| |
Fel
|
|
HETI ZENÉS KALENDÁRIUM
Chopin, Händel
(1964)
Frédéric Chopin 1810. február 22-én született Żelazowa Wolában, és húsz éves korában érkezett Párizsba. A lengyelek fátyolosan mélabús dallamait és szenvedélyesen feszült ritmusait hozta magával. A művészeti élet középpontjába került. Magáénak vallhatta a legnagyobbak: Liszt, George Sand, Delacroix, Heine, Bellini, Berlioz barátságát. Komponált, tanított, zongorázott. Egyénisége mindenki számára rejtélyes, izgalmas volt. „Senkit sem lehet hozzá hasonlítani: egyedül ragyog és egyedülálló csillag a művészet egén” — írja róla Liszt.
Nőies, máskor mégis nagyon férfias, társadalmi életre szomjazó, majd inkább a magányt kereső egyénisége talán azzal is magyarázható, hogy évekig hordozta magában a gyilkos kórt, a tüdőbajt. Ezt írja egy 1848-ban kelt levelében: „Egészségi állapotom nyomorúságos. Kifelé ugyan vidám vagyok, főleg a mieink, a lengyelek társaságában, de belül folytonosan rág valami. Balsejtelem, álmatlanság, vágy s ugyanakkor közöny minden iránt; életkedv s nyomban halálvágy… Mindennek sós és keserű az íze, s engem halálra gyötör e förtelmes érzelmi zűrzavar!… Már arra is alig emlékezem, hogyan énekelnek odahaza. Az egész világ valahogy elmosódóban van körülöttem — erőm elhágy, s azt hiszem, közelebb vagyok a koporsóhoz, mint a nászi ágyhoz…” És egy esztendővel később, 1849-ben elragadta a halál.
Művészetéből ma is sokan csak a pasztellszíneket hallják meg, de már Schumann figyelmeztet rá, hogy „Chopin művei: virágok alá rejtett ágyúk.” Chopin „ágyúi” azonban nem a zenekar harsogó színeivel bombázzák a hallgatót. Az ő világa a „billentyűk elefántcsontja”. Nincs egyetlen kompozíciója sem, ahol ne szerepelne a zongora, de műveinek túlnyomó többségében egyetlen zongorán mondja el azt, amire másoknak a hangszerek regimentjére van szüksége. Az egy Domenico Scarlattit kivéve nincs elődje, aki annyi lehetőséget látott volna ebben a hangszerben. Utódja, aki az ő fülével vallatta tovább — számos akadt. Liszt is, Szkrjabin is, vagy Rahmanyinov.
Chopin romantikus egyénisége fellazítja a klasszikus formákat, és ad helyette valami mást: a fantáziát, ezt a jellegzetes, szabad, rögtönzéshatású műfajt, amelynél az apró gondolatok gazdagsága feledteti az átfogó egység hiányát.
Schumann írja a gyászindulós b-moll szonátával kapcsolatban: „Hogy éppen szonátának nevezte, azt inkább caprice-nak tarthatjuk, ha nem éppen szertelenségnek, hogy négyet a legbolondabb gyermekei közül összekötött egy kötegbe, valószínűleg azzal a céllal, hogy e név alatt becsempéssze olyan helyekre is, ahová máskülönben sohasem jutottak volna el. Tegyük fel például, hogy egy falusi kántor bevetődik egy muzsikus-városba, hogy ott bevásároljon. Mindenféle újdonságot elébe teregetnek — kell a kutyának, nem neki. Végül egy ravasz fickó egy »szonátát« rak elébe. — Ez az, ez az! — kiált emberünk elragadtatva, — ez kell nekem, lám, egy darab a régi, jó világból! — no és megveszi és meglesz neki. Hazaérvén ráveti magát a darabra — de úgy hiszem, nagyot tévednék, ha még mielőtt az első oldalt nagy fáradsággal átvergődte volna, minden zenei szenteket sorra emlegetve, meg nem esküdne, hogy mindennek a becsületes, öreg szonáta-stílushoz semmi köze, hanem valódi pogány istentelenség. De Chopin amit akart, mégis elérte. Ott fekszik a kántorlakásban, és ki tudja, vajjon, ha csak hosszú évek múlva is, nem akad-e egyszer egy romantikus unoka, aki felnővén, egy szép napon leporolja az ócska kótát és így szól: — Ebben az emberben volt azért valami!”
A mazurkák, polonézek, scherzók, balladák, keringők, noktürnök, etűdök — no és a szonáták ma már minden zongorista otthonában megtalálhatók. Ezekkel a művekkel vizsgáznak tudós professzoraik előtt, mint növendékek, és ezekkel mint világjáró művészek, újból és újból, a közönség előtt.
A zenetörténet benne tiszteli azt a zsenit, akivel elkezdődik a lengyelek, csehek, oroszok, magyarok felzárkózása a Nyugat — a németek, osztrákok, olaszok és franciák mellé.
1685-ben — egy esztendőben Johann Sebastian Bachhal — február 23-án született Halléban Georg Friedrich Händel.
Apja azt akarta, hogy reális pályát válasszon. Jogot tanul, de közben orgonista és énektanár Halléban. Elvégezvén az egyetemet, szülővárosát az akkori idők mozgalmas, zeneileg legkiemelkedőbb német városával, Hamburggal cseréli fel. Ismeretségekre tesz szert. Barátokra és ellenségekre. Első színpadi sikerét itt aratja 1705-ben Almira című operájával.
1706-ban útra kel Itáliába. Megismerkedik Steffanival, Corellivel, Alessandro és Domenico Scarlattival. Egy alkalommal Domenico Scarlattival versenyez az orgona- és csembalójátékban. Az előzőben Händel diadalmaskodik. Olasz operákat ír, és sikerei vannak.
1710-ben Hannoverbe megy. Ott lesz karmester, de még abban az évben elhagyja London kedvéért. Rinaldo című operájával meghódítja az angolokat. 1716-ig megosztja idejét Hannover és London között.
1716-tól Angliában él. A királynőt születésnapi ódával köszönti, aki elismeréséül módot ad rá, hogy az utrechti béke alkalmával — angol ünnepen! — Händel — német szerző — Te Deumát mutassák be.
Az Eszter és az Acis és Galathea oratóriumok születésével egyidőben zenei igazgatója lesz egy színházi vállalkozásnak. Az Itáliából érkező Bononcinival kell megmérkőznie. Kezdetben Bononcini ír jobb operákat, később Händel. A színházi vállalkozás mégis megbukik.
A Koldusoperának — Pepusch és Gay az utca nyelvét beszélő pompás szatírájának — óriási sikere megöli az operatársulatot. Egy évig Itáliában gyűjt magának erőt és énekeseket, hogy még nagyobb ellenfelekkel — Porporával és Hasséval — megküzdhessen. Ismét csődbe jut. Sőt, 1737-ben nemcsak vagyonát, hanem egészségét is elveszíti. Halálos betegségéből bámulatos akaratereje állítja talpra. Operák helyett az oratóriummal kísérletezik, de sem a Saul, sem az Izrael Egyiptomban nem kell a közönségnek. Hangszeres műveivel — szvitekkel, concertókkal — ugyan sikert arat, de mikor ismét megpróbálkozik az operával — megbuktatják. Otthagyja Londont. Dublinba megy. Dirigál és komponál. Megírja a Messiást, majd a Sámsont. Ezek az oratóriumok és a Júdás Makkabeus dönti el végleg Händel sorsát. Anglia megadja magát. Händel győz.
Újabb oratóriumait a Tűzijáték szvit követi. Jephta oratóriumát még nagy üggyel-bajjal befejezi, de utána már csak az orgonajátéknak él. 1753-ban teljesen megvakul. Nyolc nappal a halála előtt még közreműködik a Messiás előadásán.
1759. április 6-án halt meg. Kívánságára a Westminsterben temették el.
Händel és Bach életműve a barokk zene 100–150 éves fejlődését foglalja össze, zárja le. Ez az, ami összekapcsolja, ami egymás mellé helyezi őket. Életútjuk, egyéniségük, művészetük azonban különbözik egymástól.
Bach ki sem mozdul soha Németországból. Mindig német marad, akkor is, ha francia vagy olasz forrásból merít. Händel állandóan úton van. Zenéje olykor német, máskor olasz, vagy angol. Bach egy a sok közül — hazájában. Händel — élete végén — koronázatlan fejedelem Angliában. Bach „csak” muzsikus, Händel kicsit polihisztor: jogász, üzleti vállalkozó, szövegkönyvíró is. Bach önmagával vívja küzdelmeit, Händel a világgal. Bach otthont teremt, óriási családot hagy maga után. Händel meg sem nősül. Bach a németalföldi mesterek — Ockeghem, Josquin — kései unokája. Bilincseket vesz magára, és azok között érzi magát szabadnak. Gyötrődve, vívódva alakítja formába a mondanivalóját. Händel nem tűr kötöttséget. A hagyományos műfajokat — szvitet, concertót, fúgát — bátran egymásba olvasztja — ahogy kedve tartja. Bachnál soha semmi nem tűnik improvizációnak, Händel előttünk rögtönöz. Bach nem ismeri a véletlent. Händel igen. Bach az emberfeletti műgonddal, Händel frissességével ejt bámulatba. Bachtól távol áll minden színpadi. Händel a színpadon van otthon. Oratóriumai is a színpadról a hangversenyterembe került operák.
Mikor Haydn 1791-ben Londonban jár, megdöbbenve hallgatja a Júdás Makkabeust, az Esztert, az Izrael Egyiptomban kórusait, a Messiást, a Sault. A nagy élmény hatására születik meg később az Évszakok és a Teremtés.
Haydntól, Mozarttól, Beethoventől kezdve századunkig minden zeneszerző generáció akarva, akaratlanul Bach és Händel tanítványa.
Földes Imre
Elhangzott:
Heti zenés kalendárium. Kossuth Rádió, 1964. február 17.
|
|