|
A KÖZÖNSÉG KÉRDEZ, A MUZSIKUS VÁLASZOL
A nyitányról...
(1973)
Zsoldos Péter: Milyen régi műfaj a nyitány?
Földes Imre: Nagyon régi. Az a funkció, amelyet a nyitány betölt, a primitív kultúrákban sem ismeretlen. Bizonyára elhangzott valamilyen bevezető a mágikus szertartások előtt dobokon vagy fúvós hangszereken…
Az európai műzenében az első megírt nyitányokkal a 17. század első felében, a barokk kor első évtizedeiben találkozunk. Az operák és az oratóriumok élén állnak. Kezdetben inkább a csengőt helyettesítik, a közönséget figyelmeztetik, hogy kezdődik az előadás. Ilyen még az első opera-remekmű, Monteverdi Orfeójának bevezető zenéje, ahogy Monteverdi írja: toccatája. Felhívó jellegű rövid zenekari tétel. Semmiféle összefüggésben nincs az utána felhangzó operával.
zene: Monteverdi: Orfeo — Toccata
Kezdetben a nyitány formailag sem kötött. Lehet rövidebb vagy hosszabb, egy- vagy több részes. Évtizedekbe telik, míg Lully kezében végre formát ölt. A francia nyitány, az Ouverture kialakításának érdeme ugyanis Lullyé. Ő állít immár rendszeresen az operái élére kötött formájú nyitányokat.
Az első rész lassú, ünnepélyes, gyakran pontozott ritmusú és páros ütemű. A második rész megszakítás nélkül nő ki belőle. Ez inkább fugatószerű, tempója víg és gyakran hármas lüktetésű. A harmadik rész amolyan visszatérés-féle, ami nem azt jelenti, hogy a hangok szó szerint megegyeznek az első rész hangjaival. Inkább csak a Grave-Maestoso magatartás tér vissza. Rövidebb is, mint az első. Sőt, el is maradhat, mint ezt számos híres Ouverture tanúsítja. Íme egy ezek közül, Purcell Dido és Aeneas című operájának nyitánya.
zene: Purcell: Dido és Aeneas — nyitány
Az Ouverture népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy nemcsak a francia szerzők művelik, hanem az angol Purcell, a német Händel; sőt az olaszok is francia nyitánnyal nyitják meg operáikat mindaddig, míg Alessandro Scarlatti műhelyében, Nápolyban, a 17–18. század fordulóján ki nem kristályosodik a francia nyitány versenytársa, az olasz nyitány, a Sinfonia. Nem tévesztendő össze névrokonával, a szimfóniával — bár a szimfónia kialakulásának egyik forrása, talán éppen a legdöntőbb forrása az olasz nyitány.
Zs. P.: Mielőtt az olasz nyitányról beszélnénk, tegyük hozzá az elmondottakhoz azt is, hogy a barokk szvitek első tétele is gyakran Ouverture.
F. I.: Így van! Az Ouverture kezdetben valóban a nagyszabású barokk műfajok megnyitó tétele, később azonban vele nyitják a tánctételek sorozatait is. Sőt, mi több, a szerzők Ouverture-nek nevezik azokat a szvitjeiket, amelyek Ouverture-rel kezdődnek. Bach négy zenekari szvitje is Ouverture: a C-dúr, a h-moll és a két D-dúr. És Ouverture — ahogy Bach nevezi: Ouverture nach Französischer Art — az a h-mollban írt darabja, amely a Klavierübung második sorozatában látott napvilágot 1735-ben: szvit-zene csembalóra, Ouverture-rel az élen.
De ha már Bachról beszélünk, hadd jegyezzem meg, hogy a szvitek nyitánya nem mindig Ouverture. Angol szvitjeit és a gordonkára írt hat szvitet például Prélude-del nyitja meg. Partitái pedig szántszándékkal indulnak különböző nyitányféleségekkel: Praeludiummal, Sinfoniával, Fantasiával, Ouverture-rel, Praeambulummal, Toccatával. Azt javaslom, hogy most az E-dúr hegedűpartita nyitótételét, a Preludiót forgassuk le.
zene: J. S. Bach: E-dúr hegedűpartita — Preludio
Térjünk vissza az olasz — vagy nápolyi — nyitányhoz, a Sinfoniához. Háromrészes ez is, mint az Ouverture, de ennél két gyors rész fog közre egy lassút. Még messze vagyunk az első szimfóniák születésétől, de a középső rész, az Adagio már sokszor előlegezi a majdani második tételek hangját. A szélső Allegrók is emlékeztetnek a háromtételes szimfóniák szélső tételeire.
Hogy a Sinfoniából mikor válik szimfónia, mikor válnak szét a részek tételekké, nehéz pontosan megmondani. Arról is vitatkoznak, hogy a 18. század nagy zeneszerző-műhelyei közül melyiket illeti az elsőbbség a négytételes szimfónia kialakításában. Vajon kik iktatják a szimfóniatételek közé először a menüettet: a mannheimiek vagy a bécsi mesterek? De ez már nem is a mi témánk!
Egy pillanatra maradjunk mégis a szimfóniánál. A Sinfonia és az Ouverture ugyanis egy bizonyos ponton, éppen a szimfóniák első tételében összetalálkozik. Az első tétel — már beszéltünk róla — a Sinfonia nyitórészéből alakult, és a lassú bevezetésben, amellyel oly gyakran kezdődik, sokszor felismerhető a francia nyitány, az Ouverture hangja.
A 18. század második felének nyitánya egyre kevésbé tekinti mintaképének a francia vagy az olasz nyitányt. A szonátaforma itt is tért hódít. A zeneszerzők nemcsak szimfóniáik nyitótételét, zárótételét, de nyitányaikat is szívesen alakítják szonátaformájúvá. Ebben Gluckot tartjuk kezdeményezőnek. És ő az, aki zenedrámai törekvései közben a nyitányról sem feledkezik meg: olyan nyitányt ír, amelynek zenei anyaga kapcsolatot tart azzal az operával, amely előtt felhangzik.
Hogy a nyitány előkészítheti az opera első jelenetét, tartalmazhatja annak legfontosabb gondolatait, főbb motívumait, olykor magát a cselekményt mondja el dióhéjban — ez közismert. Elég itt emlékeztetni Mozartra, a beethoveni Leonora nyitányokra, Weberre, a Hunyadi László nyitányára. De azt is mindenki tudja, hogy születtek nyitányok ünnepi alkalmakra (pl. a Házavatás, vagy Erkel Ünnepi nyitánya), egy-egy prózai mű elé, mint a Coriolan nyitány, és megszülettek az önálló életre rendeltetett hangversenynyitányok is. Például a Hebridák, Mendelssohn nyitánya. Ezek legtöbbször ki nem mondott — látens — programú művek, a szimfonikus költemény közvetlen előfutárai.
Liszt írja Berlioz és Harold-szimfóniája című tanulmányában: „A nyitány a programzene igaz előhírnöke s azt mondhatnók, hogy a program előjogát magával hozta a világra.” {1855. In: Liszt Ferenc válogatott írásai I. Zeneműkiadó, Budapest 1959. 325. oldal. Hankiss János fordítása}
És nem így van? A Tassót Liszt szimfonikus költeményei közt tartjuk számon, holott nyitánynak készült Goethe Tassója elé. De hasonló volt a szerepe az Orpheusnak, a Prometheusnak, az Ünnepi hangoknak (Festklänge) is.
Zs. P.: Nem említettük Rossinit…
F. I.: Ezt valóban sürgősen pótolnunk kell! Nem A sevillai borbélyra gondolok, nem is a Tell Vilmosra, de van-e valaki, aki, ha ezt a címet hallja: A tolvaj szarka, vagy: A selyemlétra — az operára gondol? Pedig, amíg karmesterek lesznek, ezeket a nyitányokat dirigálni fogják!
Zs. P.: Mintha a múlt század {Természetesen a 19. századról van szó.} óta, talán már a múlt században is kezdene halványulni a nyitány, az operanyitány szerepe.
F. I.: Igen! Persze nem Wagnernél, hiszen ő még hatalmas Vorspieleket, előjátékokat ír, de a késői Verdi operákból valóban kiszorul. Hacsak nem tekintjük „nyitánynak” az Otello tüneményes viharjelenetét…
zene: Verdi: Otello — Viharjelenet, I. felvonás
A nyitány nem jellegzetes műfaja századunknak, {A 20. századnak.} de hogy jelentőségét elvesztette volna, ezt nem állíthatjuk. Nincs olyan műfaj, amely ne támadhatna fel, ha megfelelő alkalom kínálkozik rá. És a nyitánynak nem is kell feltámadnia. Gondoljunk a Háry János nyitányára (Kezdődik a mese), vagy Sztravinszkij énekes balettjére, a Pulcinellára. Ez utóbbi nemcsak a zenei anyagát meríti a barokkból. Nyitányának felirata: Sinfonia, illetve Ouverture. Talán ezt a nyitányt illesszük beszélgetésünk végére.
zene: Stravinsky: Pulcinella — Sinfonia
Földes Imre
Elhangzott:
A közönség kérdez, a muzsikus válaszol. Kossuth Rádió, 1973. március 20.
|