| |
Fel
|
|
Hét évszázad fóruma
Holland Fesztivál, 1974
A Holland Fesztivál háromhetes eseménysorozat. Színhelye nemcsak a három legnagyobb város: Amszterdam, Hága és Rotterdam, hanem úgyszólván az egész ország. Zenekari és kamaraestek, kóruskoncertek, operaelőadások, balettestek és színházi előadások követik egymást; együttes, és nem szólóprodukciók. A Holland Fesztivált nem az előadóművész-sztárok kedvéért rendezik, hanem a művekért.
Külön dicséret illeti a program összeállítóit! Hét (!) évszázad zenei terméséből válogattak. Néhány név puszta felsorolása is képet ad a Fesztivál tág horizontjáról: Ciconia, Dufay, Obrecht, Tinctoris, Josquin, Willaert, Tallis, Lasso, Hassler, Sweelinck, Byrd, Agazzari, Cavalli, Vivaldi, Bach, Händel, Rameau, Telemann, Mozart, Beethoven. A romantikusok közül Liszt egész estet kapott, Bruckner kórusművei fél koncertet.
Egyik-másik bemutatót elmélyült zenetudományi munka előzte meg. Händel Messiását eredeti formájában, az eredeti hangszereléssel, kontratenor és gyermekszólista közreműködésével adták elő. Agazzari Eumelio című dramma pastoraléját és Cavalli L’Erismena című operáját számozott basszusból teremtették újjá — amennyire meg tudom ítélni: stílushűen.
Századunk zenéjét elsősorban évfordulókhoz, eseményekhez kapcsolták. Arnold Schönberg születésének 100. évfordulója adott alkalmat arra, hogy az új bécsi iskola mesterei megszólaljanak. Egy évvel Bruno Maderna halála után nemcsak őrá emlékeztek számos művének bemutatójával, hanem egyben a mai olasz zeneszerzés keresztmetszetét is adták (Berio, Nono, Donatoni, Petrassi, Dallapiccola). Három művével mutatkozott be egy fiatal angol zeneszerző, John Tavener. És mert az idei Erasmus-díjat Ninette de Valois és Maurice Béjart kapta, ezért még inkább reflektorfénybe került az angol Royal Ballet, a Ballet du XXe siècle (a XX. század balettje) belga társulata és az amerikai Pilobolus Dance Theatre vendégszereplése.
Sajnáltam, hogy Liszt művein kívül nem hangzott el a Fesztiválon magyar zene. Műsorpolitikájuk azonban nem egy évre szól. Jövőre, halálának 30. évfordulóján nyilván Bartók felé fordítják a figyelmet. És remélhetőleg vele együtt a mai magyar zeneszerzés felé! Egyébként, ami mindennél többet mond: az amsterdami Concertgebouw nagytermében, ahol kékes alapon arany betűkkel a zenetörténet nagyjainak és számunkra ismeretlen holland mestereknek neve áll körös-körül a falakon, a közelmúlt klasszikusait ketten képviselik — Stravinsky és Bartók.
És jó volt a jövő évad hangversenyplakátjait, prospektusait böngészgetni. Már hirdetik a magyar előadóművészet követeit: Fischer Annie-t, a Bartók-kvartettet, Perényi Miklóst, Ránki Dezsőt. Ránki neve mellett ez állt: „Jeugdig Hongaars pianofenomeen” — amit aligha szükséges magyarra fordítani. Olyanokkal hirdetik egy bérletben, mint Claudio Arrau, Emil Gilelsz, Shura Cherkassky, Arthur Rubinstein… Ehhez sem kell kommentár.
Leszámítva a színházi előadásokat, körülbelül 30–35 eseménye volt a Fesztiválnak. Volt olyan nap, amikor 6–8 lehetőség közül lehetett válogatni. Talán ez a bőség okozta, hogy egyik-másik alkalommal csak 40–50 százalékos volt az érdeklődés. (Vagy a futball-világbajnokság a ludas a dologban…?)
Zsúfolásig telt termek, templomok várták a reneszánsz és barokk zenét, a Figaro lakodalmát, Beethoven 9. szimfóniáját. Mi sem természetesebb, mint az, hogy óriási tömeg volt kíváncsi az Erasmus-díj átadására. A hagyományos körülmények között bemutatott mai művek kevesebb embert vonzottak, mint azok, amelyek látványosságot is kínáltak kisebb színházban, templomban.
A közönség — köztük rengeteg a fiatal — nagyon figyelmes, nem látszik rajta, hogy unatkozik, még akkor sem, ha erre történetesen minden oka megvan. De hogy melyik mű értékesebb, mint a másik, a tapsokból nemigen lehet lemérni. A közönség naivabb, mint a miénk, úgy tetszik: járatlanabb a zene berkeiben, ezért a taps — kevés kivételtől eltekintve — roppant bizonytalanul, bátortalanul kezdődik. Most értettem meg, hogy miért dicsérik az előadóművészek a magyar publikumot. Mert szidhatjuk, hogy maradibb ízlésű, mint szeretnénk, elfogult is egy-egy kedvencével olykor-olykor…, de nálunk nem szükséges nagy hókusz-pókuszt csinálni a karmesternek ahhoz, hogy a közönség észrevegye: már vége a műnek — valahogy ezt megérzik. No, mindez persze nem azt jelenti, mintha az igazán kiemelkedő élményt nem jutalmaznák a hollandok is vastapssal.
Kirobbanó sikere volt a Studio der frühen Musik együttesnek. Ketten (Andrea von Ramm és Richard Levitt) elsősorban énekelnek, de olykor ők is játszanak régi hangszereken a másik két muzsikussal (Sterling Jones, Thomas Binkley) együtt. Műsorukat a reneszánszkori Németalföld világi zenéjéből válogatták össze. Mindenkit meggyőzhettek arról, hogy a németalföldi mesterek nemcsak az ég felé fordították tekintetüket, hanem — miséikhez, motettáikhoz hasonlóan — remekművekben énekelték meg a földi élet szépségeit is. A rendkívül ötletesen tolmácsolt darabok hallgatása közben (Lasso duettjeit például szolmizálva énekelték!) ismét felvetődött bennem: mikor fogja már a reneszánsz zene elfoglalni helyét zenei életünkben?
A Studio der frühen Musik együttese
(Fotó: Kövesdi Presse Agentur)
Ha az előadása nem is sikerült kifogástalanul, mégis nagy élvezet volt hallani a 16. század angol mesterének, Thomas Tallisnak nyolcszor öt, vagyis 40 (!) szólamú darabját (Spem in alium nunquam habui). Megszólaltatásán a haarlemi St. Bavo templomban több amszterdami és haarlemi kórus, gyerekkar és egy blockflőte-kvintett fáradozott. (Vajon tekinthetjük-e a „mikropolifon” Ligeti-művek egyik ősének Tallis hatalmas partitúráját?)
Monteverdi Orfeója előtt egy évvel, 1606-ban, Rómában keletkezett Agostino Agazzari Eumelio című dramma pastoraléja, amelyet Utrecht egyik templomában, díszletek között, Eddy Habbema rendezésében mutattak be. Az Eumelio csak szövege szerint dramma (Eumelio, Orfeóhoz hasonlóan, lekerül az alvilágba, majd onnan az istenek segítségével ismét visszatér a Földre); a zene pastorale. Karakterek, helyzetek megrajzolására Agazzari még nem vállalkozott — Monteverdi csak egy évvel később „találta ki” a zenedrámát. Ez lírai zene, ahol recitativók és kórustömbök váltogatják egymást. Harmóniavilága alig lépi túl Palestrináét, kromatikakerülő. Lehet, hogy nem zseniális, de nagyon szép. Nem véletlenül fogadta a közönség tomboló lelkesedéssel. (A címszereplő az angol kontratenor, Timothy Penrose volt, a többiek hollandok, köztük a kitűnő Marius van Altena és Max van Egmond. Az elragadóan éneklő utrechti ifjúsági kórusok tagjait és az ugyancsak utrechti fiatalokból verbuválódó, régi hangszereken játszó muzsikusokat Jan Boogaarts vezényelte, nagyszerűen.)
Eumelio
(Maria Austria felvétele)
Hogy mi történt Monteverdi után, ezt megtudhattuk Cavalli L’Erismena című operájából. (Rendezte: Filippo Sanjust, a hangszerelést készítette és vezényelt — kiválóan — Alan Curtis). Ez már drámai zene karakterszerepekkel, játszani-, énekelnivalóval. Igaz, hogy melodikus invenció tekintetében elmarad Cavalli főműveitől, mégis olyan csúcspontok vannak benne, mint Erismena és Aldimira duettje a 2. felvonásban, amelyről a Poppea megkoronázása fináléja jut eszünkbe; a 3. felvonás egyik passacaglia-áriája pedig Purcellt készíti elő.
A fordulatos cselekmény, legalábbis számomra, követhetetlenül fordulatos volt: férfiruhába öltözött nővel, női ruhába öltözött férfival, és így tovább, és így tovább. Aztán a kontratenorok! Ha nézem a színpadot: férfiak, ha csak hallgatom a zenét: nők… Az angol Alfred Deller iskolát teremtett. Ma már sokan tanulják meg, hogy kell úgy énekelni — kevesebb áldozat árán —, ahogy hajdan Caffarelli vagy Senesino. Cavalli operájában öt kontratenor szerepelt. Nem hallgathatom el Paul Esswood, René Jacobs, John Ferrante nevét, akik csodás-hajlékonyan olyan ékesítés-füzéreket énekeltek, hogy sajnálom mindazokat, akik nem hallottak még ilyet. Ahogy a régi hangszer, úgy a kontratenor hang is sajátos, történelmi atmoszférát sugároz. Milyen szép lenne, ha nálunk is lennének, akik elsajátítanák ezt az intonációs technikát! Előbb vagy utóbb úgyis meg fognak vele próbálkozni. (Jobb lenne, ha előbb!)
Minden szépségek legszebbike, a Fesztivál csúcspontja Händel Messiásának előadása volt. A szólisták dicsérete bekezdéseket érdemelne: a kulturáltan-intelligensen, gyönyörű telt hangon éneklő Marianne Kweksilber, az Erismenában is, itt is remeklő kontratenor, Paul Esswood, a recitativókban kiváló, az áriákban parányit szentimentális Marius van Altena, a magasságot-mélységet puhán, könnyedén bíró, rendkívül muzikális Max van Egmond, és a Cambridge-i St. John’s College vörös kabátkás, vörös nyakkendős szöszke fiúszopránja, Lynton Atkinson, aki törékeny hangocskáján olyan zenei íveket tárt a hallgatók elé, hogy elállt az ember lélegzete: hogy tud egy gyerek ennyit a zenéről?
Bekezdést érdemel a húszegynéhány tagú hangszeres együttes, az amsterdami Musica Antiqua és vezetője, a nagyszerűen continuózó Ton Koopman, aki a Messiás eredeti változatát előkészítette.
Ahhoz azonban írónak kellene lennem, és nem is akármilyennek, hogy szavakkal vissza tudjam adni azt az élményt, amelyet a vendégszereplő genti Collegium Vocale 21 tagú, csupa fiatalból álló kórusa nyújtott. Mintha minden tizenhatod létkérdés lenne, olyan kérlelhetetlenül pontosan szólalt meg minden hang, és olyan hőfokon, ami már perzselt. Égette őket és a hallgatót, aki bevallja, hogy mert nem tudta, mit tegyen: mosolyogjon vagy könnyezzen, egyszerre tette mind a kettőt.
A belga kórus karnagya és egyben a Messiás karmestere, Philippe Herreweghe, hadat üzenve minden modorosságnak, elkerülve azt a buktatót, amely mindenáron monumentálissá akarja tenni a Händel-zenét, bámulatos energiával állított elénk egy új Messiást. Vagy talán éppen a régit? Händel valahogy ilyennek álmodhatta meg!
A világhírű művészekből álló holland kvartett (Frans Brüggen — fuvola, Sigiswald Kuijken — viola, Wieland Kuijken — viola da gamba, Gustav Leonhardt — csembaló) Telemann–Rameau estjétől többet vártam. Brüggen nemcsak virtuóza hangszerének. Gyengéd hajlításait, érzékeny ékítéseit tanítani lehetne. Leonhardt continuójátéka hallatlanul biztos alapot adott. A két vonóssal együtt kiválóan kamaráznak. A koncert mégis inkább a fejünkhöz, mint a szívünkhöz szólt.
Áttekinthető színpadon, könnyen cserélhető díszletek előtt, szép ruhákban, elragadóan komédiázó társulat játszotta el Mozart Figaróját (a rendező Götz Friedrich volt). Örültek, hogy játszhattak, a néző meg, hogy láthatta-hallhatta őket. Elsősorban Catherine Malfitano (Susanne) tetszett; bűbájosan gyönyörű, csengő hangon énekelt. Jeles partnerekre talált, Trudeliese Schmidt (Cherubino) és Patricia Wells (a grófné) személyében. Michael Gielen kitűnően irányította az egységes stílusú, magas színvonalú Mozart-produkciót.
Rozsgyesztvenszkij vezényletével, tételről tételre forróbb előadásban hangzott el Beethoven 9. szimfóniája. Az amsterdami Toonkunstkoor hatalmas együttestől nem várt érzékenységgel, árnyaltan, csodálatosan tiszta szövegkiejtéssel énekelt az utolsó tételben. Nem lehet elfelejteni.
Hollandia valamennyi jelentős zenekara részt vett a Fesztiválon.
Vonósaik kevésbé fényesen szólnak, de a fúvósok nagyszerűek! A hágai Residentie Orkest fúvósai, például a Tűzmadár-szvitben olyan megható szeretettel fújták szólamaikat, hogy senki sem mondta volna: az évadban ez volt az utolsó szolgálatuk.
Peskó Zoltánnak — aki ezt a koncertet vezényelte — köszönhetem, hogy felhívta a figyelmemet egy nálunk sohasem játszott mesterre, Alexander Zemlinskyre. Zemlinsky héttételes műve (Slavka Taskova és Bernard Kruysen énekszólóival), a Lyrische Symphonie, külalakjában Mahler Das Lied von der Erde szimfóniájára emlékeztet. Szenvedélyes, megható fordulatokkal, ellágyulásokkal teli, nagyon szomorú, mégsem vigasztalan zene. Peskó Zoltán nemcsak századunk elejének két különböző stílusában, hanem a legújabb zenében is tökéletesen járatos. Ökonomikus mozdulataival a zene ideális megszólalását szolgálta Donatoni Voci című szép darabjában is.
Luciano Berio a Rotterdami Filharmonikusok élén egy-egy Maderna- (Serenata) és Stravinsky- (Pribautki) mű társaságában saját kompozícióit vezényelte rokonszenvesen, pontosan. Maderna emlékére írt, konszonanciára törekvő zenekari dala (Calmo) és az ő Serenatája is érdemtelenül hűvös fogadtatásban részesült. De az Eindrücke, amely a figyelmet állandóan ébren tartva két egymással szembenálló elemet (melodikus anyagot és bizonyos időközökben megjelenő ritmikus leütéseket) ütköztet egymással, már sikert aratott. Még nagyobb tetszéssel fogadták Berio 1964-ben írt Folk Songs sorozatának zenekari kíséretes változatát. Az amerikai, örmény, francia, szicíliai, olasz, szardíniai, azerbajdzsán népdalfeldolgozások — amelyet az interpretátornak, Cathy Berberiannek írt — jelzik, hogy az új zene mesterei sem fordítanak okvetlenül hátat a népzenének. Cathy Berberian tüneményes előadó; ráadásul elénekelt egy-egy orosz (?) és bolgár, kíséret nélküli népdalt. Ez utóbbi kurjongatásait egy népi énekes is megirigyelhette volna.
Kitűnő zongoristát ismertem meg a holland Theo Bruins személyében. Honfitársa, Jan van Vlijmen Sonata per pianoforte e tre gruppi strumentali című, pazar zongorázási lehetőséget kínáló művében működött közre. Boszorkányos ügyességgel „dolgozott” a klaviatúrán és benn a zongora húrjai között. Acélos billentése sohasem bántó. Ragyogó színesen, szuggesztíven zongorázik. A Sonata szólórészében szinte megállt a levegő… Sajnos a francia dirigens, Ernest Bour nem állt hivatása magaslatán. A Concertgebouworkest érdeme az, ami a zenekarból eljutott a hallgatókhoz.
Michael Gielen zenekari estjén Maderna- (Quadrivium) és Nono- (Como una ola de fuerza y lux) műveket vezényelt. Madernáé kedélytelen volt, Nono szopránra (Slavka Taskova), zongorára (Maurizio Pollini), zenekarra és magnetofonszalagra írt darabja hangos, olykor elviselhetetlenül lármás. Azt hiszem, értem Nonót! Egy fiatalon elhunyt chilei forradalmár emlékére írta a művet. Minden effektusával tiltakozik, sőt tiltakozásra buzdít, mégsem hiszem, hogy ehhez ilyen direkt eszközökre lenne szükség.
Műalkotásnak, zárt kompozíciónak szánta Mauricio Kagel Zwei-Mann-Orchester című happeningjét. Azért hat improvizációnak — mondta a szerző a közönség kérdéseire válaszolva —, mert az előadást temérdek próba előzte meg.
Látszólag bámulatos rendetlenségben sorakoznak egymás mellett, alatt és fölött a legkülönbözőbb hangkeltő szerszámok: hangszerek, háztartási eszközök, autódudák, zenélő dobozok, óraszerkezetek (mintegy 250 darab!), amelyeket két fiatalember (Wilhelm Bruck és Theodor Ross) szólaltat meg kézzel-lábbal. Zsinóráttételek segítségével, egy helyben ülve, egy órán keresztül csörgetik, zörgetik, fújják, rezegtetik, ütik, nyikorgatják, nyöszörögtetik, mozgatják a szerkezeteket egyszerre vagy külön, gyorsan vagy lassan, halkan vagy iszonyú hangerővel. Olykor egy harmadik személy elektronikusan torzítja a hangzásképet…
Szeretek játszani, humorérzékem is van, de azonnal elveszítem, sőt, végtelenül elkeseredem, ha a humor forrása az, hogy valaki tangóharmonikát a hátára erősít és úgy játszik rajta, vagy ha a fejére fémkalapot tesz, hogy egy ingaszerkezet ezen koppanjon, vagy ha félreérthetetlen alakú eszközökkel, a testének félreérthetetlen tájain, félreérthetetlenül manipulál. Nem! Ez a „műalkotás” senkit meg nem téveszthet. Egyetlen jobbfajta zenebohócért elcseréltem volna az egész mutatványt. És ha valaki azt kérdezné, hogy eltekintve a látványtól, az, ami megszólalt, zene volt-e, csak ezt felelhetem: nem.
A harmincéves angol John Tavener is sokat bíz a látványra. Celtic (Kelta) Requiemjében (David Atherton vezényletével) a zenekar, a kórus, a szólisták zenélése közben mezítlábas gyerekek jönnek a templomba (a Finchley Children’s Music Group, John Andrewes irányításával). Gyermekdalokat énekelnek, gyermekjátékokat játszanak: körbe-körbe járnak, hintáznak, fogócskáznak. A játék közben „meghal” az egyik kisgyerek. Majd feltámad, de újra meghal. Ekkor felravatalozzák, zöldleveles ágakkal borítják be, majd égő gyertyák fényénél, lassan kiviszik a templomból.
Tavener egy másik művét (Ultimos Ritos) feketébe öltözve játssza a zenekar (a Holland Rádió együttese), fekete és lila ruhakompozícióban énekli a kórus (a BBC kórusa). Más-más ruhákban vannak a szólisták és azok, akik a többnyelvű prózai szöveget mondják. Sok a misztikus elem, az ismételgetés, a prózai szakasz, de a darabot kitűnő muzsikus írta. Ellentétben Kagellal, amit Tavener a fülünknek szán, az szépen hangzik; harmóniailag mindig kontrollált.
Az Ultimos Ritos utolsó tétele alaposan megtréfálta a szerzőt és a világbemutató közönségét. A partitúra előírása szerint a tétel közben Bach Crucifixusának egyes szeleteit kell magnetofonról megszólaltatni. De a magnetofon, illetve a hangszórók nem engedelmeskedtek. A rádióhallgatók igen, mi viszont a helyszínen semmit sem hallottunk a Crucifixusból. Háromszori eredménytelen kísérlet után szétszéledtünk. A technika bosszúja volt-e, vagy Baché — ki tudja? Tény, hogy örömmel hallgattam meg többször is az utolsó tételt. Bach nélkül is gyönyörű! (Ide kívánkozik a vezénylő John Poole és a szólisták neve: Penelope Walmsley-Clark, Patricia Fowden-Price, Julian Pike, Roger Heath.)
Az Erasmus-díj ünnepélyes átadásakor mindkét díjazott koreográfiai munkájából ízelítőt kaptunk. Ninette de Valois 1935-ben készített koreográfiáját (The Rake’s Progress) láthattuk a Royal Ballet táncosaival. A Stravinsky operájával megegyező forrású balett óraműpontossággal kidolgozott előadása sem tudta velem feledtetni Gavin Gordon rendkívül avítt zenéjét.
Maurice Béjart Pierre Boulez műveire készített koreográfiáit (Le Marteau sans Maître és Tombeau) a Ballet du XXe siècle táncolta el. Született-e valaha olyan koreográfus, mint Béjart, akinek tánckölteményeiben nemcsak gyönyörködünk, hanem segítségükkel a zenéről tudunk meg többet? — nem tudom, de ezért is köszönet neki!
És köszönet Hollandiának! Városainak szépségéért, múzeumainak kincseiért, Fesztiváljának zenei élményeiért!
Földes Imre
Megjelent a Muzsika c. folyóirat 1974/9. számában.
|
|