|
A KÖZÖNSÉG KÉRDEZ, A MUZSIKUS VÁLASZOL
A „modern” zene jelentése
(1973)
Zsoldos Péter: Szöllősy Béla szabómester (Budapest, IX. Ráday utca 41.) levele olyan kérdéseket vet fel, amelyek sok hallgatónkat foglalkoztatnak. Többek közt ezeket írja: „A magasabbrendű zene több évtizedes rajongója vagyok, akinek füle a dúr-moll hangzásra épült zeneművekhez szokott, de a mai zene hangzásvilágával, mondanivalójával is szeretne megismerkedni. […] Mit fejez ki a ma embere számára a modern zeneszerző? […] Megmarad-e a tonalitás határán belül, minthogy zenéje nem hat éppen kellemesen?” Földes Imrét kértük meg, hogy válaszoljon hallgatónknak!
Földes Imre: Liszt Ferenc egyik utolsó darabjának ezt a címet adta: Hangnemnélküli bagatell. Szelényi István, aki az ötvenes években felfedezte és közreadta, ezt írta a mű előszavában: „»Hangnemnélküli bagatell« — ezzel a címmel Liszt azt akarta kifejezni, hogy ebben a művében teljesen függetlenítette magát a dur és moll hangnemek rendszerének kötöttségei alól mind dallami, mind pedig harmóniai viszonylatban. Dallama nem szorítható be egyetlen ismert hangnem kereteibe sem, akkordkapcsolatai közt pedig egyetlenegy sincs, amely a bécsi klasszikusok összhangzati rendszerével magyarázható lenne.”
zene: Liszt: Hangnemnélküli bagatell
Hogy fogadja a dúr-moll zenén nevelkedett fül Liszt darabját? Bizony szokatlannak, furcsának találja. És az, aki nem tudja, hogy a múlt század nyolcvanas éveiben Liszt írta, gondolhatja századunk zenéjének. Talán még el is marasztalja…
Amit — többek közt — Liszt kezdeményez, azt a 20. század folytatja. Az elmúlt évszázadok bizonyos mértékig kimerítették a dúr-moll világot, a tercépítkezésű hármas- és négyeshangzatokat, így a tercépítkezésű harmóniák mellett megjelentek a kvartépítkezésűek, majd a szekund-halmazok. A hétfokú hangsorok mellett feltűntek a kevesebb fokúak — öt- és hatfokúak —, és mind több olyan darab született, amelyben a régi értelemben vett tonalitás megszűnt, az oktávon belül valamennyi félhang, mind a tizenkettő megszólalt.
Olyan zene, amelyben hangrendszerünk valamennyi hangja jelen van, sem szebb, sem csúnyább, mint az, amely hétfokú hangsorokra épült. Csak egy kicsit másmilyen. Azok, akik veszik a fáradságot, hogy megismerjék, épp oly sok gyönyörűséget találnak benne, mint a régebbi zenében. Autót vezetni könnyű, kikapcsolódás annak, aki már megtanulta, de aki épp most tanulja, annak egyáltalán nem könnyű dolog, azt sem tudja, mire figyeljen.
Aki a mai zene hangzásvilágával, mondanivalójával akar megismerkedni, annak sok korunkbeli zenét kell hallgatnia. Sokat és sokszor. Beethoven szimfóniáinak minden fordulatát már szüleink, nagyszüleink is jól ismerték. A mai zene elsajátítása a mi feladatunk. Elődeink Wagnerrel, Debussyvel, Bartókkal birkóztak, mi Boulez, Stockhausen, Lutosławski, Penderecki, Kurtág György kortársai vagyunk.
Tessék csak meghallgatni ezt a rövid zongoradarabot!
zene: Kurtág: Nyolc zongoradarab, op. 3 No. 8
Akik már szeretik Debussy Tűzijáték prelűdjét, Bartók Allegro barbaróját és más barbaro típusú tételeit, valószínűleg magától értetődően hallgatják Kurtág György Nyolc zongoradarabjának utolsó tételét. De biztosan vannak, akik ha látják, hogy kell megszólaltatni: megborzadnak tőle! A zongorista ugyanis nemcsak az ujjaival billenti a hangszert, hanem alkarjával hatalmas hangtömböket, hangfürtöket kell megszólaltatnia. Hogy lehet így bánni a zongorával? — kérdezik egyesek. Csak azt válaszolhatjuk, hogy mikor Monteverdi a 17. század első felében írt Combattimentójában — a Tankréd és Klorinda párviadala című drámai jelenetében — a felfokozott izgalmat tremolóval ábrázolta, a korabeli hallgatók ezt a nagyon is komolyan veendő eszközt végtelenül mulatságosnak tartották és kinevették.
zene: Monteverdi: Tankréd és Klorinda párviadala (részlet)
Ma már senki sem nevet a tremolón. Éppen olyan mindennapos eszköznek találjuk, mint más alkalommal a pizzicatót, a húros hangszerek húrjainak ujjal való pengetését, ami pedig elég nevetséges eszköz — ha úgy nézzük… Egyébként pizzicatót is Monteverdi írt elő először a partitúrában, ugyancsak a Tankréd és Klorindában.
zene: Monteverdi: Tankréd és Klorinda párviadala (részlet)
Krzisztof Penderecki, a lengyel zene ismert képviselője Hirosima áldozatainak emlékére írta a hatvanas évek elején bemutatott híres darabját. Mit szólt volna Monteverdi, ha hallotta volna? Különféle pizzicatók, glissando-effektusok, a muzsikusok olykor a hangszer fáját ütögetik, dörzsölik. Ott voltam a mű magyarországi bemutatóján a Zeneművészeti Főiskola Nagytermében. Tomboló sikert aratott. A közönség megismételtette a darabot! Voltak, akiket mélyen megrendített. A háború szörnyűségeire emlékeztek vissza: a szirénázásokra, a bombatámadásokra, a sikolyokra… De voltak, akik mosolyogtak, akiket lekötött a látvány, a vonós hangszerek nem mindennapi használata. Ma még senki sem állíthatja, hogy ez a kompozíció hasonló jelentőségű tett, mint volt a Combattimento, de feltétlenül érdemes megismerni. Sajnos ezúttal csak egy részletet hallgathatunk meg belőle.
zene: Penderecki: Gyászének Hirosima áldozatainak emlékére
A mai lengyel zene vezéregyénisége Witold Lutosławski. Bartók emlékére írta Gyászzenéjét vonószenekarra. Első tételében fúgára emlékeztetően lépnek be egymás után a vonós hangszerek szólamai, és emelkednek pianóból fokról fokra fortissimóig. Minden szólamban hangismétlés nélkül követi egymást hangrendszerünk mind a tizenkét hangja. Mintha sínen járnának, ismétlik meg újból és újból a hangok sorát. A csúcsponton összetalálkoznak, a tétel első két hangját ismételgetik, F-et és H-t. Mintha harangoznának. Újból lefut mind a tizenkét hang. Megint harangoznak.
zene: Lutosławski: Gyászzene I. tétel
A hangok sora harmadszor is továbblendül, majd ismét megakad: F és H, H és F. És most már a tétel végéig nem történik semmi más, csak ez a két hang a fortissimóból pianissimóba, a csendbe süllyed.
Lutosławski Gyászzenéje tizenkét fokú. Benne a régi zene harmóniai összecsengéseit újak váltják fel — a tételben egyetlen terc-harmóniát sem hallunk! Nincs tonalitás a régi értelemben, mégsincs kétségünk afelől — mégha a címet nem ismernénk is — hogy gyászzene. Talán már első hallásra, de másodszorra, harmadszorra biztosan mindenki szívesen hallgatja ezt a gyönyörű zenét.
Természetesen a 20. századi darabok közt is szép számmal akadnak olyanok, amelyekkel nehezebben barátkozunk meg. Bach Kunst der Fugé-ja, Beethoven B-dúr Nagyfúgája sem lesz soha népszerű. Ahogy Dante Isteni színjátéka, vagy Goethe Faustja sem. Speciális érdeklődést, készséget, érzékenységet kívánnak, fokozott szellemi erőfeszítést követelnek.
Más esetben, ha nem tudunk közel kerülni egyik-másik műhöz, nem mi vagyunk a hibásak. Az elmúlt évszázadok gyenge kompozícióit ma már nem játsszák. A régi mestereknek sem sikerült mindig minden. A legnagyobbak is tévedtek olykor-olykor. A Wellington győzelme Vittoriánál — a Csataszimfónia — semmit sem von le Beethoven értékéből… Századunk „Csataszimfóniáit” még együtt játsszák a „9. szimfóniákkal”, de az idő kíméletlen rostáján majd úgyis kihullanak.
„A mai zene hangzásvilágával és mondanivalójával is szeretne megismerkedni” — ezt írta Szöllősy Béla. Azt hiszem, ez az alapja mindennek: a kíváncsiság! Századunk zenéjéhez közel kerülni csak úgy lehet, ha kíváncsiak vagyunk rá, és akkor gazdag, sokrétű zenei világ bontakozik majd ki előttünk.
Földes Imre
Elhangzott:
A közönség kérdez, a muzsikus válaszol. Kossuth Rádió, 1973. június 15.
|