok! (Megjegyzem, a Királykisasszony is így tesz majd a kiszolgált Fából faragott királyfival: úgy rugdossa, hogy nekünk, nézőknek, szinte fáj.)
Milyen az Erdő? Hatalmas idomokkal megáldott bő bugyogójú nők (vagy talán férfiak? — mindenesetre a legelőnytelenebb külsejű teremtmények, akik színpadon valaha megfordultak) zöld szalagokkal felszerelve, zöld ág-szárnyféleségekkel a hátukon mozognak otrombán ide-oda, meg-megtorpanva… Nem akarunk hinni a szemünknek. De ez még nem minden!
A Királyfinak, ugye, el kell készítenie egy fából faragott királyfit. Nos, hosszas ügyetlenkedéseinek eredménye: egy kereszt. Ezt a földbe szúrja, majd ráhelyezi a megfelelő kellékeket, amelyekkel, mint tudjuk, sikerül felkelteni a Királykisasszony érdeklődését. És ekkor felemelik a keresztet, és mintha körmenet lenne, viszik-viszik kifelé. Utána özönlik a „keleti nép”… Majd egyszer csak, hipp-hopp, megjelenik valaki kecsesen, puhán hajladozva. Nádból faragott királyfinak gondolnánk, de hát tévedünk, mert ő maga a Fából faragott királyfi… A zenére kellene figyelni, de ez inkább csak a második előadáson sikerül. A tehetségtelenségnek ez a foka lenyűgöző.
A csodálatos mandarin koreográfiája a nagyhírű dán Flemming Flindt műve; a Harangozó-féle koreográfia után is élmény. A színhely, a szoba minden bizonnyal egy ház legfelsőbb emeletének szobája. Tetőre emlékeztet az a felénk lejtő felület, amely ott áll hátul; ezen futnak le és föl a csavargók (Kevin Richmond, Nigel Burgoine, John Whillans), illetve csúszik le a szobába „kicsit ázottan” az öreg gavallér (Trevor Wood). Nagy hangsúlyt kap a három csalogató: az utcáról bevetődő fénysávban előttünk táncol a Lány (Caroline Humpston). A csavargók együvé tartozását, közös akaratát érdekesen szimbolizálják egymásba kapaszkodó, egymásba kulcsolódó mozdulataik. A Mandarin (Ben Van Cauwenbergh) nem Gólem! Fiatalember, titokzatos álarcban. A Lány retteg tőle, de végül mégis megsajnálja. Magához öleli és letépi a maszkját, ami alól szenvedő ember néz reánk. Néhány ütem van még hátra. A Mandarin tekintete megtörik; a Lány ráomlik a halottra.
A megoldás hatásos, és mert a művészek nagy elhitető erővel táncolnak, csak utólag gondolkodunk el rajta: vajon nem gyengítették-e az eredeti mondanivaló erejét? A szerelem, a szenvedély mindent legyőz — akár három halált is —, ez a librettó foglalata. Itt, ha jól értelmezem, a Mandarin nem azért nem tud meghalni, mert szerelme még beteljesületlen, hanem mert a Lány segítségével előbb emberré kell válnia, hogy meghalhasson.
A zenei irányítás kiváló kezekben volt. Fürst János — Zeneakadémiánk egykori hallgatója — neve már jó néhány országban cseng ismerősen. Koncertezik Angliában, Írországban, Dániában, Hollandiában, Franciaországban, Japánban, Afrikában. Jelenleg a Marseilles-i Operaház főzeneigazgatója. Ritkán halljuk a Kékszakállú siratóit, haláltánc-ritmusait ilyen világosan megrajzolva; A fából faragott királyfi természet-zenéinek színeit se gyakran keverik ki nekünk ennyi érzékenységgel; és talán soha nem éreztük A csodálatos mandarin csalogatói mögött azt a gyötrődést, amivel a lány a kényszernek engedelmeskedve újra és újra erőt véve magán fölcsábítja a férfiakat.
Fürst Jánosnak különleges tehetsége van nagy íveket elénk varázsolni. Ahogy például elérkezett az opera utolsó ütemeihez, oda, ahol visszatér az első dallam, azt pontosan ugyanúgy, olyan nyugalommal, kiegyensúlyozottan formálta meg, mint az elején. Kezdődhetett volna elölről újra minden. És míg idáig jutott: a fermatákat, a zene megállóhelyeit csak annyira tartotta tiszteletben, ahogy sor sort követ a népdalokban, vagy a korálok világában. Mindvégig Bartók szellemében, mesterien volt összefogva külön-külön és együtt a három darab!
A zenei megvalósítással kapcsolatban csupán két negatívumot említhetünk. Az egyik, hogy a színház nem adott A csodálatos mandarin előadásához énekkart. Ez a hangzás, amely többek közt éppen egy angol zeneszerző, Delius Az élet miséje című művének ihletésére került a partitúrába, semmi más effektussal — tehát orgonával sem, amivel próbálkoztak — nem helyettesíthető. A másik megjegyzés A fából faragott királyfira vonatkozik: kár, hogy a London Festival Ballet az első, és nem valamely rövidített változatra tanult meg táncolni.
Ben Van Cauwenbergh és Caroline Humpston, a Mandarin főszereplői
A Bartók-trilógia előadásai között újította fel az English National Opera a Julius Caesart, Händel legihletettebb operáinak egyikét. Ez olyan opera seria, ahol örömmel várjuk az áriák visszatéréseit, a da capókat — már csak azért is, mert az énekesek olyan ördögi koloratúrákkal igézik meg a jámbor hallgatót, hogy lehetetlen nem megtapsolni a remekléseket áriáról áriára. Igen. Minden ária után tapsolunk, bravózunk, de a cselekmény vonala mégsem törik meg, mert az énekes nem jön vissza, nem köszöni meg hajlongva az éljenzést. Mikor elcsendesedünk, megy tovább minden a maga útján.
Charles Mackerrasról úgy hírlik, nem elég jó karmester, nem jó a keze. Lehet. De hogy ragyogó muzsikus, az biztos. Állítólag addig próbál, míg nem tudja mindenki a dolgát. Aztán már az se baj, ha elüti magát. Remek tempókat választ. A lassú tételek nem omlanak szét, a gyorsaknál alaposan megdolgoztatja a muzsikusokat. De hát győzik!
A szereplők egytől-egyig nagyszerűek. Azt mondják, hogy Händel óta ilyen Julius Caesar nem ment Londonban. Elhiszem! Julius Caesar: Janet Baker! A lemezekről megcsodált hang élőben is varázslatos. És ehhez jön hozzá még valami egészen elragadó színpadi játékkészség, taníthatatlan könnyedség, elegancia. Bizony, ha más társakkal lépne föl, mellette halványnak tetszenének. De itt versenyre kél vele Valerie Masterson (Cleopatra), Sarah Walker (Cornelia), Della Jones (Sextus), az itt is kitűnő John Tomlinson (Achillas) és a két férfi-alt: John Angelo Messana (Ptolemeus) és David James (Nirenus). Az azonos nyelvi–vokális kultúra diadala ez az előadás.
Három zenekari estet is hallottam három nagy zenekarral.
A Philharmonia zenekar! Azt hittem — komolyan azt hittem, hogy csupa idős úr ül majd ott, Klempererre emlékezve… Nos, rengeteg a fiatal, harmincon innen is vannak szép számmal, de a legfiatalabb maga a karmester: 26 éves és Simon Rattle-nek hívják. A leghíresebb az angol újoncok közül. Járja már Európa, Amerika nagyvárosait, vezető karnagya a birminghami zenekarnak, megjelentek első lemezei, de időnként visszavonul — tanulni. Még nem végezte el a zenetudományi fakultást… Tökéletesen uralja a zenekart, a partitúrákat. Mindent fejből vezényel. Őt dicséri-e vagy a zenekart, nem tudom: minden puhán, melegen, inkább egy fokkal halkabban szólal meg, de nem lépi át egyetlen hangszercsoport sem a szép hangzás Rubiconját. Sehol egyetlen erőszakos hangindítás, erőszakolt megoldás. Janáček friss Sinfoniettája, Elgar — minden tiszteletem ellenére — nekem unalmas Enigma-variációi mellett Ravel G-dúr zongoraversenye volt műsoron, amelyet az 1949-es születésű Imogen Cooper játszott el ritmikusan, de iskolásan, meglehetősen szellemtelenül.
A hét műsorán Simon Rattle képviselte a legfiatalabb dirigens-generációt, Eugen Jochum a legöregebbet. A London Philharmonia zenekarral Strauss Don Juanját, Brahms II. szimfóniáját és Beethoven Esz-dúr zongoraversenyét játszatta el a brazil Jacques Klein közreműködésével. Ez utóbbi nyugodtan elmaradhatott volna: kötelességből végigzongorázott nagyon unalmas produkció volt. De amit Jochum művel! Pezsgett a Don Juan, és színekben villódzott a Brahms-szimfónia. Narancssárgák és világoskékek a szokott olajbarnák helyett. Jochum és Rattle között a korkülönbség több mint ötven év — de erről csak a lexikonok árulkodnak.
A BBC zenekarát Elgar Howarth vezényelte. Haydn No. 99-es Esz-dúr szimfóniájával nem sokat tudott kezdeni. Kodály Páva-variációit már szépen és meggyőzően irányította. De elsősorban Ligeti György darabjáért volt érdemes a koncertre elmenni. Howarth mutatta be Stockholmban a Le Grand Macabre című operát. Ebből készített a szerző egy 47 perces összeállítást, amelyet most hallhatott először az angol közönség. Hogy Ligeti operája századunk második felének műfajalakító remeke-e, azt a Jelenetek és interludiumokból nem tudhatom, de gyanítom. A belga Michel de Ghelderode színművéből készített librettóra hátborzongatóan tragikomikus zene született.
A pusztulásra jócskán megérett Breughellandba megérkezik Nekrotzar — a Grand Macabre, a Halál —, és megjósolja az Ítélet Napját. Teljes felfordulás! Csak ketten fogadják a hírt fölényesen: Clitoria és Spermando. Az ő szerelmüket senki és semmi meg nem zavarhatja. Egy koporsóba vonulnak vissza, hogy nyugodtan egymáséi lehessenek. A breughellandi Piet, aki inkább a bor szerelmese, megízlelteti kedvenc italát Nekrotzarral — aki kapva kap rajta. Úgy leissza magát, hogy a beígért Ítélet Napja elmarad. Egyébként se történt volna semmi. Blöff volt az egész. Az élet megy tovább. Hát nem a szerelmeseknek volt igaza?
A közönség ünnepelte az előadást. Mindjárt az autódudákkal (!) intonált nyitány után kirobbant a taps. És nemegyszer kacagták meg a ragyogó ötleteket; Ligeti zenéje olyan eredeti és olyan szuggesztív, hogy egy hallgatás után magunkkal visszük. A szerelmesek (két nő alakítja!) érzékenyen lebegő duettjeit, Piet és a Halál „bordalát”, a zenekari kollázst, ahol az Eroica szimfónia utolsó tételének témájából alakított passacaglia-téma fölé a legkülönfélébb stílusú elemek rakódnak — nem lehet elfelejteni.
Az énekesek nevét mind fel kell sorolni. Clitoria: Alison Hargan, Spermando: Cynthia Buchan. Piet szólamát minden tréfára kész hanggal Roderic Keating énekelte. Az egyetlen a szólisták közül, aki az ősbemutatón is ott volt, a német Dieter Weller. Ő azon a hanglemezen is Nekrotzar, amelyet ajánlok mindenki figyelmébe (WERGO 60 085) {Az opera ma már (2019) DVD-n is hozzáférhető.}
Bízhatunk benne, hogy nem a miénk lesz az utolsó metropolis, ahol a Le Grand Macabre színre kerül?
Földes Imre
Megjelent a Muzsika c. folyóirat 1981/7. számában.
|
|