Hangrendszerek és hangsorok
a 20. század zenéjében
15. befejező rész
XI. Ötfokúság, hétfokúság, tizenkétfokúság
Századunk zenéje minden eddigi század zenéjénél gazdagabb hangsori-hangrendszeri jelenségekben. Nem veti el az eddigi eredményeket, hanem megőrzi, és azokra építve halad tovább. József Attila sora jut eszünkbe: „Bartókból érthető meg Bach és nem fordítva.” (József Attila: Egy Bartók-tanulmány vázlata)  {József Attila Összes Művei III. kötet, Akadémiai Kiadó, 1958.}
Cikksorozatunk végére értünk! Most megpróbálunk még választ adni arra, hogy miért az anhemiton pentatónia és a diatónia a zenetörténet két legnépszerűbb hangrendszere, és miért léphetett melléjük újabban, az egyetemes műzenében, a dódekatónia.
Népszerűségük egyik oka bizonyára az, amiről már beszéltünk: mindhárom hangrendszer hangjait a kvintrokonság fűzi egymáshoz; nincs még olyan öt, hét, illetve tizenkét különböző hang, amely ilyen szoros rokonságban (kvintrokonságban) állna egymással:
Igen ám! De rajtuk kívül még jó néhány olyan hangrendszer van — a tetratónia, hexatónia stb. —, amelyek hangjai ugyancsak kvintláncba írhatók, és ezek mégis aránytalanul ritkábban fordulnak elő. Miért?
A válasz nagyon egyszerű. Nem is tudom elhinni, hogy most itt kerül először papírra…
Ábrázoljuk a temperált tizenkétfokúságban az anhemiton pentatóniát! (Ellene vethető, hogy milyen jogon ábrázoljuk temperált tizenkétfokúságban a népi gyakorlatban korántsem temperált anhemiton pentatóniát. Erre csak azt válaszolhatjuk: az akusztikus felhangrendszer hangjai és a temperált hangok elméletileg kibékíthetetlenül állnak egymással szemben. A fül azonban tolerálja a különbségeket. A temperált kvint — fülünk számára — még „tiszta” kvint!)
És most illesszünk az ötfokú kvintlánchoz egy hatodik tagot! (Természetesen teljesen mindegy, hogy a láncot az egyik vagy a másik oldalán folytatjuk!)
Milyen változás történt a hangrendszerben? Döntő változás! Az újabb kvinttel a hangok skálaszerű sorában egy újabb, a hangrendszerben addig ismeretlen hangköz jelent meg: a diatonikus félhang! A hatodik kvint tehát minőségi változást hozott.
Most lássuk a diatóniát!
Adjunk hozzá egy kvintet:
Ábránkról ismét leolvasható, hogy a következő: a nyolcadik kvintrokon hang ugyancsak minőségi változást okozott. Vele a diatóniában az addig ismeretlen kromatikus félhang jelenik meg!
És a dódekatónia?
Ha a temperált tizenkétfokúságot még egy kvinttel megtoldjuk, ismét új minőség jelenik meg a hangrendszerben: az enharmónia!
Mivel magyarázzuk tehát e három hangrendszer gyakoriságát? Azzal, hogy mindhárom hangrendszer minőségi ugrás előtt áll!
Van-e még olyan kvintrendszer, amely ugyancsak a minőségi ugrás előtt áll? Van! A bitónia és a tritónia:
A bitóniában, amely csak kvartokat-kvinteket „ismer”, az egészhang távolság, a kvartos-egészhangos triton rendszerben pedig a kisterc az új minőség!
Ha a bitónia és a tritónia ugyancsak minőségi ugrás előtt áll, miért kevésbé gyakoriak mégis?
Míg jobb válasz nem kínálkozik, ezt mondhatjuk: 1. Két vagy három hang kevés permutációs lehetőséget ad. 2. Hogy a ma található dallamkincsben ritkán fordulnak elő, még nem bizonyítja, hogy valaha régen nem fordultak elő jóval gyakrabban. 3. A bitóniából teljesen hiányzik; a tritóniában meg éppen csak, hogy megjelenik az a beszédszerű közelség, amelynek jelentőségére oly zseniálisan mutat rá Bárdos Lajos — sorozatunkban többször is említett — Természetes hangrendszerek című tanulmányában. {Bárdos Lajos: Harminc írás. Zeneműkiadó, 1969.} Ahhoz, hogy egy hangrendszer népszerűbbé váljék a többinél, úgy látszik, nem elég a hangok akusztikus rokonsága. A hangok skálaszerű szomszédságára is szükség van. „Természet és Ember” — mondja Bárdos. A bitónia és a tritónia nem, a pentatónia, a diatónia és a dódekatónia mindkét követelménynek eleget tesz.
És a többi kvintrendszer? Miért fordulnak elő olyan ritkán?
Erre egy szóval felelünk: telítetlenek! Véleményünk szerint a 2, 3, 5, 7 és 12 fokú kvintrendszerek telített, stabil hangrendszerek. Kissé a nemesgázokhoz hasonlatosak, bár kevésbé arisztokratikusak…
Megkísérelhetjük a stabil hangrendszereket a kémiai elemek modelljeihez hasonlóan ábrázolni. A több fokú hangrendszerek — ahogy a valóságban is van — foglalják magukba a kevesebb fokúakat! Valahogy így:
Valamennyi többi hangrendszer telítetlen, instabil. Mintha az instabil rendszerek külső héján kevesebb hang lenne, mint a stabil rendszereknél, ezért ezek a hangrendszerek „reakcióképesebbek”, szívesen felvesznek maguk mellé, illetve leadnak hangot, hogy stabil rendszer váljék belőlük. A hangok világában is van törekvés — a kémiai elemekre emlékeztetően! — a stabilitásra.
Félreértés ne essék! Ez nem azt jelenti, hogy bármi módon is elmarasztaló lenne valamely dallamra, zeneműre nézve, hogy telítetlen, instabil rendszerben van. Nincs hangrendszer, hangsor, amely értékesebb lenne a másiknál! Az instabilitás kizárólag a hangrendszerre, és nem a zeneműre vonatkozik.
Ahogy a természetben egymás mellett találunk reakcióképesebb és kevésbé reakcióképes elemeket, hasonlóképpen léteznek egymás mellett kevésbé stabil és stabil hangrendszerek. A cikksorozat ez utóbbiakra épült.
Itt jegyzem meg, hogy melyek voltak azok a kottapéldák, amelyeket más zenetudományi munkák nyomán vettem át:
55. Kárpáti János: Bartók vonósnégyesei. Zeneműkiadó, 1967. 163. oldal.
165. Bárdos Lajos: Heptatonia secunda (Bárdos Lajos: Harminc írás. Zeneműkiadó, 1969. 29/39. példa).
261. Lendvai Ernő: Bartók dramaturgiája. Zeneműkiadó, 1964. 37. oldal.
|