|
10 (Verslábak)
A verstanból, az időmértékes versek világából jól ismerjük a verslábakat, például a három rövid szótagot (morát) érő jambust ( — ), a trocheust (— ), esetleg a ritkábban előforduló tribrachiszt ( ); a négy morásak közül az anapesztust ( —), a daktilust (— ) és a spondeust (— —). Zeneművek elemzéséhez is szívesen segítségül vesszük őket.
Beethoven 1. szimfóniájának Menuettójáról azt mondhatjuk, hogy jambikus lejtésű, ahol a jambusokat itt-ott (egészen pontosan: négy közül mindig a harmadik helyen) tribrachiszok helyettesítik:
Corelli g-moll (karácsonyi) concerto grossójának utolsó, Pastorale tétele trochaikus lüktetésű. Itt is tribrachiszok biztosítják a változatosságot. Nem is akárhogy! A 12/8-os ütemekbe négy trocheus fér, ahogy azt a tétel harmadik ütemében láthatjuk. A többi ütemben pedig a „három rövid” mindig más és más pozíciót foglal el, az első ütem végéről fokozatosan érkezik az ötödik ütem elejére:
Beethoven opus 119-es sorozata tizenegy, zongorára írt bagatellt tartalmaz. A hatodik darab közepe anapesztusokkal van tele:
Máskor, ugyancsak Beethoven, daktilusokból építkezik. Az op. 79-es G-dúr szonatina első periódusában csak a főbb formahatároknál, a két-ütemek végén áll le a mozgás:
Bonyolultabb, a költészetben ismeretlen jelenségeket is feltárhatunk a verslábak segítségével. Itt van Bach c-moll fúgájának témája a Wohltemperiertes Klavier I. kötetéből:
Anapesztusok váltakoznak spondeusokkal. Legalábbis egy darabig. És azután mi történik?
Nem biztos, hogy azonnal megfejtjük a kérdéses hely titkát, ezért lássuk, mi lett volna a legprimitívebb ritmikai változat:
Egy témán belül ugyanaz a ritmusképlet (anapesztus+spondeus) egyhangú lenne. Változtassuk meg — ahogy oly gyakran szokás — a négy közül a harmadik tagot? Vagy a harmadik és negyedik tag határán teremtsünk valamilyen csúcspontot? Bach ez utóbbi megoldást választotta: befejeződik a harmadik tag, de azon nyomban elindul a negyedik, ott kezdődik a negyedik tag anapesztusa, ahol a harmadik spondeusa végződik:
Csak egyetlen nyolcaddal jött előbb a negyedik tag, mint ahogy vártuk, mégis micsoda felfordulást hoz: mind a négy tag élén anapesztus áll, de az első három súlytalan, ez a negyedik súlyos helyről indul. Előbb indul, ám meg is nyúlik: a hosszú, amely a két rövidet követi, kétszer annyi ideig tart, mint az eddigiek. Nyolcad értékből negyed kotta lesz. Éppen itt, ennél a sarkaiból kifordított anapesztusnál tetőzik a téma, itt van a dramaturgiai csúcspont, itt legnagyobb a feszültség. Ezt a feszültséget valahogy le kell vezetni. Az anapesztusokat mindig spondeus követte. Jöhetne most is?
Jöhetne. Gyengébb szerző valószínűleg ezt a megoldást választaná. Még indokolni is tudná: a harmadik tag végén a spondeus úgyse tudott „kibontakozni”, térjen vissza ismét eredeti időtartamában. De Bach arányérzéke mást kíván. Neki kevés a spondeus, anapesztusra van szüksége; két hang helyett háromra. Hogy miért? Helyezzük témánkat elfelezve egy mérlegre! Ha spondeussal végződne, az egyensúly felbillenne, hiszen 10 hangra csak 9 válaszolna. Ha azonban anapesztus áll a téma végén, kiegyensúlyozzák egymást: pontosan 10 10 hang esik témánk mindkét felére.
A fúgát általában egyetlen téma uralja. Milyen legyen hát a jó fúgatéma? Olyan legyen, hogy valahányszor föltűnik, örüljünk neki — tanította zeneszerzés-tanárom, Viski János. A c-moll fúga témája ezek közül való.
(Előző változata megjelent a MUZSIKA c. folyóirat 1982. novemberi számában.)
|