| |
Fel
|
|
HETI ZENÉS KALENDÁRIUM
Muszorgszkij, J. S. Bach
(1964/2020)
„Nem zene, nem szavak, nem paletta és nem véső kell nekünk — nem, pokolra veletek, hazugok, képmutatók e tutti quanti —, eleven gondolatokat adjatok, eleven beszélgetéseket folytassatok az emberekkel, bármilyen témáról akartok is beszélgetni velünk! Szépelgő hangokkal semmire sem mentek: egy dáma kényes mozdulattal bonbonos dobozt nyújt át kedves ismerősének, és semmi több.” {Modeszt Muszorgszkij: Levelek — dokumentumok — emlékezések. Összeállította és fordította Bojti János és Papp Márta. Kávé Kiadó, Budapest 1997. 442. oldal} Ilyen őszintén, leplezetlen hangon szólal meg írásaiban és zenéjében Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij.
1839. március 16-án született. Korán kezdett zongorázni és zeneszerzést tanulni, majd hadapródiskolába került. Tizennyolc éves, mikor Dargomizsszkijjal, Cui-vel, Balakirevvel és Sztaszovval megismerkedett, és húsz éves, mikor a zene kedvéért — lemondva a biztos megélhetésről — végképp elhagyta a katonaságot.
Balakirev ismertette meg a zeneirodalom jelentős alkotásaival, tőle tanulta meg a zenei szerkesztés művészetét. Első jelentős alkotásának Muszorgszkij az Egy éj a kopár hegyen (pontosabban: Szentivánéj a Kopár hegyen) című zenekari művét tartotta.
Az 1860-as évek elején alakult meg — népszerű nevén — az „Ötök” baráti-zenei társasága. Balakirevvel az élen Cui, Borogyin, Rimszkij-Korszakov és Muszorgszkij — Glinka és Dargomizsszkij útján haladva — a népi-nemzeti zene megteremtését tűzték maguk elé feladatul. És hogy ehhez a célhoz Muszorgszkij érkezett el legközelebb, arról Bartók Béla sorai győznek meg: „A múlt század második felének zenészei közül az egyetlen Muszorgszkij az a zeneszerző, aki teljesen és kizárólag a parasztzene hatásának engedte át magát és ezzel — ahogyan mondani szokás — megelőzte korát.” {Bartók Béla: A népi zene hatása a mai műzenére. In: Bartók Béla írásai 1. Zeneműkiadó Budapest 1989, 140. oldal}
Külön érdeme, hogy sikerült elkerülnie korának zenei közhelyeit: bizonyos dagályosságot, érzelgősséget, keleties színezetet. „…számomra az a lényeges, hogy hűen adjam vissza a népi képzelet csapongását, akármiben nyilatkozzék is meg, csak természetesen hozzáférhető legyen a zeneművészet számára.”
Természetesség, egyszerűség csak akkor valósulhat meg, ha a szerző eggyé válik saját népének egyszerűségével, természetességével. „Nemcsak ismerkedni szeretnék a néppel, hanem testvérévé válni; nehéz dolog ez, de szép!”
Debussy is megállapítja, hogy „Senki nem szólt még gyengédebb és elmélyültebb hangon ahhoz, ami lelkünkben a legnemesebb; rideg formuláktól és modorosságtól mentes művészete egyedülálló volt és az is marad. Soha nem fejezték ki ilyen egyszerű eszközökkel a legkifinomultabb érzékenységet;…” {Gyermekszoba, Muszorgszkij zenéje és szövege. In: Claude Debussy: Összegyűjtött írások és beszélgetések. Rózsavölgyi és Társa, 2017, 20. oldal. Fazekas Gergely fordítása}
Ma már tudjuk, hogy az a „primitívség”, amivel vádolták, nem dilettantizmusból fakadt, hanem a hagyományok átértékeléséből.
1863-tól hivatali állást kellett vállalnia, hogy anyagi helyzetén javítson. Egyre-másra születtek nagyszerű dalai, majd egy operatorzó — a Háztűznéző.
Muszorgszkij soha nem rejtette véka alá, hogy nem a hatalommal, hanem az elnyomott néppel áll egy sorban: „…a parasztok sokkal alkalmasabbak az önkormányzatra, mint a földbirtokosok, — összejöveteleiken célszerűen irányítják az ügyeket és a maguk módján tárgyilagosan ítélik meg érdekeiket; a földesurak viszont veszekednek a gyűléseken, egyéni becsvágy vezeti őket, a gyűlés célja pedig mellékes nekik. Ez a tény vigasztaló, mert a mi ütőkártyánkra játssza ki a színt.” Erről beszél zenei eszközökkel egyetlen befejezett operájában, a Borisz Godunovban. Először a zene történetében a nép lesz az opera főhőse, amely nemcsak elszenvedi a hatalmat maga fölött, hanem képes sorsát a saját kezébe venni.
1874-ben, a röviddel előtte elhunyt Viktor Hartmann kiállításának hatására írja meg az Egy kiállítás képei című zongoradarab-sorozatát, amely később Ravel hangszerelése révén, zenekari változatban is a koncertműsorok kelendő darabja lett.
Fokozódóan romló egészségi állapota, az anyagi gondok a céljaival magáramaradó mestert az alkoholizmusba kergették. Halála 1881-ben, születésnapján, március 16-án derékba tört egy különlegesen értékes művészpályát. Gogol szövegére írt vígoperája, A szorocsinci vásár és a Hovanscsina befejezetlen maradt. És befejezetlen maradt az a szándéka is, hogy folytassa a hetvenes években elkezdett népdalgyűjtő útjait.
Muszorgszkij művészete közvetlen előkészítője volt századunk zenéjének. Debussy írta róla: „Beszélnünk kell még Muszorgszkijról, minden joga megvan a hódolatunkra.” {Gyermekszoba, Muszorgszkij zenéje és szövege. In: Claude Debussy: Összegyűjtött írások és beszélgetések. Rózsavölgyi és Társa, 2017, 21. oldal. Fazekas Gergely fordítása}
Johann Sebastian Bach éppen húsz esztendős volt — 1685. március 21-én született —, amikor 1705 őszén, Arnstadtból kenyéradói egy hónapra Lübeckbe engedik, hogy ott ismerkedjék Dietrich Buxtehude művészetével, hallgathassa orgonajátékát. Az egy hónapból közel négyszer ennyi lett. Visszatérve fegyelmi tárgyalásra rendelték, ahol a késést még megbocsátották volna neki, de orgonajátékának merészségét már nem.
„[A konzisztórium] ráolvassa, hogy eddigi működésében a korál játékába sokféle különös variációt, sok oda nem való idegen hangot vegyített, amivel megzavarta a gyülekezetet. A jövőben, ha átfutó vagy váltóhangot (tonus peregrinum) akar alkalmazni, azt ki is kell tartania, nem pedig túlságos hamar más hangra ugrania, vagy kivált, ahogyan eddig szokta, oda nem illő disszonáns hangot (tonum contrarium) játszania.” {Bartha Dénes: Johann Sebastian Bach. Zeneműkiadó Vállalat Budapest, 1967 (harmadik, bővített kiadás), 49. oldal}
1707-ben elhagyta Arnstadtot. Rövid ideig Mühlhausenben vállalt állást. Onnan indult Weimarba, ahol közel tíz éven keresztül volt orgonista és kamaramuzsikus. Nagyszámú jelentős kantátája született itt, és itt írta orgonaműveinek nagy részét, köztük a c-moll passacagliát.
Következő állomáshelyén, Köthenben, inkább kamara- és zenekari művek születtek: szólószvitek gordonkára és szólópartiták és szonáták hegedűre — köztük a d-moll, a Chaconne zárótétellel —, Invenciók és a Wohltemperiertes Klavier első kötete. Ebben Bach tizenkétfokú hangrendszerünk minden hangjára egy dúr és egy moll prelúdiumot és fúgát írt. — Ez az a sorozat, amelyet Schumann ezekkel a szavakkal ajánlott kortársainak figyelmébe: „Mindennapi kenyered a Das wohltemperierte Clavier legyen! Akkor biztosan derék mester válik belőled.” {Robert Schumann: Válogatott írások. Rózsavölgyi és Társa 2020, 326. oldal. Hamburger Klára fordítása}
Köthenben tesz eleget a brandenburgi őrgróf megrendelésének, akinek hat concertót küldött. A különböző hangszer-összeállítású concertók — concerto grossók — közül a vonósokra írt III.-at és a csembalót első ízben versenyszerűen foglalkoztató V.-et hallhatjuk leggyakrabban.
Négy zenekari ouverture-je — szvitje — között találjuk a II.-at, a h-mollt, ahol szólófuvola áll a zenekari együttessel szemben, és a III.-at, amely a számtalan változatban áthangszerelt Air tételéről híres.
1722-ben Kuhnaunak, az első csembalószonáták komponistájának, a Tamás templom karnagyának halálával megüresedett egy tekintélyes állás, amelyre Bach is pályázott. Lipcse Telemannt várta. A Thomaskirche, a Tamás templom karnagya 1723-ban mégis Bach lett. Nem azért, mert senki más nem volt, aki ezt a feladatkört jobban megérdemelte volna, mint ő, hanem azért, mert szerencséjére Telemann nem kapott az ajánlaton, egy másik jelentkező pedig az utolsó pillanatban visszalépett. Lipcsének „meg kellett elégednie” Johann Sebastian Bachhal! Legalábbis így fogalmazott a helyi tanácsnok: „Ha már a legjobbakat nem tudtuk megkapni, meg kell elégednünk a középszerűvel.” {Bartha Dénes: Johann Sebastian Bach. Zeneműkiadó Vállalat Budapest, 1967 (harmadik, bővített kiadás), 130. oldal}
A kezdeti torzsalkodás mindenféle lelkészekkel, kántorokkal adta kezébe a tollat: „… mivel (1) immár úgy találom, hogy ez az állás távolról sem olyan jövedelmező, mint amilyennek nékem leírták, (2) eme hivatalnak számos accidentiája {véletlenszerű, de többé-kevésbé rendszeres mellékjövedelme} megszűnt, (3) a város felettébb drága és (4) az elöljáróság furcsa s a musicának kevéssé barátja, miért is csaknem állandó bosszúság, irigység s üldöztetés közepette kell élnem, így hát aligha kénytelen nem leszek a Mindenható segedelmével másutt szerencsét próbálni…” {Bach levele Georg Erdmannak, Danzigba, 1730. október 28. In: Johann Sebastian Bach: Levelek — Írások — Dokumentumok. Zeneműkiadó Budapest, 1985, 51. oldal. Dávid Gábor fordítása}
Bach azonban Lipcsében maradt haláláig, 1750-ig. Az ellentétek lassan elsimultak: Frigyes Ágost királyi udvari zeneszerzőnek nevezte ki!
Lipcsei korszaka alatt írta meg a Magnificatot és a Máté passiót, a h-moll mise mellett több mint két és félszáz kantátáját, számos orgonára, billentyűs és egyéb hangszerekre írt kamaraművét. A 30 változatból álló Goldberg variációk, a Wohltemperiertes Klavier második sorozata, és utolsó két ciklusa: a Musikalisches Opfer és a Kunst der Fuge tesz pontot egy külsőségekben nem izgalmas, de műalkotásokban annál gazdagabb életpálya végére.
A Wohltemperiertes Klavier minden zongoristák bibliája lett. A Nagy Frigyes témájára komponált és neki szánt „zenei felajánlásban”, a Musikalisches Opferben rejtvények köntösébe rejtett kánonok és fúgák követik egymást, amelyek egyszerre csodái a matematikai rendnek és a hangokba fogalmazható szépségnek. A Kunst der Fuge — a Fúga művészete, vagy talán helyesebben: A Fúga mestersége — utolsó alkotásai közül való. Itt is egyetlen témából szerkeszti meg a sorozatot. Legvégén, ahogy hajdan a festőmesterek saját arcképüket is ráfestették a vászonra, úgy szőtte bele saját nevét a ciklus befejezetlenül maradt zárófúgájába: B–A–C–H.
Johann Sebastian Bachnak, az orgonaművésznek, a rögtönzés mesterének neve fogalom volt a 18. század első felében. Titkát faggatva csak ennyit válaszolt: „Nincs ebben semmi csodálatra méltó. Csak éppen arra kell ügyelni, hogy az ember mindig idejében üsse le a megfelelő billentyűt, s akkor a hangszer magától játszik.”
Johann Sebastian Bachnak, a zeneszerzőnek neve: csak egy volt a sok közül. Számos kortársát fölébe helyezték. Életének utolsó évtizedeiben új zenei stílus bontogatta szárnyát: a klasszika. A polifónia — legalábbis egy időre — átadta a helyét a szimmetrikusabb dallamok varázsának. A Kunst der Fuge és a Musikalisches Opfer időszerűtlen volt akkor, amikor Bach fiai már Haydn és Mozart zenei nyelvét készítik elő.
Johann Sebastian Bach és vele szemben már másfelé tekintő zeneszerző fiai zenei világának nagy tanulsága, hogy új és régibb stílus egyformán aktuális lehet ugyanabban a történelmi periódusban, ha az új egyben új tartalmat is hordoz, a réginek pedig van még mondanivalója! Bach nélkül szegényebb lenne zenetörténetünk barokk korszaka, mert adós maradt volna az összefoglalással. És szegényebbek lennénk mi is, akik Brahmsszal együtt valljuk: „Ha az egész zenei irodalom — Beethoven, Schubert, Schumann — eltűnne, nagyon fájdalmas dolog volna, de ha Bach tűnne el számunkra, akkor vigasztalhatatlan lennék.” {Hammerschlag János: Ha J. S. Bach naplót írt volna… Zeneműkiadó Vállalat Budapest, 1958, 167. oldal}
Földes Imre
Módosított változat. Eredetije elhangzott:
Heti zenés kalendárium. Kossuth Rádió, 1964. március 16.
|
|