|
14 (Soggetto cavato, B-A-C-H és társai)
Josquin des Prez (Petrus Opmeer, 1569)
Josquin des Prez, valószínűleg az 1480-as években, I. Ercole d’Este ferrarai hercegnek egy misével kedveskedett, és hogy egyértelmű legyen, kinek szánja a művet, belekomponálta a főúr nevét. Hogyan? Ercole, Ferrara hercege — latinul:
HERCULES DUX FERRARIAE
Josquin kiemelte a magánhangzókat (az utolsó, „ae” egy betűnek számít), és szolmizációs szótagokkal helyettesítette. Tudnunk kell, hogy a 15. században még így szolmizáltak: Ut, Re, Mi, Fa, Sol, La, Si:
| H |
E |
R |
C |
U |
L |
E |
S |
|
D |
U |
X |
|
F |
E |
R |
R |
A |
R |
I |
AE |
| |
E |
|
|
U |
|
E |
|
|
|
U |
|
|
|
E |
|
|
A |
|
I |
E |
| |
RE |
|
|
UT |
|
RE |
|
|
|
UT |
|
|
|
RE |
|
|
FA |
|
MI |
RE |
Ezt az egyszerű, mégis vonzó dallamot mindig más szöveggel ellátva úgy építette be a Missa Hercules dux Ferrariae-be, hogy minden tételben, minden szólamban megjelenjen. A kétszólamú Benedictus egyik részletében például az alsó szólamnak adta és fölé komponált ellenszólamot:
Más alkalommal — feltehetően — XII. Lajos francia királyt ajándékozta meg Josquin. Fanfárjának címe: Éljen a király, azaz
VIVE LE ROY
A négyszólamú hangszeres tétel tenor szólamát eredetileg üresen hagyta, rábízta a muzsikusokra, hogy a felirat alapján találják ki és játsszák oda a kívánt dallamot… Hogy sikerült-e, nem tudom, mindenesetre ez a megoldás:
Ha tudniillik a magánhangzókkal ugyanúgy járunk el, mint az előbb, ha az Y-t l-nek vesszük, a V betűket — ahogy annak idején szokás volt — U-val helyettesítjük, és a két megmaradt mássalhangzótól eltekintünk, a hangzókhoz társított szolmizációs szótagok valóban ezt a dallamot adják:
| V |
I |
V |
E |
|
L |
E |
|
R |
O |
Y |
| U |
I |
U |
E |
|
|
E |
|
|
O |
I |
| UT |
MI |
UT |
RE |
|
|
RE |
|
|
SOL |
MI |
Se szeri se száma a hasonló soggetto cavatóknak („kiszedett” témáknak), amelyeket magán- vagy mássalhangzókból, szolmizációs szótagokból vagy abszolút hangnevekből képeznek. Ez utóbbiak közül a legnépszerűbb a B—A—C—H. Egyik nevezetes előfordulási helye Johann Sebastian Bach befejezetlenül maradt fúgája (a Die Kunst der Fuge zárótétele), ahol a zeneszerző a vezetéknevét rejti a hangokba:
 
Névjegyét Bach transzponálja, más hangról (a fenti részletben F-ről) is elindítja, de mert a dallammenet oly jellegzetes, B—A—C—H témának vagy motívumnak nevezzük akkor is, ha nem ezeken a hangokon tűnik föl. Jellegzetessége: négy, egymástól félhang távolságra levő hang, amely azonban nem skálaszerűen, nem 4-3-2-1, hanem 2-1-4-3 sorrendben halad lefelé:
Robert Schumann
Kegyeletből, játékból szívesen fordultak és fordulnak ma is a szerzők a B—A—C—H hangokhoz. És mintha egyre több lehetőséget olvasnának ki belőle. Bachnál például csak szűk alakban fordul elő. Schumann — az egyik B—A—C—H témára írt orgonafúgájában (op. 60 No. 4) — nagy merészen eltávolítja a hangokat egymás közeléből:
Durkó Zsolt (Fotó: Zeneakadémia képgyűjteménye)
Durkó Zsolt Epizódok a B—A—C—H témára című zenekari művében még szélesebbre nyitja a hangközöket. Egyhelyütt ezt fújja a trombita:
Soproni József
A motívum variációs lehetőségeiből eddig a legtöbbet alighanem Soproni József használt föl egyik zongoradarabjában (Invenzioni sul B—A—C—H). Már a legelső szakaszba hétszer bújtatja el úgy, hogy három közülük őrzi az abszolút hangmagasságot, négy transzpozíció. Szép példa az organikus munkára! 27 hang közül csupán a IV. csoportra felfutó három hang nem tartozik valamely B—A—C—H motívumhoz. És még valami! Soproni a négy hangból nemcsak dallamokat képez, hanem harmóniákat; a hangok párosával, hármasával megjelennek egymás alatt is:
A 27 hang elzongorázásához 26 különböző billentyűre van szükség. Egyetlen hang, a kétvonalas C szerepel csak kétszer… Soproni a hangok változatossága tekintetében szinte a maximumot nyújtja:
A kombinációs lehetőségek kimerítésén fáradozik a szerző. A három, abszolút magasságban megszólaló B—A—C—H csoport (II., III., IV.) háromszor négy hangját úgy szórta szét 12 különböző billentyűre, hogy ha skálaszerűen írjuk fel a hangokat, mindegyik csoportban más a sorrendjük, ambitusuk is háromféle:
Gondolta-e vajon Johann Sebastian Bach, hogy a neve ilyen zenei kalandokra csábítja majd az utódait?
Ernestine von Fricken
De vannak még nevezetes motívumok! Robert Schumann első nagy szerelme, Ernestine von Fricken egy északnyugat-csehországi kisvárosban, Aschban (ma: Aš) született. Schumann felismerte, hogy a városka betűiből dallamok formálhatók, mi több, saját nevének is ezek a megzenésíthető betűi:
ASCH - SCHumAnn
Az A—S—C—H betűsor a német muzsikus számára kétféle megoldást kínál. Egy négyhangút: A—S (azaz Esz)—C—H, és egy háromhangút: As—C—H. E két motívum és variációi villannak fel a Carnaval tételeinek többségében. Például:
Nr.3. Arlequin
Nr.6. Florestan
Nr.14. Reconnaissance
Nr.16. Valse Allemande
 |
|
 |
|
Edgar Allan Poe, 1848
(dagerrotípia)
|
|
Sarah Anna Lewis
|
Mindez egy költői gyakorlatra emlékeztet. Az akrosztichonokra és különböző válfajaira. A betűakrosztichonban a sorkezdő-, a telesztichonban a sorvégző-, a mezosztichonban a sorok közepén álló betűk rejtenek valakit. Edgar Allan Poe még virtuózabb megoldással áll elő! Névrejtvény-szonettjébe átlósan szövi bele a Sarah Anna Lewis {A magyar fordításban: Lewis helyett Levis.} nevet. (A „látvány” kedvéért kissé megbolondítottam a sorokat…)
Névrejtvény {Gáspár Endre fordítása, Lyra Mundi, Edgar Allan Poe versei, Európa Könyvkiadó, Budapest 1993, 112. lap}
Sok értelem — szól Don Dunce Salamon —
Vajmi kevésszer lelhető szonettben.
Tarkán hivalgó semmi, szép keretben,
Kacat csak egy nápolyi satyakon
S kóc! Hogy ezt lássuk szép hölgyalakon?
E petrarcai cafrangot, ha lebben,
Foszlánypapírrá sodorintja sebten
Egy éppen arra szálló fuvalom.
Jól mondja, bizonyisten, ez a Don:
A légbe oszló tuckermani móka
Csupa tünékeny buborék, csalóka.
De ez az egy kivétel, mondhatom.
E vers erős és biztos, mert beléje
Elrejtve, kedves névnek cseng zenéje.
(Előző változata megjelent a MUZSIKA c. folyóirat 1984. júliusi számában.)
|